„Egy demokráciában minden hétköznapi polgár király - de az alkotmányos demokrácia királya, aki csak formailag dönt, s funkciója kimerül a végrehajtó apparátus által javasolt intézkedések szignálásában. A demokratikus rituálék problémája ezért analóg az alkotmányos monarchia nagy problémájával: hogyan védjük meg a király méltóságát? Hogyan tartsuk fenn azt a látszatot, hogy ténylegesen dönt a király, miközben mindannyian tudjuk, hogy ez nem igaz”^[1] - állapítja meg korunk egyik jelentős gondolkodója, a szlovén származású, de angol és amerikai egyetemeken tanító Slavoj Žižek író, filozófus. Majd így folytatja: a „szabad választások” alkalmával mindig jelen van az udvariasság minimális aspektusa: a hatalmon lévők udvariasan úgy tesznek, mintha valójában nem lenne a kezükben a hatalom, s megkérnek bennünket arra, hogy szabadon döntsünk arról, akarunk-e hatalmat adni nekik?^[2]

Az idézet gondolatvilága látszólag messze van az egyházi szolgálatok és hivatások etikai szempontjaitól. Az áthallás mégsem véletlenszerű és nem is alaptalan. Nemcsak azért nem alaptalan a párhuzamok megvonása és az asszociációk megfogalmazása, mert formai tekintetben a reformátori egyházak is úgy működnek, mint egy parlamentáris demokrácia: itt is ott is (látszólag) szabad választások által nyerik el a hatalom képviselői mandátumukat, és a választók akarata nélkül nem lehetséges a demokratikus kormányzás. De még csak azért sem esik távol az idézet tanulsága egyházi közéletünk valóságától, mert a modern jogállam és demokratikus kormányzás alapjainál ott találjuk a reformátori egyházalkotmányok kiérlelt és tudatosan átgondolt tisztségértelmezését^[3] - még ha egyenes vonal nem is húzható meg az egykori reformátori egyházi rendtartások és a mai demokratikus  intézményrendszer működése között. A Žižek-idézet sokkal inkább abban aktuális, hogy további kérdéseket és felvetéseket tesz szükségessé egyházi kontextusban: tényleg valódi döntéshelyzetben és kellő, körültekintő ismeret birtokában vannak a gyülekezetek, amikor lelkészt választanak, vagy a presbitériumok, amikor egyházmegyei és egyházkerületi tisztségviselők megválasztásához adják le szavazataikat? Kicsoda vagy kik esetén kellene fenntartani a látszatot, hogy tényleg számít a szavazatuk: a presbitériumok vagy fokozatos egyházi testületek szintjén? Vagy maguk a gyülekezetek rendelkeznek olyan lelki és anyagi autonómiával, hogy működésük és lelki életük szempontjából valóban irreleváns, hogy kik töltik be a magasabb egyházkormányzói tisztséget? Az egyházi választások rituáléja esetén - Žižek szóhasználatával élve - kinek a „méltóságát kellene megvédeni”, miszerint „ténylegesen dönt a király”: a gyülekezetekét, a presbitériumokét vagy a felsőbb egyházi tisztségeket vállaló lelkészekét és világi egyháztagokét? Aktuálissá teszi a kérdés tisztázását az a körülmény, hogy a református egyházban a 2020-as év a tisztújítások éve.

[[paginate]]

A reformátori tisztségértelmezés teológiai megalapozásának rövid áttekintése

A reformátorok közös meggyőződése volt, hogy a tisztség lényege és feladata az Ige szolgálata, a tisztség szükségessége és a tisztségre való felhatalmazás pedig Isten Igéjéből ered. Ehhez újszövetségi igehelyek egész sorát vonultatják fel érvként, s egybehangzóan hangsúlyozzák: a tisztség feladata nem más, mint Krisztus szavát (igehirdetés, sákramentumok, bűnbocsánat-hirdetés által) érthetővé és hallhatóvá tenni: mert „aki titeket hallgat, engem hallgat…” (Lk 10,16) jézusi intelem alapján. Ily módon az igehirdető, illetve tisztségviselő Krisztus helyettese (repraesentant Christi personam); ha ezt a szolgálatot a megbízatásnak és az egyház rendjének megfelelően végzi, Krisztus helyett cselekszik (Melanchton).^[4]

