Bevezető gondolatok

Vatai László az 1977-ben megjelent Homályból homályba című kötet kapcsán írt tanulmányt Németh Lászlóról. A kötet csak úgymond alibi, kiindulási alap ahhoz, hogy Németh Lászlóról „hangosan” gondolkodhasson, hiszen Vatai a harmincas évektől, még hazai környezetből ismerte az írót. Az emlékező-elemző írás 1985-ben jelent meg az Átszínezett térkép című tanulmánykötetben, amelyet Püski Sándor adott ki.[1] A kötetről szóló tanulmány recenzió változata 1980-ban látott napvilágot egy kanadai magyar folyóiratban.[2] Az életrajzi írásokat tartalmazó gyűjteményes kötet az író halála után két esztendővel jelent meg, vagyis a szerző egy már lezárult életművet tekinthetett át. Jelen tanulmányunkban elsősorban azt vizsgáljuk, mi volt Vatai kortársi véleménye az említett kötetben szereplő életrajzi írásokról, másodsorban arra keressük a választ, hogy milyen Németh László-képet alakított ki magában. A tanulmány szerzője a bevezető mondatok után pontosítja munkája horizontját: „nem a teljes Németh Lászlóról beszélünk, hanem csak életrajza elemzése nyomán sejtetjük élete és műve addigi szintézisét, 1956-tal bezáróan”. Ez a „sejtetés” szó nem hangzik túl ígéretesnek, ám reménykedjünk, hogy kiderül a véleménye a kortársáról, akitől egyébként majd’ másfél évtizednyi korkülönbség választotta el – már-már fél nemzedéknyi időszak –, ám egy időre szellemük és emberi sorsuk is összekapcsolódott. Mindezekkel együtt az is kérdés, Vatai a vizsgált írásműben tudott-e valami újat állítani Németh Lászlóról, amit eddig még senki sem fogalmazott meg vele kapcsolatosan.

A kötetből kiderül, hogy Németh László önéletírása a születésétől 1956 októberéig követi az eseményeket. Ennek az időszaknak az első felét még 1943-ban vetette papírra, a Tanú-korszaka idején. A második kötet a háború utáni részt foglalja magában, s másfél évtized után, 1958-ban készült el. Vatai szabálytalan könyvnek nevezi a kötetet, s megjegyzi: az író „csak tökéletes írásokat szokott kiengedni a kezéből”, ami Vatai véleménye szerint ez esetben nem sikerült. Kissé csalódottan állapítja meg: „szembeszökően sok a kihagyás, amit nem írt meg, vagy amit kihagytak belőle”. Kihagytak? – ez érdekes „delfinológiai” adalék[3] lehetne, bár az egész Németh-életműkiadás, az ún. „rózsaszín” sorozat cenzurális okokból komoly kihagyásokkal jelent meg. Sommás véleményét Vatai később azzal próbálja meg ellensúlyozni, hogy az „egész kihordási ideje több mint húsz esztendő” volt. Jellemzőeknek tartja a kihagyásokat is, amelyek oka talán Németh óvatossága vagy félelme. Vataival együtt megállapíthatjuk, hogy kimaradt a kommün, „helyette egy idegen betétet találunk: Mit köszönhetek a Toldy reálnak? Nem beszél a második világháború összeomlásáról sem, hiányzik Pest ostroma és az oroszok megjelenése”, ám még tovább sorolja: „ami a legfeltűnőbb, 1956-ról és az utána kialakult világról egy szót se mond, október 20-val zárja le az életrajzát”. Azért tartja „szabálytalannak” a könyvet, mert egyenetlennek érzi a szerkesztettségét: a „hozzácsapott tanulmányok” miatt, amilyen például A megölt költő, a Móricz Zsigmond és a Naplótöredékek stb. című írások.

