Nem elfogultság, sem nem túlzás, hanem egyszerű tényigazság: a századok folyamán a magyar reformátusok voltak a nemzet legfontosabb fenntartói, szabadságának védelmezői.  Szokták is mondani: a kálvinizmus magyar vallás.

Egy kis történetecske jut eszembe erről. Múltkoriban a fasori református templom előtt haladtunk el a trolival, amikor a mellettem ülő idős hölgy – erősen furcsállva az elé tárult látványt – felém fordulva ezt mondta:

– Nézze, a templom tornyára kitűzték a nemzeti zászlót!

– Nagyon helyes – feleltem.

– De hát templom!... A római katolikusok nem szokták.

– A református vallás magyar vallás, egyháza nemzeti egyház – replikáztam. – Az anyanyelv ápolása, az anyanyelvű oktatás és iskolahálózat, a nemzeti színjátszás, a magyar irodalom sarjadása… mind-mind vele együtt ébredt, izmosodott, gazdagodott.

– Igen? – kérdezte csodálkozva.

– Bizony! – válaszoltam, és leszálltam a járműről.

Kétségkívül gazdag múltunk van, van mire visszatekinteni.

A Nyugat-Európai Magyar Református Lelkigondozó Szolgálat az ausztriai Felsőőrött megrendezett 2017-es tanácskozásán a XX. század magyar református lelkészvértanúira emlékezett az ötvenhatos forradalom hatvanadik évfordulóján. A Kárpát-medencéből és Nyugat-Európa országaiból egybegyűlt száznál több résztvevő a mártírlelkészekre emlékezett. Ugyanott a szórványmagyarság lelki gondozásáról, az egymásra utaltságról, az egymás iránti felelősségről, a folyamatos párbeszéd szükségességéről, a délvidéki mészárlásokról, az emlékhelyekről, a hadisírok gondozásáról és az egyházi turizmusról is eszmét cseréltek.

A Kárpát-medencén túli európai magyar reformátusokról dr. Békássy N. Albert, a NYEMRLSZ világi elnöke átfogó tanulmányban tárta elénk a mai helyzetet, felvázolva egyszersmind a jövőképet és az előttünk álló feladatokat is.

A református egyház nemcsak azokban az időkben állt a nemzet oldalán, amikor kitaposott ösvényeken járhattunk felemelt fejjel, hanem akkor is, amikor rögössé vált az út, és nem tudta senki, hogy hova vezet. Ilyenek voltak a nemzeti függetlenségünk kivívásáért és megőrzéséért vállalt csatáink, köztük az 1956-os forradalom és a kommunizmus sötét évei. Nos, ezekben a nehéz időszakokban is voltak olyan református lelkészek, teológusok, akik halált megvető bátorsággal álltak ki a nemzet mellett, bár tudták, hogy kiállásukkal a szabadságukat vagy az életüket teszik kockára. Elsőként az ő emlékük előtt tisztelgett a tanácskozás. Azok előtt a lelkipásztorok előtt hajtott fejet, akik mártírhalált haltak, miközben a magyarság ügyét képviselték, s váltak nemcsak az egyház, hanem az egész nemzet vértanúivá.

[[paginate]]

A tanácskozás résztvevői olyan életpályákról is tudomást szerezhettek, amelyekből ma is erőt meríthetünk, hisz a református egyház az évszázados küzdelmeiben – mint a szabadság védelmezője - nemzetmegtartó erővé vált. Kifogyhatatlan erőforrások voltak, például a református kollégiumok. Különösen fontos szerepet kapott az anyanyelvű oktatás ott, ahol – az országvesztést követően – a magyar állam fennhatósága elveszett, az iskolákat államosították, az egyesületeket felszámolták. Ilyen helyeken valójában a lelkészek voltak a magyarság mentsvárai. Mivel rendíthetetlenül vállalták az üldöztetést, a börtönéveket: nemcsak a hitet tartották meg híveikben, hanem a magyar lelket is. Jórészt ennek köszönhetően az emberek Kárpát-medence szerte megmaradtak magyarnak, a világban szétszóródott magyar reformátusság pedig megtartotta a nemzethez való ragaszkodását. Ezt a munkát ma és az elkövetkezőkben feltétlenül folytatni kell. Mert a nemzetet csakis az érzelmi közösség és az oszthatatlan lelki egység emelheti fel újra. Minden bizonnyal a diaszpórákban élő lelkészek munkája a legnehezebb, hisz összetett feladatot kell kitartóan végezniük. Egybefogni a szétszórtan élő magyarokat, egységbe tömöríteni őket, nemcsak egymással, hanem a magyarság minden tagjával, az anyaországgal is.

Kevés olyan nemzet van a világon, amelynek annyi szenvedés jutott az évszázadok alatt, mint a magyaroknak. Gondoljunk csak az újabb történelmi időkből Trianon tragédiáját véglegesítő párizsi békeszerződésre, és máig tartó következményeire. Emlékezzünk a délvidéki magyar irtásra, köztük lelkipásztorok mártíriumára, akiknek csak azért kellett meghalniuk, mert magyarok voltak, s kiálltak híveik mellett. A sok-sok tragikus eset közül említsünk meg itt, figyelemfelhívásul, néhányat az elhangzott előadásokból:

