Télen az élet egyszerű, gyönyörű és hideg. Olyan, akár egy hófödte kopár ág, melyen szivárványtáncot jár a pihegő napsugár.

A falu mellékutcáin felváltva húzzák egymást a gyerekek a szánkón, csizmás lábuk élvezettel csúszkál a tükörsimára fagyott havon, vagy kacagva gyúrják a hógolyót, míg a felnőttek haza nem hívnak valakit ebédelni, vagy azért, mert feladatot bíznak rá.

Eszter éppen a fenekén landol és a jobb vállát támadás éri egy gyengére gyúrt hógolyó által, mikor meghallja, hogy a nővére a házuk kapujában állva a nevét kiáltja.

– Megyek! – kiált vissza, majd elfogadja öccse felé nyújtott kezét. – Ha visszajöttem, visszakapod – igyekszik szúrós szemmel nézni a hógolyó alkotójára, egy tőle valamivel idősebb lányra. A szemrehányó nézés azonban nehezen megy, mert igazából roppant mód élvezi a helyzetet.

Egy jó kis hógolyócsatánál nincs is jobb, még ha az ember keze meg is fagy közben, mivel kesztyűben jó hógolyót gyúrni lehetetlen.

Az öccsével a nyomában Eszter hazaszalad, de szíve szerint azonnal visszafordulna, mikor meglátja Teréz kezében a kosarat. Semmi kedve most küldöncöt játszani, mikor az utcán sokkal izgalmasabb élet folyik.

– Mi az? – kérdezi, mikor a házukhoz ér, és még mindig él benne egy szikrányi remény, hogy mégsem neki kell a nővére kezében látott kosarat elvinnie valakinek.

– El kellene vinni ezt… – Teréz képtelen befejezni a mondatot, mert Eszter reményvesztetten, háttal a hóba veti magát.

– Nem akarom – jelenti ki, miközben kezeit és lábait mozgásra bírva hóangyalt készít.

Az öccse óvatos pingvintempóban végre beéri őt, és nővérét utánozva a hóba fekszik. Teréz egy ideig mosolyogva nézi őket, de aztán felveszi azt a szigorú arckifejezését, amit mindig csak Eszterrel szemben használt. Valószínűleg miatta fejlesztette ki.

– Ez nem kérés volt Eszter, mama mondta.

– Valószínűleg neked – felesel a kislány. A pillanatnyi csend megerősíti, hogy jó nyomon jár.

– Nekem most más dolgom van, ezért neked kell elvinned.

– Milyen más dolgod? – ül fel a lány a hóban, és nedves orrát kabátja ujjába törli. A nadrágja ülepe már régen vizes, és kezd kellemetlenül fázni, de nem törődik vele.

– Az nem tartozik rád – tér ki a válasz elől Teréz felsőbbrendűen. Egyszerűen süteményt kell sütnie, de a szófogadatlansága miatt ilyenkor szerette Eszterrel éreztetni, hogy ő az idősebb. Még ha ekkor pont, hogy gyerekesen viselkedett is.

– Akkor nem megyek! – fonja össze a karjait a kisebbik lány.

– A mama mérges lesz – fenyegetőzik a nővére.

– De rád is!

[[paginate]]

A kisfiú elunja hallgatni testvérei veszekedését. Abbahagyja a hóangyal készítést – ami nem sikerült túl jól – és a kosárhoz megy, mert kíváncsi, hogy vajon mi van benne. Teréz észre sem veszi, hogy öccse felemeli a hímzett kendő szélét, amivel le van takarva a kosár. Meglepő, milyen nagyon meg van pakolva az mindennel, nagy adag hurka, kolbász, szalonna, sütni való pecsenye. Vajon kinek lesz?

Teréznek végül sikerül megvesztegetnie Esztert az egyik halvány rúzsával – ami már úgyis majdnem kifogyott –, hogy helyette elvigye a kosarat.

– Emi nénénkhez kell elvinni.

– Rendben – veszi el Eszter a csomagot, majd a kisfiúra néz. – Lacika, velem jössz? – Az öccse örömmel bólint. Szeretett Eszterrel lenni.

Indulás előtt Teréz még betereli a gyerekeket a házba, hogy átvegyék a hótól teljesen átázott ruháikat.

 

A kis ház a falu végén tisztességes rendben áll. Lakói énekelve járják be az apró szobákat, hogy az utolsó porszemeket is száműzzék a polcokról. Emi a Mennyből az angyalt igyekszik megtanítani a kis Tamásnak, de nehezen megy. A pásztorokból valamiért folyton ’nyásztorok’ lesz.

A nyitott ablakon át a helyiségekbe beáramlik a hideg jégvirág illat, és minden zegzugot átjár. Az asszony végül bezárja a halkan nyikorgó ablaktáblákat, hogy a meleg ismét visszafoglalja helyét a szobákban. Otthonos rend van és tisztaság, csupán az étkezőasztal az, ami szomorúan kopár. Ma este szenteste, de a gyerekek nem csak ajándékot nem kapnak, de finom ételt sem. A zabkása már a könyökükön jött ki, de Emi fizetése ebben a hónapban kevesebb volt, a következő fizetés pedig még messziről integet.

