A ’60-as évek elején kiskunlacházi kisgyerekként apámmal sokat autóztam Lacháza és Budapest között az 51-es úton. Egyszer, bizonyára egy késő őszi vagy téli napon, lombhullás után föltűnt, hogy valahol a félúton jobb oldalt egy érdekes, nagy tárgy domborodik/homorodik az ég felé és forogva pásztázza azt. Ahogy annak lenni kellett, rögtön „mindent tudó” apámhoz fordultam az: „Az micsoda?” – kérdéssel. Mogorván ennyit válaszolt: „biztos egy ruszki radar”, és idegesen cigarettára gyújtott. Gyermekként is éreztem, hogy jobb, ha nem kérdezősködöm tovább.

Bizonyára el is felejtettem a látványt, de mégis valami tudatalatti minden út alkalmával odavonzotta a tekintetemet az ismeretlen tárgy felé, ami télen meg-megvillant a napfényben, nyáron pedig láthatatlanná vált a fák lombjai között. Egyszer újra nekibátorodtam és megkérdeztem: „Mire való az a radar?” Apám egy fokkal jobb kedvében volt, így egy kicsit hosszabb választ kaptam: „A ruszki repülőket irányítja, amik fölöttünk is állandóan röpködnek, durrognak, ha kell, ha nem. Meg biztosan beijedve várja az ellenséget is”. Aztán megint jött a cigaretta és én vettem a jelzést, hogy ma ennyit kapok. A „durrogást” értettem, ami nyilvánvalóan a légrobbanásokra utalt, amelyekkel tényleg tele volt Lacháza és a környék élete a tököli és a lacházi/bankházi szovjet repülőterek miatti mindennapos, sűrű, katonai légi forgalom miatt.

Sokkal több információt aztán nem is tudtam meg sem én, sem más erről a varsányi dombok között működő szovjet katonai objektumról, amiről immáron köztudott, hogy – megelőző próbaradarozások után – 1968 épült meg a maga  „atombiztos” bunkerrendszerével együtt. Nem is izgatott már, miként bizonyára az átlagemberek többségét sem, mert másokkal együtt elkönyveltem, hogy ez is része a tököli, lacházi/bankházi szovjet katonai jelenlétnek és katonai tevékenységnek, amiről nem is lehet és igazából nem is érdemes többet tudni.

[[paginate]]

Ezen a ponton azért még egy quasi-kedves, a kor tragikomikus, egyszerre naiv és groteszk voltát jellemző történetet hadd osszak meg éppen a légrobbanások kapcsán, amely a következőképp történt a ’60-as évek közepe táján. Egyik lacházi falugyűlés keretében egy öreg, naiv, de józanul gondolkodó parasztember szólásra jelentkezett és elmondta, hogy tűrhetetlenek a légrobbanások: ablakok betörnek, régi vályogházak falai repedeznek, hullik a vakolat, az ólak tetején a cserepek elmozdulnak, ráadásul a temetéseken nem lehet hallani a pap szavát a repülőzúgástól és a légrobbanásoktól. Azonnali intézkedést kért a tanácselnöktől. Megállt a kés a levegőben, a légy zümmögését is lehetett hallani. Mindenki a maga módján, riadtan vagy kuncogva várta a tanácselnök válaszát. Ő felállt és arcizomrándulás nélkül a legnagyobb természetességgel ennyit mondott: „Nagyon köszönöm a jogos észrevételt, a jövő héten kimegyek Bankházára és beszélni fogok a szovjet elvtársakkal…” Volt, aki visszatartotta a nevetését, volt, aki nem tudta e „frappáns”, de a valóságtól messzire rugaszkodott válasz kapcsán. Természetesen a tanácselnök nem ment ez ügyben sehova – különösen nem a szovjet elvtársakhoz –, de azt el kell ismerni, hogy helyi diplomáciából vagy legalábbis egy kínos kérés/kérdés kommunikációs kezeléséből kiválóan vizsgázott. Persze ez a történet hosszú hónapokig ilyen-olyan minősítéssel bejárta az egész községet, ezért is emlékszem rá.