Dobos Ágoston békésszentandrási református lelkipásztor Misszió és mártírium a Bibliában címmel hosszan ecsetelte a Szentírásban a keresztény hitet terjesztők mártíriumait, üldöztetéseiket, a halállal farkasszemet néző bátorságukat, igazságszeretetüket. A kiváló történész, Tőkéczki László a történelem vonalán haladva ismertette az orosz cárizmus megdöntését, a sztálinista bolsevizmus beszivárgását, ami a jól szervezett magyar társadalom szétveréséhez vezetett. Az „új világ” megtévedt, kaméleon természetű képviselői mindent tönkretettek: a földművesekkel, iparos tekintélyekkel, a magyar polgársággal kezdve, el egészen a nemzettudatban s az egyház világában véghezvitt szörnyűségekig. A felekezeti iskolák elsorvasztása, megszüntetése, az iskolai vallásoktatás, a veszélyesnek ítélt református szervezetek munkájának betiltása (KIE, Soli Deo Gloria, cserkészet) mind-mind az ő rombolásuk gyászos következménye. Rákosi Mátyás sok egyéb mellett az egyház erejét is megtörte. Félreállította Ravasz Lászlót, ami – közvetve - elvezetett 1956-hoz. A szovjethatalom katonai beavatkozásával a forradalom elbukott, amit statáriális perek követtek, temérdek börtönbüntetéssel, 180.000 kivándorlóval, 235 kivégzettel.

Ifj. Varga Zsigmond (1919-1945) mint bölcsészdoktori tudományos fokozattal rendelkező teológiai ösztöndíjas hallgató lett a magyar keresztyénség mártírjává a II. világháború idején. Hitvalló életének számontartása és példaként állítása mindnyájunk erkölcsi kötelessége (Fekete Károly). Özv. Gyenge Imréné az '56-os menekültek ausztriai egyházi fogadásáról, az osztrák református gyülekezetek szervezett nemzetközi támogatásáról számolt be részletesen, a szemtanú hitelességével. Néhai Papp Vilmos lelkész fia apja gondolatait méltatta a vértanúság elvi jelentőségéről. Keresztfalvi Péter alsóőri plébános a mártírium fogalmát taglalta római katolikus értelmezésben.

[[paginate]]

Az erdélyi '56-ról szólva feltétlenül ki kell, hogy emeljük Tófalvi Zoltán író nevét, aki több munkájában behatóan foglalkozott az ötvenhatos magyar forradalom erdélyi hullámverésével, az erdélyi magyarok - és román testvéreknek - a magyar forradalommal és szabadságharccal való szimpatizálásuk miatti szenvedésükkel. A tragédiák sorozata valahol Trianonnal kezdődött, amikor Románia kezébe pottyant Erdély, és elkezdődött a magyarellenes sorvasztási politika. A magyarság kiválóságait árgus szemmel figyelte a román titkosszolgálat. Az emberek reménykedtek, nem tudtak belenyugodni Erdély elvesztésébe.  Bereczki András a határ menti Paptamási református lelkésze behatóan elemezte az erdélyi magyarság helyzetét, a szándékosan késleltetve elindított román retorziókat. Feltétlen szólni kell ezzel összefüggésben az erdélyi letartóztatásokról, meghurcoltatásokról, exmatrikulálásokról, a magyar egyházak elnémításának szándékáról. Ne felejtsük megemlíteni Dobai István egyetemi tanár és csoportja hősi magatartását, akik az ENSZ-hez próbálták eljuttatni a román-magyar kérdés megoldásáról megalkotott tervezetüket. Számos teológust tartóztattak le az idő tájt. Az Érmihályfalváról indult Csiha Kálmán későbbi püspök 10 évet kapott. A Nagyvárad-réti református templom kertjében a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének emlékművén nagyon sok nevet láthatunk. Köztük e recenzió írójának volt osztálytársáét is, akit diáktársai szeme láttára az osztályteremből vitt el két szekus. Kányádi Sándor Naplótöredék c. költeményében így jajdult fel 1956. október 25.-nek éjszakáján : „ /…/ A vér, a vér / agyamban vadul lüktet. / Ó, isten, isten, hogyha vagy, / segítsd meg véreinket”.

Látjuk, tudjuk, hogy a megcsonkított ország határain túl is megremegtek a lelkek az ötvenhatos forradalom heteiben, hónapjaiban. Gulyás Lajos felvidéki születésű leveli mártír református lelkipásztor hívei így vallottak hősü(n)kről: „Ahol az igazak és az elnyomók harca zajlik, oda is a szószék világát viszi, de ott nem az orgona szól, hanem sokszor indulatok kavalkádja fogadja, sőt még halálosztó fegyver is”. A Győri Megyei Bíróság öt társával 1957. június 4-én halálra ítélte és kivégeztette.

A második világháború szörnyűségei között nevesítenünk kell Gachal János püspök és ifj. Thomka Károly esperes mártíromságát. Ők a délvidéki vérengzéseknek lettek áldozatai. Kárpátalján Gecse Endre református lelkész vértanúságát is ide kell jegyeznünk 1956 kapcsán. Aki a vádirat szerint a „magyar burzsoá nacionalista szellemben szovjetellenes propagandát fejtett ki és fegyveres felkelésre szólította fel a fiatalokat”.  Őt 1958-ban ellenforradalmi tevékenység vádjával tartóztatták le és KGB-börtönbe zárták, melynek kínzókamrájában halt meg. Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkipásztor mártíriumáról Tófalvi Zoltán jelzett könyvéből szerezhetünk pontos és átfogó ismeretet. A rengeteget szenvedett lelkipásztor többször ült börtönben, a diktatúrák elleni bátor küzdelmek lelkészmártírja, példaképe ő.

A szép kivitelű kötet színes képmelléklete közvetlenül érzékelhetővé teszi az olvasók számára a mártírhalált halt református lelkészek emlékhelyeit. Bereczkí András könyve példaképeket, olyan református magyar lelkipásztorok portréit mutatja be az olvasóknak, akik mártíriumukkal kitörölhetetlenül beírták nevüket a magyar történelem drámai fejezeteibe. Példaképeink ők minden időkben.

Aniszi Kálmán