Az egyházi tisztség(ek) tartalmának újragondolása és bibliai megalapozásának reformátori igénye hátterében tulajdonképpen az a feszítő kérdés állt, hogy kié a hatalom az egyházban. Luther szándéka az volt, hogy a felismert bibliai igazság alapján nyilvánvalóvá tegye: valóban minden hatalom a Krisztusé, aki nem a pápára és nem az egyházi hivatalt viselő személyre, hanem az egyházra mint a hívők közösségére bízta rá mind az igehirdetés, mind a fegyelmezés, mind pedig a sákramentumok kezelésének jogosítványát. Nyilván felmerül a kérdés, és bizonytalanság van a tekintetben, hogy Luther értelmezésében itt személy szerint minden egyes keresztyént megillet ez a hatalom, vagy pedig a teljes egyház, mint a hívők közössége, s ezáltal a keresztyének együttesen kerülnek a „hatalom” (potestas)^[5] birtokába. Nyilvánvaló, hogy inkább az utóbbi - azonban Luther soha nem adta fel a prédikátori tisztség (Predigtamt), mint sajátos tisztség szükségességének gondolatát a minden hívők papságának elképzelése alapján.^[6] Valójában a római egyház kizárólagos hatalom-igényét vitatta, de a tisztség funkcióját nem az egyes keresztyénekre kívánta bízni – az egyetemes papság hatáskörét és jogosultságait csak szükséghelyzetekre és a privát szférára korlátozta és nem tartotta megengedhetőnek, hogy az egyes ember ezt a lelki hatalmat a teljes egyház általi elhívás és felhatalmazás nélkül, mintegy önkényesen igénybe vegye!^[7] A sajátos tisztség és szolgálat (besonderes Amt vagy Dienst) szükségességét és funkcióját soha nem vonta kétségbe, de a tisztségnek új értelmezést adott (verbi divini minister).

Ezen a ponton Kálvin tovább megy, s azon túl, hogy újszövetségi tisztségértelmezés alapján vallja a további tisztségek (doktorok, presbiterek, diakónusok) létjogosultságát az egyház szervezeti felépítésére nézve,^[8] még egy fontos megállapítást tesz: az egyházi tisztség ugyan Isten rendelésén alapul, de azt emberek töltik be, akik ez által felelősségben és tekintélyben is részesülnek. Ha Isten a maga szolgálatára embereket hív el és vesz igénybe, tekintéllyel is felruházza őket (eos autoritate instruxit),^[9] ezért a hivatalt tisztelet, tisztesség és méltóság is megilleti. Nyilván – s ezt Kálvin egyértelművé is teszi −, hogy minden tisztesség, illetve dicsőség egyedül Krisztust illet meg, s a tisztség autoritása is behatárolt, éppen a megbízatás alapján. Ugyanakkor továbbra is tisztázásra vár a kérdés: miben áll tartalmilag az egyházi hivatal legitimitása és autoritása? A katolikus értelmezés erre a character indelebilis hangsúlyozásával válaszolna, amelynek birtokába a papszentelés által kerül a tisztségviselő, s amely ezután kitörölhetetlen képességgel, lelki hatalommal ruházza fel viselőjét. Reformátori értelmezés szerint a tisztséget Isten rendelte, létjogosultsága és sajátossága az Igében gyökerezik, éppen ezért minden tisztesség és méltóság nem a hivatalt viselő személyt, hanem magát a tisztséget illeti.