[[paginate]]

A minden hullámra kifeszített antenna

Vatai a kritikai megjegyzések után elkezdi bemutatni Német Lászlót, akinél – szerinte – szinte senki sem tudott árnyaltabban gondolkodni: „ez az egyik ereje, de a monumentalitás tompítója is […] pedig minden hullámra kifeszített antenna volt”. Hozzáteszi, hogy kevés olvasottabb író volt nála a magyar irodalomban, ami túlzás – talán ezzel – kívánta érzékeltetni Németh László jelentőségét. Vatai véleménye alapján megállapítható, hogy regényíróként Németh közvetlenül a magyar világot szerette volna formálni. Ahogy Vatai írja: „aktív részt vállalt a magyar társadalom és modern emberi lét alakításában”. Pedig tudjuk, hogy emberi súrlódásokból jócskán kijutott neki, társadalomjobbítási szándékát mégsem adta fel, a tanulmányíró szerint „szerzett magának jó néhány ellenséget és üldözést. Irodalmunk legmélyebb tulajdonsága ez a népi, nemzeti sors- és mozgalomvállalás”, amilyen volt a maga korában – és most szándékosan nem a XX. századi népieket említjük – Kazinczy, Kölcsey, Ady, Petőfi, Arany vagy Tompa Mihály. Németh László életművét Vatai a XX. századi magyar irodalom egyik csúcsteljesítményének tartja, életrajzi munkáját, pedig egy „nagyon nyugtalan, ellentmondásokkal teljes, vajúdó kor történelmi” dokumentumának. Élete és művei összefüggéseit szeretné kiolvasni a Homályból homályba című munka két kötetéből, legalábbis önmaga számára ezt az elvárást fogalmazta meg, ha ugyanis valaki az emigrációban – Cs. Szabóval, Gombos Gyulával és Borbándiékkal egyetemben – ismerte a magyarság két világháború közötti társadalmi és politikai ellentmondásait, s ezen belül Németh tevékenységét, hát ő igencsak tisztában volt vele. Vatai tudja, hogy „furcsa dolog egy írót hősnek nyilvánítani”, Némethtel kapcsolatban mégsem az, szerinte ugyanis nem lehet máshogyan értékelni az 1945 előtti tevékenységét, hiszen „megriadó, túlérzékeny, túlfinomult mivoltában ő feltétlenül az volt”. Vatai igen találóan így jellemezte: „gúzsba kötötte az igazság iránti felelősség és szeretet”. Ezzel együtt azt is bemutatja, hogy értetlen, irigy vagy rosszindulatú kortársai mit gondoltak róla: „gúnyos mosollyal sokan neuraszténiának minősítették, de a gátlástalanokkal szemben mégis ez a magatartás őrizte népünk igazságát, egyáltalán mindenfajta értékét. Vissza is húzódtak tőle a könnyedebb gátlástalan alakok, s idegennek érezték a műveit”, és ez így volt a Rákosi- és a Kádár-korban is. Németh mindig nagy olvasótáborral rendelkezett, s a rájuk gyakorolt hatása jó ideig többet ért, mint az irodalompolitikai manipulatív brossúrák. Mindezeket annak ellenére írjuk, ami 1957 után vette kezdetét az egyéni kompromisszumok terén.

*

Németh „regényírónak vallotta magát” – állapította meg Vatai, akire nagy hatással voltak a szépirodalmi művei; fő prózai művei szerinte az 1935-ös Gyász, az 1936-os Bűn, majd jóval később az Iszony. Az utóbbiról úgy fogalmaz: „az Iszony egy frigid asszony önvallomása”, mert szívesen rajzolt hősnőkről portrékat, amivel kapcsolatban megjegyzi: „legtöbb művében, különösen a társadalmi drámáiban, az asszonyok miatt buknak el a hősök”, akik nem kapnak tőle pozitív szerepet. Erről a regényről azt állapítja meg, hogy tökéletes lélektani elemzés, a Bűn férfialakjába, a haladó szellemű értelmiségbe és az Iszony női alakjába is a benső lélektani drámáját „gyúrta” kétfelé. Regényciklusa darabjairól – Kocsik szeptemberben, Alsóvárosi búcsú, Szerdai fogadónap, A másik mester – Vatainak az a véleménye, hogy nem érik el az előbbiek magaslatait, csupán az Égető Eszter című nemzedékregényt tartja hozzájuk mérhetőnek.