A kályhában pattog a tűz, s miközben a nő az utolsó fahasábokat a lángokba rakja, addig a gyerekek kispárnákon ülve ezüstpapírba édesség helyett kockacukrot rejtenek. Az asszony a megmaradt pénzükből még vett pár szem savanyú cukrot is, de azt a kis karácsonyfa alá tervezte berakni. Ezután felveszi a kályha mellől a kiürült fásládát, és nehéz szívvel megy ki a délelőtt felhasogatott tűzifáért. A nőtől jobb napjai már elköszöntek, kedvességét mégsem csorbították ki az évek. Most sem maga miatt fáj a szíve, hiszen elélne ő zabkásán egy évig is, ha muszáj, de a gyerekek…

[[paginate]]

Egész hónapban disznóvisításra ébredtek. Az emberek boldog tort ültek a sertések vége felett, és legtöbben két disznót is vágtak. Egy disznó megmaradt a családnak télire. Egyet pedig szétporcióztak a rokonoknak és a segítő embereknek. Az asszonyok karjukon a kosárba rejtett lesivel (kóstoló – a Szerk.) járták a falut. Emi látta lelki szemei előtt, ahogy a füstölők kampói csak úgy rogyadoznak a szalonnák és húsok alatt. Majd minden szépen felkerült a padlásra.

Az ő padlásukon csak a paszuj volt kiterítve és pár zsák krumpli alaposan bebugyolálva rongyokba, hogy meg ne fázzon. Faluszéli házuknak egy szomszédja volt, de az is üresen állt. A szegény rokonokról pedig megbocsátható elfeledkezni. A vér is vízzé válik, ha sokáig nem hoz hasznot. Miközben Emi a fát a ládába pakolja, igyekszik elterelni gondolatait, mert a sült hús íze szinte megelevenedik a szájában.

Kezd sötétedni, a környék csendes, csupán egy csoport hazafelé tartó varjú károgja fel az eget. Vajon nekik eredményesebben telt a mai nap?

A varjakat nézve azt kívánja, bárcsak hús esne az égből, ahogy Illésnek, akinek minden reggel és este kenyeret és húst vittek a hollók az Úr parancsára. (1Kir 17,4-6 – A szerk.)

– Uram, kérlek, küldd el hozzám is a te hollóidat! – hangzik el a szokatlan ima.

Este a gyerekeknek a kis Jézus születését akarta elmesélni, hiszen az az igazi karácsonyi történet. A csillag, a mirha, az újjászületés. Azonban a szíve gondolata Illésen és a hollókon jár, míg beviszi a nehézre pakolt ládát.

 

– Biztos, hogy ehhez az Emi nénénkhez kell vinni? – kérdezi Lacika, s gyermeki hangja még nem tudja leplezni erős bizonytalanságát.

Eszter is bizonytalan benne, hogy jó helyre jöttek, de az út nagy részét már megtették, és nem akart visszafordulni, hogy Teréztől ezt megkérdezze. A családi vacsorára haza kellett érniük.

– Biztos – füllenti az öccsének és igyekszik magabiztosnak tűnni.

Miért is nem kérdezte meg Terézt induláskor, hogy most az anyjuk komaasszonya Emihez kell a kosarat vinni, vagy a Teréz munkatársához, Emihez, aki a falu végén lakott?

[[paginate]]

Viszont a komaasszonnyal alig találkoztak, mert nem igazán kedvelték egymást a mamájukkal. A Teréz Emi nénije viszont kedves volt, gyakran jött hozzájuk látogatóba, és Eszter haját mindig nagyon szép, bonyolult fonásokba tudta kötni.

Nem – Eszter apró, csizmás lábával eltiporta a bizonytalanságát –, csakis a Teréz Emi nénijéről lehetett szó.

A gyerekek lehelete apró, fehér pamacsokként szánkóznak előttük a hideg levegőben, miközben meleg csizmájuk talpa alatt ropog a frissen hullott hó, amely mint karácsonyfát a sűrű aranyeső, úgy teríti be az utat.

Mivel Emiéknek furcsa módon nincs kutyájuk – egyszer hallották, hogy azt mondja Teréznek, hogy nem kell több éhes száj –, ezért a két gyerek bemerészkedik az udvarra és bekopog az ajtón.

A második, kevésbé bizonytalan kopogtatás után maga Emi nyit ajtót. Arca láthatóan döbbent, mikor meglátja a hideg által pirospozsgásra csípett két arcocskát.

– Hát ti? – kérdezi, és szíve mélyén reméli, hogy nem történt semmi baj Terézékkel, bár el sem tudta képzelni, milyen esetben fordulnának éppen hozzá.

Eszter átnyújtja a kosarat, melynek alját sűrűn belepi a hó, mivel útközben a kislány többször letette, mikor elfáradt a karja.