Ugyanakkor Kálvin tud arról is, hogy különbséget kell tenni a tisztség isteni rendeltetése és emberi megvalósulása között. Vagyis, a tisztség viselője nem tévedhetetlen és nem bűntelen, saját megbízatásában kudarcot vallhat, de ez még nem érvénytelenítheti az isteni rendeltetést. Tévedések, emberi gyarlóságok és meghasonlások torzíthatják, megkeserítik, zavarhatják a tisztségről alkotott képet, de érvényét meg nem szűntethetik. Viszont kiemelt egyházkormányzói feladat marad (a tanítás, intés, fegyelmezés, vizitációk által), hogy e tisztség minél tisztábban, rendeltetésszerűbben kerüljön megélésre és gyakorlásra!^[10]   

[[paginate]]

Szempontok az egyházi hivatások és tisztségek gyakorlásának etikai tartalma elé

1. A „reprezentáció” helyes értelmezése – avagy mit jelent az egyház „képviselete”? ^[11]

A kérdés témánk tekintetében így hangzik: amikor a megválasztott – lelkészi és/vagy világi – tisztségviselő a nyilvánosság előtt megnyilatkozik, kinek a nevében beszél, illetve fejti ki véleményét: a maga nevében vagy az őt felhatalmazó testület nevében? Mennyire kötelező érvényű vagy vállalható egy ilyen vélemény az őt megválasztó közösség szempontjából? Pontosabban: képviselheti-e az egyházat minden hívő egyháztag vagy csak az arra felhatalmazott személy? És ha pl. egy lelkész kifejti véleményét egy erkölcsi vagy politikai jellegű kérdésben, azt hogyan fogadja a közvélemény: az egész lelkésztársadalom véleményének, a hívő emberek hangjának, illetve a teljes egyház állásfoglalásának tekinti?

A kérdéssel foglalkozó elméleti munkák egybehangzóan állítják, hogy egyetlen eset van, amikor egy keresztyén, legyen az lelkész, egyházkormányzó vagy „laikus”, az egész egyház képviseletében és minden egyháztag nevében beszélhet: ez a hitvallás esete. Karl Barth egy előadásában így érvel: a keresztyén ember mint tanú, képviselheti az egyházat, és joggal várhatjuk le tőle, hogy az egyházat képviselje, miközben az embereket Isten uralmára, kegyelmére és ítéletére emlékezteti.^[12] De ez csak úgy lehetséges, ha élete nem csupán a születés és a halál, hanem „a keresztség és az úrvacsora között játszódik le”, előbb megismeri Isten akaratát és ezt az isteni kinyilatkoztatást hálával, hódolattal és reménységgel szolgálja. Természetesen átgondolásra vár a kérdés, hogy a keresztyének, közelebbről az egyházaink tagjai rendelkeznek-e azokkal a bibliai és hitvallási alapismeretekkel, valamint képességekkel, amelyek az egész egyházat magába foglaló hitvallástételhez szükségesek? A tapasztalat és a vallásszociológiai kutatások^[13] azt igazolják, hogy a hitvallásosság állapota az európai protestáns egyházak körein belül - így nálunk is - meglehetősen visszaesett, s az alapvető hitismeretek terén tapasztalható hiányosságok miatt egy ilyen „identitás-teremtő alapkonszenzus”^[14], mint az egész egyházat átfogó és egységesítő „tanúságtétel” a keresztyén egyháztagok részéről reálisan nem várható el. Ugyanakkor minden más, a hitvallástól eltérő esetben − legyen szó akár szociális, politikai, társadalmi vagy más kérdésekről – a mindenkire jellemző és kötelező, teljes konszenzust feltételező közös vélemény formálás és közvetítése teológiailag nem legitim.

[[paginate]]