[[paginate]]

A regények sikerei ellenére, Németh titkos szerelme a színpad lett, pedig – Vatai enyhe humorral jegyzi meg – „csak mellékesen, két regény közti pihenésképp írta a drámáit”. Szerzőnk fel is teszi azt a jogos kérdést: ezek inkább „könyvdrámák”, vagy valóban színpadra írt darabok? Vérbelieknek tartja őket, s elfogultan ír róluk. Megállapítja, hogy a társadalmi drámák „erkölcsi hősei” keresik a kiutat, ám a meg nem értés – akár a családi hátország részéről – mindig bukást idéz elő. Németh a két világháború között, vagyis már korábban jelentkezett társadalmi drámáival, amelyekben legtöbbször az akkor „kialakult robbanó feszültségű szociális helyzetet vitte színpadra” – összegezte Vatai. Színre került a II. József, majd a VII. Gergely, azután 1936-ban a Villámfénynél, 1938-ban a Papucshős, amelyeket a Széchenyi, a Galilei, az Apáczai, a Husz János, A két Bolyai, az Eklézsia-megkövetés stb. követtek, ám – ahogyan Vatai megjegyzi – írt vígjátékot is, például a Pusztuló magyarok címűt, amelyben „a divatos nagyképű falukutatást leplezi le”. Munkáinak egy részében a szociális kibontakozást a harmadik úton találta meg, s „ezekben a történelmi drámákban lélegzik legmélyebben”, ami igen találó megfogalmazás. Vatai ezekben is a lényeget ragadta meg: „alkatban és magatartásban rokon mindegyikkel, bennük lett teljessé sokszor és sokféleképpen megcsonkított élete. Erkölcse, a minőség mindig tragikumot vonz. Másfelől, történelmi hőseiben mutatkozott meg igazán a Németh Lászlóénak vallott és ismert arc”. Vatai a Galilei című drámát érzi a legigazibb és legmélyebb vallomásnak, úgy fogalmaz: „harc az igazságért az inkvizíció ellen”. Szerinte ez a történelmi dráma évszázadokon nyúlik át: „Rákosi uralma idején, a magyar nép magára ismert a távoli tudós tragédiájában”. Mondhatjuk azt is, hogy szinte az életrajzából lépnek elő a regényei és drámái. Vatai ezt ekként jellemezte: „élete és műve szimbiózist alkot”; a művei a köldökzsinór miatt is jelentősek, amely elvághatatlan a recepciójától és természetesen magától az írói hátterétől is. Vatai azt is megjegyzi, hogy Némethnek nemcsak a regényei és drámái, hanem tanulmányai is „egybeesnek az életével”, vagyis főbb munkáiba az élete épül be a legteljesebben, emiatt állítja róla, hogy Montaigne rokona. Ezért is állapította meg összegzésképpen róla: „zseniálisan bánt a kívülről kapott anyaggal is, és lelkét mindig teljes bevetéssel használta. Ráadásul, nemcsak zseni volt, hanem okos ember is”. A Vatai által leírt tulajdonságok nem szükségképpen járnak mindenkinél együtt, de Némethnek „mindent egybefogó értelme volt” – ehhez volt adottsága és küldetése. A tanulmány írója szerint Némethet nem kedvelték a késznek vélt igazság őrzői, a marxista irodalmár csoportok, azok egyetemi közösségeik, valamint az elnyomó államhatalom letéteményesei, ám ez utóbbiak felhasználták őt. Azt is hangsúlyozta Vatai, hogy Németh „magatartására volt legnagyobb szüksége az 1930-as és 40-es magyarságának”.

[[paginate]]

