A bujdosó mit tehet, ha nem tud aludni azzal a kétségbeejtő gondolattal, hogy már soha nem láthatja viszont otthonát? Kiviszi honvágyát az április eleji éjszakába, és a tenger előtti löszös lejtőnek vetve a hátát, fölnéz a még virradat előtti csillagos égre. Az a jó ilyenkor, hogy senki sem látja könnyeit. Borzalmas módon kisírhatja magát. Aztán közben alig hallhatóan, szinte zümmögve dúdol maga elé:

„Elindultam szép hazámból: / híres kis Magyarországból. / Visszanéztem félutamból, / Szememből a könny kicsordult. // Bú ebédem, bú vacsorám; / Boldogtalan minden órám. / Nézem a csillagos eget, / Sírok alatta eleget. // Jaj, Istenem, rendelj szállást, / Mert meguntam a bujdosást: / Idegen földön a lakást, / Éjjel-nappal a sok sírást!”

A bujdosó rituális mozdulattal előveszi s kibogozza dohányzacskóját, előbabrál belőle egy csipetnyi száraz füvet, s gondosan nyomkodva, megtömi véle hosszúszárú pipáját. Puskáról leszerelt kovakövet csattint egyszer-kétszer, míg az utolsó szikrával tüzet nem fog a dohány. Cuppantgatva szívja erősen többször is, hogy olyan füstöt kreál maga körül, mintha Neptunus áldozatát végezné egy régi görög pap itt a tengerparton. A bujdosó ekkor keservesen köhint kettőt, krákog és köp, majd újra maga elé énekel:

„Ha felmegyek arra magas tetőre, / Feltekintek a csillagos nagy égre: / Csillagos ég, merre van az én hazám? / Merre sirat engem az édesanyám?”

Erre összekuporodik, arcát a tenyerébe ejti, és egész testében rázkódva zokog. Amikor már ez is megvolt, újra hátradől, és tekintete a csillagrengetegben merül el. Nagyot sóhajt.

„Csillagos ég, merre van az én hazám?”

A hatalmas éjszakai égbolt pedig készséggel válaszol, hiszen ugyanúgy, ugyanazokat a csillagokat mutogatja itt is, a világ végén, mint odahaza, a messzi távolban. A hadakozó Vérszeműcsillag ugyanolyan konokul vöröslik Rodostó felett, mintha a szülei verandájáról nézné, s a Göncölszekér sem akar megváltozni és máshová kocsikázni csak azért, mert messzire szakadt a bujdosó. Sőt ha minden odamaradt is a földön, az égen a csillagok hűségesen követték a bujdosókat. Ez a csillagos ég hűséges természete, amely merőben különbözik az emberekétől. S ha ez így van, akkor az odahagyott haza képe, mely az égbolt mennyei fekete tavának felszínén tükröződik, most itt is változatlanul a bús bujdosó fölé borul. A hazának ezt a sötét éjszakában ragyogó térképét nem rajzolhatja át semmiféle hódítás, politikum, békepaktum vagy ideológia. Örökre megmarad annak bizonyságául, hogy a teremtésben rendelt határok elmozdíthatatlanok.

[[paginate]]

Körbe-körbe a kerek látóhatár a kis Magyarország kerítése. Délen és Keletre a Kárpátok, majd északabbra a Máramarosi-havasokra emlékeztet a Pegazus csillagkép, ahogy Markab fénye alatt Borsi ragyog, ahol született a nagyságos vezérlő fejedelem. Aztán Északon a Tátra magas csúcsai belefolynak a Kis-Kárpátokba, s már Nyugaton is vagyunk a Lajta-hegység és a Kemenes hátában. Őrvidék. Alant a Dráva, s a Mura folyó mentén lerombolt Zrínyi-újvár ásít délkeletre a Temesköz huzatos síkja felé, amelynek majd határt szab az Orsovai-hegység és a Vaskapu.

A bujdosó feje fölött északon a Perseus csillagkép alfája, a Mirfak csillogtatja Kassát, de levágott Medúzafejének szeme, Algol szerény fényében még Sáros világol. A Kis Medve Polarisza a Rákócziak fejedelmi központját, Sárospatakot jelöli ki az égen. A Sas csillagképben az Altair Gyulafehérvárt villantja elő, Deneb Okab pedig Kolozsvárnak tűzi ki helyét. Andromeda három gyöngyszeme Sirrah, Mirach, Alamak ragyogtatja Zágont, Előpatakot és Oltszemet. A Nagy Medve legfényesebbje, a Dubhe kettőscsillag Buda és Pest fölött vibrál, az Ökörhajcsár Arcturuszának gyémántcsillaga a koronázó Fehérvárt juttatja eszünkbe, az Oroszlán Regulusza pedig Esztergom hajdani fényét.

Az ekliptika vonalán, a hős pályáját megfutva, bolygó csillagok jönnek s mennek, támadnak és hátrálnak. A hadakozó Mars útján Zrínyi Miklós sziporkázik vörösen, míg a Jupiter tekintélyével Hunyadi Mátyás fényeskedik odafent. A Saturnus ragyogása Szent László királyé, s távolabb a messzeségnek halvány sugarát Uranusként Szent István küldi a földre. A Hold sarlójában pedig Nagyboldogasszony mosolyog bíztatóan, mert ő a Naptól kapott fénye által Patrona Hungariae. S íme, a Hesperidáknak ezt a színes égkövekkel sziporkázó kertjét keresztbe szántja-dúlja a Hadakútja, amely csak békében Tejút, de bizony az a béke ritkán adatik meg arrafelé.

A bujdosó rideg pipájában szép lassan kialszik a parázs, ahogy az égen fokozatosan elhalványodik a híres kis Magyarország is a pirkadat közeledtével. A bujdosó feláll, csizmája sarkán kiütögeti a hamut pipájából, de még mielőtt hajlékába fordulna, az égre mered, s egyetlen sóhajtásból dallam nélkül suttogja el.

„Jaj, Istenem, rendelj szállást, / Mert meguntam a bujdosást…”

Már csak a Hajnalcsillag látható egyedül a keleti égbolton, mintegy vigasztalásképpen, hogy nemsokára felkél a Nap, s eljön Krisztus másodszorra is, hogy elhozza igazságtételével együtt csudálatos mennyországát a Földre.

Békési Sándor