Reiner Preul az egyházi reprezentáció három modelljét vázolja fel egyháztani munkájában. Ezek a következők: a) hierarchikus-autoritatív modell, b) kommüniké-modell, c) exempláris reprezentáció.^[15]  Az első modell a reformátori egyházak lényegétől idegen, mégpedig azért, mert feltételezi a minden egyháztag számára kötelező egyházi tanítás és egyházkormányzati vélemény érvényességét, amelyet az egyházi csúcsvezetés fogalmaz meg, tisztségével együtt járó lelki hatalma és jogállása révén. Ebben az esetben a szervezet vezető tisztségviselője, mint hatalommal felruházott személy nyilatkozik meg, és a tisztség tekintélye nagyobb súllyal bír, mint maga a vélemény vagy annak tartalma.  A második, a kommüniké-modell elnevezéssel jelölt megoldás esetén feltételezhető az egyház képviseletében fellépő személy mögött egy közösségi konszenzus (consensus opinio), de legalább a többség által kialakított és vállalható vélemény, amely – nem úgy, mint az első modell esetén – kötelező érvényű a hivatalt viselő személyre nézve, még ha ő maga személy szerint más meggyőződésen lenne is.^[16] A legtöbb protestáns egyházvezetőnél ez a gyakorlat bevett, jóllehet árnyoldala is van e felállásnak: vezető tisztségviselők csak „szócsövei” vagy multiplikátorai lesznek a közösség véleményének.^[17] A saját kezdeményező szellem, szakmai kompetencia vagy kreativitás nem szívesen tolerált erények ebben a modellben. Az exempláris reprezentáció kapcsán már profiláltabb véleménynyilvánítással lehetne számolni – úgy az egyházkormányzó, mint az egyes keresztyén ember esetén −, amely nem feltétlenül függ a többség véleményétől vagy határolódik el attól, de lelkiismereti szabadsága és teológiai pozícionáltsága alapján olyan következtetésre jut, amely adott esetben eltérhet a többségi véleménytől, de az egyház hitvallási és teológiai alapjaival nincs ellentétben.^[18] Ily módon a lelkész vagy egyházi vezető igényt formálhat a saját meggyőződésének szabad felvállalására – főleg etikai és lelkiismereti kérdésekben –, még ha ez látszólag nem is harmonizál a többségi konszenzussal. Ennek alapján az egyes keresztyén embernek, vagy gyülekezetnek szabadsága lehet arra, hogy adott esetben ne azonosuljon egyházvezetői véleményével, a nélkül azonban, hogy egyházhoz tartozását feladná, vagy az egyháztagságából fakadó jogaikat ne gyakorolhatná.

Természetesen a belső egyházi vita- és kommunikációs kultúra fejlettségi szintjétől függ, hogy ezek a látszólagos ellentétek hogyan kerülnek feloldásra vagy kezelésre. Fontos viszont, hogy az egyházban tisztséget vállaló személyek törekedjenek teológiai kompetenciára és a helyesen értelmezett reprezentáció gyakorlására.

[[paginate]]

2. A törvények tisztelete

E téren nem annyira az állampolgári kötelességekből fakadó törvénykövető magatartásról lenne szó – hiszen ez a józan belátás alapján vállalt erkölcsi kötelezettség, amely a hívő ember számára lehet a hit megélésének területe (a Róm 13 alapján). Inkább arra a problémára kell itt utalnunk, hogy az egyház tisztségviselői mennyire tartják tiszteletben a részben saját aktív részvételükkel is meghozott egyházi törvényeket, és szabályrendeleteket? Mennyire problematikus a saját egyházalkotmányhoz és testületi döntésekhez való viszonyulás, illetve mennyiben kerül a mindennapi gyakorlatban relativizálásra az (egyház)jog?