Kapcsolódás a múltból a jelenbe

Vatai kiemelt egy idézetet Németh Lászlótól, ami hűen tükrözi Németh szintetizáló képességét: „A magyarság katasztrófáról katasztrófára elvesztett egy osztályt. 1711-ben állami önállóságát, 1795-ben a főurait, 1848 után a nemességét, 1867-től a polgárságát, 1919-ben az értelmiségét. A nagyobb baj azonban az volt, hogy közben morálisan is süllyedt... S minden remény közt az volt a leghamisabb, hogy ami a népből jön: különb. A becsület: mint butaság vagy gátlás, idegbaj; a tehetség: mint moral insanity: ez volt az összbenyomásom a magyarságról. Megértettem, hogy egy olyan Grillparzer-írásában[4] beért embert, mint Szekfű, olyan szívósan tudta gyűlölni a magyarságnak ezt a kelet-európai magját”. Vatai szerint Németh László tisztán látott, ezt a népet „mindenestől vállalta és hatalmas tehetségével, fenntartás nélkül a szolgálatába állt; szemben Szekfű Gyuláékkal”. A maga területén Vatai is részt vállalt abban, amit Németh korábban elkezdett, hogy a harmincas évektől egy új értelmiség nevelődjön a magyar társadalom és történelem sikeresebb formálására. Magvasan fogalmazta meg ezzel kapcsolatban, hogy Németh László Európával próbálta a magyarságot beoltani, s nem kizárólag a modern, vagyis a kortárs Európával, hanem az évszázadok mélyéből felizzó egyetlennel. Vatai ezt úgy fogalmazta meg, hogy mindazt, amit e kontinens a görögöktől Spenglerig szellemileg kitermelt magából, Németh élményszerűen tudta átültetni és bemutatni, s írásművészetével az értelmiségbe oltani. Óriási tudásszomjával felrázta és inspirálta a kortársait, mert „nagy nevelő és hátraszorítottságában is a legsikeresebb magyar kultúrpolitikusok egyike volt”. Ezek mellett gondolatteremtő is lett a magyar szellemi életben, s nagyon híján van a magyarság a mában is – legalább egy – ilyen színvonalú és teljesítményű gondolatteremtőnek. Vatai pesszimistán jegyezte meg: „évtizedeinkben, sajnos, ez az Európa gyors tempóban szétfoszlik […] szellemi pusztulásról” beszél, ám hozzáteszi, hogy „még őrzi civilizatorikus formáit, de szelleme Németh László könyveiben már tisztábban él, mint a mindennapjaiban”. Szép és teljes Európával oltotta be nemzetét és nemzedékét, vagyis egy olyan Európát és nézeteket „oltott” tovább, amelynek Németh korában is már csak a nyomai voltak jelen. Mára már mindez felmorzsolódott, s talán éppen ő volt az utolsó hírnöke egy letűnt magyar szellemiségnek és európai kultúrának. Emiatt is megkerülhetetlen a humán társadalom számára a személye és munkássága, ám ezeknek a mai korra vonatkozó értékelése is nélkülözhetetlen lenne a sok szócséplő és önismétlő, egymást idéző – vele foglalkozó – tanulmánykötet helyett. Axiómaként kezelhetjük az alábbi megállapítást: „Nemcsak önmagáért, hanem a magyarság sorsa miatt érdekelte a kontinens. Pusztulónak látta a népet” – állapította meg Vatai. Némethtől olvashatjuk, szinte erre válaszul: „Az hajtott, hogy nehézfejű nemzetem helyett a szellem és a világ dolgaiban tájékozódni próbáljak, jobbjait érdekei irányába kényszerítsem; ez teremtett valami gyengeségeimmel alig összeférhető hősi levegőt körülöttem, ez parancsolta, hogy kapcsolataimat halálos komolyan vegyem, keserű mérgüket kiszívjam.” Az idézet beszédes, kiolvasható belőle Németh magyarságért elkötelezett küldetéstudata. Jellemzően Vataira, az sem mindegy a számára, hogy tanulmányának gondolatmenetébe milyen Németh-idézeteket választott.

[[paginate]]

Rendeltetésszerű sors: az összeomlás előtt és után

Vatai úgy fogalmazott, hogy a Babits által uralt Nyugat kivetette magából Némethet, ám Móriczon keresztül kapcsolatba került a népi írókkal. Úgy fogalmaz erről: „Németh László feladata volt európai szintre emelni a népi mozgalmat, mert a mélység egyszerre volt szép és értékes szellem és Ázsia is”. A fordulat úgymond „kitermelte” azokat az írókat, akik majdnem öt perccel a háborús összeomlás előtt biztosították a nemzeti öntudat fennmaradását, s „mögöttük és fölöttük ott állt Németh László szuggesztív műve és alakja” – fogalmazott Vatai, aki még azt is írta, hogy az 56-os forradalom is a népi írók mozgalmán keresztül kezdődött el, ami igaz, ám nemcsak a népiek alkották az írói oldalt, az Írószövetséget, a Petőfi Kört stb. ez sokkal szélesebb kört érintett. Vatai szóba hozta Szárszót is, mint egyéni életük jelentős eseményét, a konferenciát: „Emberi és szellemi kapcsolatunk egyik fontos állomása volt Balatonszárszó.” Vatai a Soli Deo Gloria Református Diákszövetség főtitkáraként működött 1942 és 1945 között, ahol „ebben a szövetségben és ezen a helyen a népi írók teljes győzelmet arattak”. Bár a hallgatóság egyetértett az előadók mondanivalójával, ennek a konferenciatelepen kívül nem lett társadalmi hatása. Vatai úgy fogalmaz, hogy fontos állomássá „változott az ott résztvevő íróknak […] Szellemükben és idegeikben tisztázott kérdésekkel széledtek szét az ország minden részébe”. Azt is hangsúlyozza, hogy az 1943-as szárszói konferencián már egyértelműen „megmutatkozott, hogy a harmadik út magyar világának elképzelt változata meg nem valósulhat, de ő ott is annak a mondanivalóit hirdette”. Vatai mindezt a tanulmánya lapjain belátta, Németh azonban még nála is jobban tudta.