– Teréz mondta, hogy ezt hozzuk el ide. A mama küldi. – Eszter nézi az asszony reszkető kezét, ahogy átveszi a kosarat. A gyermek úgy gondolja, hogy Emi néni nagyon fázós lehet.

Az asszony beinvitálja a két gyereket, de azok megrázzák a fejüket.

– Haza kell érnünk vacsorára – mondja a kis Eszter, és öccsével már a kapuból kiáltják vissza: Boldog karácsonyt!

Az asszonynak ideje sincs magához térni, a két gyerek már szalad is haza.

– Nektek is boldog karácsonyt! – kiált utánuk.

A kosarat beviszi a konyhába és leteszi az asztalra. A gyerekek köré gyűlnek, a székekre felmászva próbálják kilesni, vajon mi lehet a titokzatos csomagban.

[[paginate]]

Emi felemeli a kendőt, és szemét elhomályosítják a könnyek. Az a sok finom falat! Igazi bőségkosár. A gyerekek felkiáltanak örömükben és izgatottan kérdezgetik, hogy ehetnek-e belőle. El sem hitte, hogy ma este igazi karácsonyi vacsorát rendezhetnek.

– Ki hozta ezt, mama? – kérdezi Rita, a három gyerek közül a legidősebb.

– Két kis karácsonyi holló – mosolyog Emi meghatottan, és szívében hálát ad az Úrnak, aki megbocsátó szeretetével gyermekeiről mindenkor gondoskodik.

 

Eszter és Lacika már a desszerttel tömik a hasukat, amikor az édesanyjuk rákérdez, hogy elvitték-e a lesit Emi nénjééknek. A két gyerek büszkén bólint, de akkor fülelő édesapjuk meglepetten a feleségére néz.

– De hát Emiék a városban töltik a karácsonyt Józsiéknál – mondja, majd a gyerekekre néz. – Kinek adtátok oda, amit anyátok nekik küldött?

– Magának Emi néninek – bizonygatja Eszter, s közben elhatározza, semmiért be nem vallja, hogy bizonytalan volt, kinek is kell a lesit vinni – ahogy Teréz kérte.

A nővére szemében hirtelen megértés csillan. Talán ezért tartott a gyerekeknek ilyen sokáig a kosarat elvinni?

– Hová vittétek? Melyik házhoz? – kérdezi, és rosszat sejt.

– Amelyik a falu végén van – mondja Lacika, mert Eszter nem mer válaszolni.

– Jaj ne! – fakad ki az anyjuk és arcát a kezeibe temeti.

Az ünnepi asztalra kínos csend borul. A kisfiú nem érti, mi rosszat tettek, Eszter viszont már elég nagy ahhoz, hogy a feszültségtől megremegjen a szája és könnybe lábadjon a szeme. Most biztosan mindenki rá fog haragudni. Lehet, hogy ajándékot sem fog kapni emiatt. Pedig nem az ő hibája, nem is akarta elvinni azt a csomagot.

– Most mit fog szólni a komaasszony?! – folytatja a sopánkodást az anyjuk. – Még azzal fog vádolni, hogy szándékosan nem küldtem nekik semmit. Pedig úgy megpakoltam azt a kosarat, hogy egy rossz szót se szólhasson – mérgelődött a mamájuk.

[[paginate]]

A férje megnyugtatóan megsimogatja házastársa vállát, és közben egy kedves mosollyal igyekszik a gyerekeknek is jelezni, hogy nincs semmi baj.

– Majd ha hazajöttek, viszünk nekik egy másik kosarat. Nem fognak semmi rosszra gondolni. Ne bosszankodj rajta mama, az már veszett fejsze nyele – legyint a férfi, és tölt egy kis vörösbort a feleségének.

Az este további része békésen telik, de Eszter szívét továbbra is nyomta a bűntudat. Nagyon butának érezte magát, amiért rossz helyre vitte a kosarat.

Egyszercsak Teréz ül le az új babájával játszó kislány mellé, és melegen átöleli.

Emi a kolléganője volt, és bár nem voltak szoros barátságban, mégis szégyellte magát azért, mert eszébe sem jutott legalább egy kis húst csomagolni az asszonynak, pedig tudta, hogy mennyire rászorul. Teljesen el volt foglalva a saját dolgaival.

– Ne haragudj! – suttogja Eszter a nővérének.

– Miért haragudnék?

– Mert rossz helyre vittem a lesit.

Teréz szíve elfacsarodik. Ő nem hitt a véletlenekben. Megsimogatja a kislány arcát.

– Jó helyre vitted a kosarat – mondja mosolyogva.

– De a mama…

– Igen, volt egy hely, ahová mama szánta azt az ételt. De Isten máshová szánta.

A kislány ezen egy ideig elgondolkodik.

– Gondolod? – kérdezi végül.

– Tudom – bólint határozottan Teréz, majd élvezettel összeborzolja Eszter haját.

Juhász Alexandra