Teológiai szempontból a közösségi élet rendjének jogi szabályozása nem mellékes, nem szükséges rossz, illetve prózai keretfeltétele a vallási közösség életének, szemben például az emelkedettebbnek vélt lelki dimenzióval. Fogalmi és módszertani szinten ugyan megkülönböztetjük a forum internum-ot a forum externum-tól, azaz az ember belső erkölcsi, lelkiismereti meggyőződését a cselekvés külső szabályaitól és korlátjaitól. E két dimenzió mégis összetartozik, hiszen egyrészt a jogi szabályozás nem teheti meg, hogy ne legyen tekintettel a lelkiismereti meggyőződésre, a vallási-lelkiismereti beállítottságra a polgárok együttélésének szintjén felmerülő konfliktushelyzetek megoldása közben. Másrészt nem vonható kétségbe a jog képviselőinek (jogászok, bírók, ügyvédek, jogalkotók stb.) esetén az ügyvédi eskühöz való hűség, a jóhiszeműség, a tisztesség, és lelkiismereti beállítottság erkölcsi tartalma (mintegy a forum internum értelmében).^[19] Viszont éppen a Szentírás elmélyült ismerete taníthat meg arra, hogy a bibliai törvények értelmében a törvény tisztelete és az Isten iránti hűség, a jogkövető magatartásra való intelem és a belső erkölcsi motivációk a legszorosabban összetartoznak. Ily módon a Bibliában - amint azt Eckart Otto is megállapítja - a jog morális dimenziót nyer, a jogi előírások pedig már tartalmazzák az ethoszt, az Isten iránti hűség és az emberek közötti több igazságosságra való törekvés eszméit. A törvény ebben a felfogásban bár emberi alkotás, az ember az Isten kijelentésére hallgatva, lelkiismerete szerint kell, hogy meghozza döntéseit a közösségi élet terén, keresve az Isten akaratának való megfelelést és ennek jogi formába való öntését. Vagyis, az emberi együttélés követelményének rendjét felismerő racionális tevékenység által jön létre a jogrend (az egyházi jogalkotás is), amelyben egyrészt manifesztálódik az emberi együttélés alapját képező, de Isten akaratával egyező fundamentális törvény (lex fundamentalis),^[20] másrészt, ennek a törvénynek a védelmére és megtartására a közösség egyénenként (tisztségviselők) és testületileg is elkötelezi magát. Ez utóbbi érvényességéhez sem férhet kétség, hiszen elég a hivatali esküre gondolni, egy-egy elhívott és megválasztott tisztségviselő ünnepélyes beiktatása kapcsán. Továbbá ez a törvény adja meg a tisztségviselő legitimitását és mandátumgyakorlásának korlátait is.

[[paginate]]

Mindez azt jelenti, hogy a jognak, így az egyházjognak és a szabályrendeleteknek is van egy jó értelemben vett függetlensége, autonómiája a jogalkalmazóval szemben, és ennek tiszteletben tartása alapvető etikai követelmény kell legyen az egyházi szolgálatok gyakorlása közben.   Ezért érthetetlen és megfoghatatlan, amikor egyre inkább polgárjogot nyer az a gyakorlat, amely szerint személyi ambíciók vagy csoportérdekek mentén egyre-másra módosításra kerül a törvény, amikor a törvények, szabályrendeletek interpretálásával, passzusok kiiktatásával vagy betoldásával kerül átszabásra a szabályozás, a jogi akadályok elhárítása, valamint a személyi-szakmai hiányosságok áthidalása érdekében - a jogszerűség látszatának fenntartása végett. Nyilván, a törvények, így az egyházi törvények sem egyszer s mindenkorra kőbe vésett paragrafusok. A jogalkotás viszont mindig körültekintő, elvi alapokat tisztázó, a környezet változásaira reflektáló, szakmai vitákat nem kiiktató, de konszenzuskereső (az egyházban pedig Igére hallgató és imádság által kísért), közbölcsességre épülő időigényes folyamat. Ellenkező esetben - ha a törvény bármikor átszabható, vagy ha egy-egy tisztségviselő úgy érzi, felette áll a törvénynek - nem lehet csodálkozni azon, ha megrendül (egyházon belül is) a jogintézménybe vetett bizalom és oda a biztonságérzet.

3. Az „igazság”-hoz való viszony - avagy az egyéni teljesítmények valóságtartalma

E ponton nem teológiai értelemben (miszerint Jézus Krisztus maga az igazság, a Jn 14,6 értelmében), hanem erkölcsi szempontból kell feltennünk a kérdést: mi a hiteles, a valós, az igaz információ és tartalom egy-egy egyházi tisztségviselő szakmai teljesítményét, emberi hitelességét, erkölcsi életét illetően? Az elmúlt években, évtizedekben gyakran foglalkoztatta a közvéleményt egy-egy közéleti személyiség viselt, de eltitkolt dolgairól kiszivárgott információ: plágiumügy, a viselt tisztség méltóságával és a jó erkölcscsel összeegyeztethetetlen magánéleti botrány, adócsalás, korrupció-gyanús ügyletekben való részvétel, totalitárius rendszerek elnyomó politikájával való aktív, személyes előnyökhöz juttató együttműködés stb. borzolták a kedélyeket és rendítették meg a tisztségviselők és az általuk képviselt intézményrendszer iránti bizalmat.  A sor és a kérdés folytatható: mennyiben valóságosak vagy éppen stilizáltak azok az információk, amelyek szerepet játszhatnak egy-egy leendő tisztségviselő személyi, erkölcsi és szakmai kvalitásának bizonyításában, bizonyos tisztségekre való jelölésük és megválasztásuk esetén? Számol-e azzal a jelölt vagy az őt delegálni óhajtó testület, hogy a valóság eltitkolása vagy elhallgatott információk felszínre kerülése már nemcsak a tisztségviselő vagy funkciót betöltő személy magánügye marad, hanem az ügyre és a szervezetre nézve is kedvezőtlen fény vetül?