Vatai hiányolta a Homályból homályba című kötet első részéből a teljes politikai és társadalmi összeomlás megjelenítését, ahogy a háborús idők személyes történetét, élményeit megjelenítő részeket is.

*

[[paginate]]

Vatai megállapítja, hogy a történelmi ugrás után a második kötet már a későbbi időkkel foglalkozik, azzal, hogy Németh László mit kezdhet(ett) az új világban. „Volt ugyan kis közbevetett idő, 1945–46, nem egészen két év, amikor a harmadik út megkísérelte a megvalósulást”. További kérdést vet fel, hogy vajon Vataiék miben hittek vagy reménykedtek, amikor a „felszabadító” idegen fegyveres hatalom folyamatosan jelen volt az országban? Ennek megválaszolása helyett inkább visszamenőleg felsorolja a magyarság történelmének töréspontjait, amelyek közül az 1946–47-ben bekövetkezetteket tartotta véglegesnek, hiába örültek 1945-ben, hogy vége az iszonyú háborúnak és kisarjad az élet a romokon. Németh László 1945 utáni pályájával kapcsolatban Vatai így fogalmaz: „Többen törtek rá, mint akik fogtak mellette. Szellemi alapja, a protestantizmus volt, a tudatos és tudattalan menhelye”. Kenyérkereső helye a vásárhelyi Bethlen Gábor gimnázium lett, pedig orvosi diplomája volt, nem tanári: „egy középiskola keretei közé szorult a nép nagy tanítója”.

Vatai felidézi a Rákosi-rendszer tombolását, többek között a népi írók és a Kisgazdapárt tönkretételét, a Teleki Pál szellemi vonzásába került fiatalemberek hamis vádak alapján történt bebörtönzését, s hogy a közös sors összehozta az üldözötteket. Így került egy időre össze Vatai és Németh is, mindketten a letartóztatástól tartva. „Szalámi taktika volt, ami végül a teljes magyar politikai és szellemi életet szétdarabolta, míg 1956-ban pontot nem tett rá a magyar nép”. Ezekben az időkben azt mondta Németh egy személyes beszélgetés alkalmával Vatainak, a Duna-parton sétálva, hogy „könyveiért és magyarságáért szívesen vállalná a vértanúságot, de borzalmas volna, ha szó nélkül, simán eltüntetnék; akkor inkább külföldön folytatná irodalmi munkásságát”. Vagyis azzal a gondolattal foglalkozott, hogy bármi megtörténhet: nagy félelemben élt, Vatai börtönbe került, majd szabadulása után elmenekült, „Németh László pedig, pillanatnyi tervezése után, otthon járta végig rendeltetésszerű sorsát” – állapította meg harcostársa. 1949-ben vége szakadt a hódmezővásárhelyi tanárkodásnak, ezután kizárólag az írásnak élt, s az alkotásai „beszéltek” helyette, mert, ahogy Vatai írta: „az agyonhajszolt idegrendszer inkább segít az alkotásban, mint hátráltatja”, ám Németh érzékeny idegei és szervezete fokozatosan, az évek alatt lassan mondták fel a szolgálatot. „Műfordításokra szorítják az irodalompolitikusok” – ebben a korszakban születnek nagy fordításai; főleg oroszból fordított, pedig a nyugati nyelvek közelebb álltak hozzá. Kényszerű évek következtek, ám Vatai látta Németh László mesteri szintre vitt prózafordításait. Németh egyik nagy példaképe Tolsztoj volt, Vatainak pedig Dosztojevszkij vált a mesterévé, akiről így írt: „egzisztencializmusával ma is eleven része nemcsak az európai gondolkozásnak, hanem formálja az egész világát”. Tolsztoj írásait magyarította művészi szinten Németh László, bár évtizedekkel korábban eleinte ő is Dosztojevszkij hatása alá került, s ez váltotta ki, hogy már 1929-ben oroszul tanuljon – legalábbis erről tanúskodik Földessy Gyulához írott korabeli levele. 1945 után már Tolsztojt fordítása volt a prioritás számára. Évekig hajszolta magát a rengeteg kényszerű műfordítással – erre utal egy helyütt Vatai is –, és súlyos hipertóniája alakult ki, azt írta, hogy ez „halálba való utazás”, több alkalommal beszámoltt a magas vérnyomása megfigyeléséről és tüneteiről is.