Ilyesmi idevonatkozó előzmények után kerültem Dunavarsányba lelkipásztornak 1980 őszén. A lokátor a maga láthatóságával és láthatatlanságával együtt természetes része volt a falunak. Az ott zajló munkáról nem tudott senki semmit, és az ott dolgozó cirka 40 katonával és az ott történő eseményekkel pláne nem volt semmilyen találkozása a falunak már csak azért sem, mert a bunker mind Tökölről, mind Lacházáról, Moszkváról nem is beszélve, a falu érintése nélkül volt megközelíthető. Egyébként egy magyar katonai alakulat is állomásozott Dunavarsány ellentétes sarkában, de a kérdés, hogy munkájuk összefüggött a lokátorral vagy sem, az átlagember érdeklődését, legalábbis az enyémét és a velem beszélőkét elkerülte. Persze nem így a légrobbanások, amelyek még egy évtizedig megpróbálták Dunavarsányban is a temetések és minden kültéri program szereplőjének és látogatójának idegeit.

1990-től három cikluson keresztül helyi képviselő voltam, azon belül egy ciklusban alpolgármester. Ez alatt a 12 év alatt az immáron állami tulajdonba került, és az állam által őrzött 47 hektáros terület lokátora és bunkerja csak azzal került a képviselőtestület napirendjére, hogy ez állami ügy, nekünk nincs dolgunk vele, őrzés alatt van. Illetve olykor szó esett az ugyanott elhelyezkedő árvalányhajas és egyéb védelemre érdemes környezeti kincs megmentése összefüggésében.

Már régen nincs se tököli, se bankházi röptér, a szovjet megszállásról nem is beszélve. Eme valóság történelmi megvalósulását kísérték azok a – közép- és idősgeneráció által jól ismert – plakátok, amelyek nem voltak túl barátságosak ugyanakkor, ha a szovjet megszállásból fakadó vért, könnyet, halált, megbecstelenítést, kifosztást, megfélemlítést, diktatúrát, nemzetközi elszigeteltséget nem felejtjük el, akkor teljesen érhetőek. Ezek egyikén egy nem túl gusztusos, elhízott orosz tiszt hájas tarkója látszott a következő fölirattal: „Továrisi konyec” (Elvtársak vége). Viszont volt egy másik plakát is, amelyet én ennek a lokátornak, illetve az alatta lévő bunkernak a mostani meglátogatásakor láttam, amelyen egy mosolygós, szimpatikus szovjet katona búcsúzóul nem mást mond, mint azt, hogy „Minden jót magyarok!”. Plakátaláírás: „Szovjet hadsereg”. Természetesen ebből a kedves szovjet-búcsús plakátból sokkal kevesebb volt a közterületeken. Én akkor nem láttam egyet sem, szemben a másikkal. Természetesen ez a búcsú sem tükrözte a valóságot, hiszen szovjet katonának, legalábbis a tiszteknek, kiváltság volt, ha Magyarországon kaptak szolgálati megbízást és egyáltalán nem szívesen tértek haza. Pláne nem azzal a tudattal, hogy valahol Ázsiában vagy Afrikában folytathatják pályafutásukat.

[[paginate]]

Mindezek a gondolatok – kivéve az idealizált búcsúplakátról mondottakat – akkor jutottak eszembe, amikor hallottam, hogy a dunavarsányi szovjet lokátor állomás közel 30 éves elhagyatottság után egy quasi kalandpark részeként folytatja pályafutását. A felszíni részekből nem maradt semmi, de a földalatti bunker informatív, interaktív kiállítássá alakult felnőttek és gyermekek számára egyaránt. Korabeli plakátok, zászlók, elsősorban légi-hadászati fegyverek, alkatrészek, hadászati játéklehetőségek, dokumentumfilm-vetítés, orosz és magyar katonai egyenruhák, életképek: például egy parancsnoki szoba és egy katonai fogda, valamint egy úttörő- és kisdobos kiállítás várják az idelátogatókat.