[[paginate]]

A valóságra és megbízható információkra épülő kommunikáció nélkül nem lehetséges emberek tartós együttélése, egy közös ügyért való együttműködése. Még az ún. érdekszövetségek is építenek a kölcsönös bizalom és szavahihetőség valamely formájára, és az egymással megosztott információk valóságtartalmára.^[21] E nélkül nincs tartós együttműködés - és ez értékek nélkül nem lehetséges az emberi közösség együtt tartása. A valóság elhallgatása vagy eltorzítása megrendíti a bizalmat, aláássa a kölcsönös szolidaritást, az együttérzés kultúráját, s legfőképpen a közös ügy hitelességét, amelynek szolgálatára - elvileg - elkötelezték magukat a tisztségviselők. Ezért azt kell mondanunk, hogy az egyházi tisztségek betöltésénél a külső elhívás (vocatio externa) része kell(ene), hogy legyen a jelöltek esetén a személyes kvalitások és szakmai teljesítmények valóságtartalmának közösség általi bölcs megvizsgálása, mintegy a kálvini tisztségértelmezés értelmében: mert „minden egyes elöljárónak szüntelenül észben kellene tartania […] milyen nagy feddhetetlenségre, józanságra, jóságra, mértékletességre és tisztaságra kell törekedniük azoknak, akik tudják magukról, hogy az isteni igazság szolgálatára rendeltettek.”^[22]

4. A tisztség „tartalmának” önkényes meghatározásától való tartózkodás

Az összehasonlító társadalom-és politikatudomány felhívja a figyelmet arra, hogy léteznek ún. „hibrid-rendszerek” vagy „vegyes politikai szisztémák” - az 1989-90-es rendszerváltások után előállt, korábban nem ismert formák -, amelyekben parlamentáris-demokratikus kormányzati formák és autoriter tendenciák jól megférnek egymással.^[23] Sajátossága e rendszereknek, hogy a hatalom éppen aktuális birtokosai - politikai, világnézeti vagy más egyéni és csoportérdekek alapján - megpróbálják „újra-definiálni” tisztségüket, legitimitásuk állandó bizonyítására való törekvés közepette. Ez azt jelenti, hogy a tisztséget betöltő személy a karizmatikus vezér szerepében látja magát, aki (valós vagy vélt) kiválasztottsága vagy küldetéstudata alapján, bizonyos krízis-narratívákra hivatkozva felette érzi magát az adott mandátum évszázadok alatt kialakult, közbölcsességen alapuló normatív kritériumainak vagy éppen az őt delegáló testületnek. Nem kérdés, hogy egy vallási közösségen belül is előfordulhat vezetők és tisztségviselők esetén a „mandátum át-értelmezésének”^[24] e kísértése és gyakorlata, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy egy ilyen gyakorlat a reformátori tisztség- és egyházértelemzés, valamint társadalometika számára teljességgel elfogadhatatlan.

A fenti jelenség miatt időnként ajánlott önkritikus vizsgálat alá vonni saját egyházi gyakorlatunkat: ki vagy kik illetékesek meghatározni egy tisztség tartalmát? Megengedhető az, hogy a tisztséget betöltő személy próbálja meghatározni mandátumát? Mi a garancia arra, hogy ilyen esetben nem az egyéni vagy a csoportérdekek, indulatok és érzések vezérlik majd a „definíciós kísérleteket”? Látva a mindennapi élet ezirányú torzulásait, nem tudunk egyszerűen napirendre térni e kérdés felett: ugyanis a tisztség tartalmának önkényes újra-értelmezésére irányuló törekvések nemcsak az érintett tisztségviselő vagy hatalomgyakorló személyes ambíciójáról szólnak, hanem az őt - állítólag - megválasztó, delegáló közösség politikai kultúrájának szegénységéről, a közösségi-testületi kormányázás deficitjéről is.