[[paginate]]

Végezetül

(A Vatai-tanulmányon túl…)

Németh László úgy vált harmadik utas „prófétává”, hogy a nácizmus ellenében keresett gondolati és gyakorlati megoldást, s úgy látta, egyfajta „modern szocializmust, minőségi változatot kell teremteni a magyar nép számára”. Tényleges termelőszövetkezetet vizionált, nem csak ideológiát erősítő kolhozokat… Harmadik utas megoldást álmodott, kiterjesztve az élet minden területére. Vatai szerint Németh végső célja „az értelmiségi társadalom, a minőségi életforma volt, a legemberibb minden mai lehetőség közt. A nagy kizsákmányolás, a társadalom fenevadjainak, vagy az állam totális hatalmának zsarnoki uralma helyett az ember szabad társulásának az életformájáért küzdött; nagyon kritikus időben”. A tanulmányíró belátja, hogy ez a gondolat utópia volt, ugyanakkor ma már elképzelni sem lehet, milyen felszabadító hatású lett Németh László az akkori magyar társadalom jó részére, elsősorban az értelmiségi fiatalokra. Kodolányi János, Karácsony Sándor, Szabó Zoltán vagy Féja Géza nézetei sem váltak szélsőségessé, mint ahogyan Németh sem vált velük együtt „szuggerált módon politikai szélsőségek kiszolgálóivá”.

Vatai felveti: elképzelnünk sem könnyű, Németh hogyan bírta a két hatalmas áramlaton kívül állva, a harmadik pozícióból megvívni súlyos szellemi és lelki harcait. Úgy fogalmaz erről: „egyszerre küzdött majdnem mindenki ellen”.

Kérdésként vetődik fel, hogy Németh nézeteivel, vélekedéseivel és ideológiájával ma még képesek vagyunk-e valamit kezdeni, vagy eljárt felettük az idő, mert az előttünk járó nemzedék szellemi integritás hiánya miatt már nem tudott vele mit kezdeni. Ezzel kimaradt egy nemzedéki láncszem, s lehet, hogy megszakad a generációk szellemi átörökítő ereje?

Vatai fönt elemzett tanulmánya fontos részlete a nagy egésznek, hiszen félig kortárs szemtanú volt, s ha nem is látott mindent, a nézőpontja hiteles. Mint ahogy a Vataiéval azonos sorsot megélő Gombos Gyula is hasonlóan látja: ő külön kiadványban foglalta össze Németh László jelentőségét, amelyet a Püski Kiadó 1975-ben jelentetett meg New Yorkban. Gombos számos előadást tartott az íróról, például 1999-ben egy Németh Lászlóval foglalkozó konferencián az alábbiakkal zárta mondanivalóját: „A történelemnek az a pillanata – a harmincas évek –, amikor Németh László friss szemmel és elmével nézett szét a világban, nyitottabb helyzet volt, mint a miénk. Azóta a történelem nehézkedése – az ok és okozati összefüggések mind sűrűbb szövésű kényszere – csak nőtt. Szűkültek a rések, melyeken a történelem vak erejét kivédő nemesebb alternatíva életre kelhetne. De már Németh László életében sem kelhetett életre. És lehetett-e valami fájdalmasabb, mint nézni, ahogy Németh Lászlónak néznie kellett – és időnként még jó képet is vágni hozzá – hogy amit e vak erő köréje hordott, mindenben fonákja annak, amire ő oly nagy szenvedéllyel törekedett? De a történelem foglyaként meg tudott maradni nagy írónak, a huszadik században”.[5] Részben erre utal a tanulmány elején olvasható idézet – mintegy mottóként –, amelynek tovább gondolásából az is következik, hogy a betűkkel és szavakkal épített szellemi embervár az, amely ifjúkorában megérintette, s idősen emlékezésre késztette Vatait, aki azzal fejezi be a Homályból homályba című könyv kapcsán írt hosszú gondolatmenetét, hogy Németh László „életműve sokfajta régi és új homályon vágott át, és mégis élesen ragyog. Míg lesz, aki kézbe veheti az írásait”.

Arday Géza