Erről a bunkerról és persze a vonzó szabadidős lehetőségekről, valamint az egy km-es távolságra lévő „légi bázisról”, ami szintén érdekes információkkal és élményekkel várja az idelátogató családokat, sokat lehetne írni. Ettől azonban – a legnagyobb elismeréssel az alkotók és üzemeltetők iránt – eltekintek. E helyett az Origo és más portálok idevonatkozó pontos, részletes híradását ajánlom.

Tehát részletes ismertetés helyett – továbbra is elismeréssel a létrehozók óriási munkája iránt – inkább egy két gondolatomat osztom meg, mint eddig is tettem. Nem vitás, hogy ez az egész komplexum – ami a Komo-sky nevet viseli, arra a repülőbalesetben elhunyt elkötelezett férfira, Komócsi Zoltánra emlékezve, aki megkezdte ezt a „KOMO-SKY 51-es BÁZIS” projektumot – politikamentes, ismeretterjesztő és élményszerző célzattal készült. Mintegy játékká szelídítette a fegyvereket, ami egyrészt üdvözlendő, másrészt azonban egy hamis képet is festhet akaratlanul is a fegyverekről és a fegyveres konfliktusokról akár a múlt, akár a jelen és a jövő összefüggésében. Ez a „soft-osítás, light-osítás” egy kritikus pontja a Bunkernak, amit tovább nehezít az a tény, hogy ennek eredetije és mindaz, ami itt látható egy hazánkat, nemzetünket megalázó, meggyalázó és elnyomó birodalmi ambíció birtokosainak és kiszolgálóinak a kezében volt. Ugyanakkor nem vitás, hogy a haza, a nemzet védelmének eszköztárában még mindig ott vannak a fegyverek és ott van a hadi tudomány, a hadi cselekmény. És csak a legnagyobb tisztelettel tekinthetünk azokra, akik magukra veszik a latin mondást: Dulce et decorum est pro patria mori! (Édes és ékes dolog a hazáért meghalni!) S ha valaki ifjúként éppen itt kap kedvet a haza ilyetén való szolgálatára, akkor ennek csak örülhetünk. És talán legalább annyira annak is, ha valakiben éppen itt erősödnek meg a haza kizárólag békés szolgálatának tervei. A lényeg, hogy a hazaszeretet erősödjön.

A kisdobos- és úttörő kiállításban ugyanez a kettősség van. Az 50 fölötti idelátogatók első érzése a nosztalgia lesz a megszépült táborok, az ott elcsattant első csókok, vagy sportsikerek iránt. De mielőtt párás tekintettel ezeket mesélnénk a velünk lévő ifjaknak, jusson eszünkbe, hogy ezek a mozgalmak is az előbb említett, ellenünk is irányuló, sőt rajtunk is gyakorolt birodalmi, katonai, gazdasági ideológiai hatalomnak voltak a manipulatív eszközei, amelyek nem méltók nosztalgikus sztorizásra. Ezzel együtt mindenkinek lelke rajta, hogy miről mit gondol. Úgy érzem a megalkotóknak is ez a véleménye és ezt én is nyilván tudomásul veszem.

Ezen túlmenően azért azt remélem, hogy az idelátogató felnőttek, szülők, nagyszülők objektív ismereteiket is elhozzák ide, vagy utótanulmányt folytatnak és ezeket is elmondják gyermekeiknek, unokáiknak, már csak azért is, hogy a kalandparknak ez a része kalandpark maradjon, és az ott bemutatott eszközök, reliquiák és a mögöttük lévő indulatok és ambíciók örökre maradjanak a föld alatt.

Bóna Zoltán