[[paginate]]

Mindez nem azt jelenti, hogy időről időre nem kellene valóban átgondolni, hogy mi is az egyházban egy-egy tisztség tartalma, létjogosultsága. De ez a felmerülő revízió nem az egyén, főleg nem egy-egy érintett tisztségviselő és szűk körének ügye. A kálvini egyházszervezeti modell és tisztségértelmezés történelmileg kialakult dinamikus jellege feltételezi a korábbi hittapasztalatok alapján és társadalmi-történelmi realitások talaján kialakult tisztségértelmezés revideálását. De ez a hívő közösség ügye, amely a tárgyalás és a konszenzuskeresés szintjén valósulhat meg, sajátos interakció eredményeként: bibliai és teológiai igazságok, szociokulturális, jogi és kulturális adottságok kölcsönhatásában, ezek teológiai reflektálásában, annak a kérdésnek szem előtt tartásával, hogy végső soron mi segíti az egyház, illetve a gyülekezetek épülését, és mi az, ami nem.

5. Az állítólagos „népakarat”-ra való hivatkozás kísértésének elkerülése

Ez a szempont szorosan összetartozik az előbbivel. A tisztség tartalmának átértelmezési kísérlete közepette, de akárcsak a tisztség megélésének és a feladatteljesítésben való helytállásnak mindennapi gyakorlatában nem egyszer találkozni a nép, a gyülekezet, a választók állítólagos akaratára és elvárásaira való hivatkozással.^[25] Ezek az elvárások adott esetben szemben állhatnak a tisztségértelmezés egyháztani-teológiai követelményeivel és kérdés, hogy melyik bizonyul erősebbnek a tisztségviselő önértelmezésére nézve: az elvi kritériumok, vagy az elvárásoknak való elvtelen engedelmesség (párosulva valamely egzisztenciális kiszolgáltatottsággal).

Újból csak társadalomtudományi megfigyelésekre és protestáns szociáletikai reflexiókra hivatkozva érdemes röviden jelezni az újkori politikai populizmus jelenségének tartalmi ismérveit. E szerint a tömegdemokráciák korszakában a hatalom megszerzése és megtartása, valamint a vezér legitimitásának bizonyítása számára a „nép, mint az egyetlen autentikus szuverén” véleményének állítólagos ismerete, s e néppel (annak egyszerű, de bölcs fiaival) való közvetlen kapcsolat lesz a kedvenc hivatkozási alap. Ezzel pedig együtt jár egyfajta tudomány- és elitellenesség, a véleménypluralizmus és a kritikus gondolkodás száműzése, a másképp gondolkodók megbélyegzése, valamint az (külső és belső) ellenségkép fenntartása.^[26]

Nyilván, nem kívánjuk erőltetni a párhuzamokat és sugallni az áthallásokat. Mindkét kísértéssel szemben - a populista gesztusok mellőzése érdekében, valamint a közélet torzulásainak egyházi adaptációja ellen - valóban az lehet az ellenszer, ha nem spóroljuk meg a kölcsönös tiszteleten alapuló konszenzuskeresés fáradságos útját (az Igére figyelve), és meghagyjuk a teológiai tudományművelésnek (mint az egyház kritikai funkciójának) a súlyát az egyházban. Ezek hiányában azonban nem lehet csodálkozni, ha a tisztségértelmezésben és a tisztségben való élés során az egyház egyház-voltától idegen elemek emelkednek normatív szintre és nyernek polgárjogot közösségeinkben. Egy Igére figyelő, a közös imádkozás dimenzióit megélő, ismeretekben elmélyülni törekvő és a Krisztus hatalmára ráhagyatkozó közösség viszont hathatósan védheti ki a népakaratra való állandó hivatkozás tetszetős, de hamis érveit.

[[paginate]]

6. A tisztségek egymás közötti versengése vagy fölé- és alárendelése helyett kollegiális  együttműködés

A jó rend fenntartása érdekében a reformátori egyházak mindig is törekedtek - bibliai és hitvallási alapokon - a tisztségviselők közötti bizonyos kompetenciák megosztására, a tisztségek egymáshoz való viszonyulásának szabályozására. Minden tisztség (legyen az pásztori, őrállói vagy diakóniai tisztség) alapja a Krisztus tisztsége. Létjogosultságát a Krisztus-testben való részesedés által nyeri el, illetve a fő (Krisztus) funkciójaként fejtheti ki tevékenységét. Így az egyes tisztségek csak együtt, egymást kiegészítve hivatottak és képesek az egyház vezetésére. Közöttük minden alá- vagy fölérendelés, hatalmi függőség, „egy-emberes-szisztéma” az egyház képviselete vagy a terhek hordozása tekintetében eleve ki van zárva. Soha nem rangbeli, hanem mindig funkcionális különbségek lehetnek az egyes tisztségek között.

E tekintetben újból érdemes gyakorlatunkat időnként a bibliai és reformátori tanítás mérlegére helyezni és feltenni a kérdést: hol tapasztalható egyensúlytalanság (pl. lelkészi és világi tisztségviselők vonatkozásában), torzulás, indokolatlan centralizáció. Ez a kérdés újból csak azzal a szemponttal áll szoros összefüggésben, ami már említésre került: a tisztségek tartalmának tisztázása - s tegyük hozzá, egymáshoz való viszonyulásuk felülvizsgálata - közösségi ügy, az egyház ügye. Ebben a vonatkozásban tanulságos lehet az, amit egy XVII. századi református jogtudós, Johannes Althusius^[27] tart szem előtt a politikai közösség organikus egységére nézve, s amely bátran érthető az egyház közösségére nézve is: a tagok együttéléséből és interaktív kapcsolatából kialakult közösségen (corpus symbioticum) belül a megválasztott tisztségviselők (és testületeik) egyrészt a vezető felsőbbség tisztét töltik be a maguk közössége számára; másfelől viszont kontrollfunkciót töltenek be (más tisztségviselőkkel együtt) az egy szinttel magasabb vezetők vagy testületek irányába. A magasabb szintű tisztségviselők ugyanakkor  nekik tartoznak beszámolási kötelezettséggel - ugyanakkor e minőségében ők is megbízó és számon kérő reprezentánsai egy még magasabb szintű kormányzati grémiumnak. Az egyes testületek egymásra épülnek, egymásra vannak utalva, egymást segítik, ugyanakkor egymást ellenőrzik.  Tehát a megbízatás, a megállapodás, a számonkérés, a tisztséggel való élés felügyelete a különböző szinteken mind az együttélés szövetségének a része, valamint az együttélés minőségének a garanciája.^[28]

Összegzés

A „közösségi élet művészetének” és a helyesen gyakorolt egyházi tisztségek összefüggésének minden aspektusát e helyen nem tudjuk taglalni.^[29] Viszont tovább mutató és inspiráló tanulságként elmondható, hogy a reformátori iratok, hitvallások tanulmányozása nyomán kelt hiányérzetünk egyházi és politikai közösségi egzisztenciánk tekintetében nem véletlen. Viszont a kézi-vezérelt döntéshozatalok, a manipulált véleményformálás, az előzetesen eldöntött szerep-leosztásokat utólagos szavazatokkal legitimáló gyakorlat helyett nem lehetetlen olyan igénynek a megfogalmazása egyházi és közösségi együttélésünk tekintetében, amely több jogkövető magatartást és transzparenciát ígér. Ehhez viszont sokkal több részvételi lehetőséggel, kölcsönösséggel, egymás igényeire való odafigyeléssel lehetne élni, mint amit a gyakorlat mutat. Ebben a tisztázódásban és minőségi közösségi élet felé való törekvésben, nem utolsó sorban pedig a demokratikus és presbiter-zsinati rendszerünk „méltóságának védelmében” segíthet az egyházi tisztségek és az egyházkormányzat gyakorlatának időnkénti átgondolása is - az Írás és a reformátori teológia mérlegén.

Fazakas Sándor