Petkes Piroska Judit

teológus-lelkész szakos hallgató, DRHE:

A sátoraljaújhelyi Magyar Kálvárián az Országzászló alatt az egyik felirat: „Ne adjátok fel magyarságotokat semmi veszéllyel szemben sem” (Gróf Teleki Pál, Magyar Cserkészszövetség). Na, Teleki Pál jól megmondta!

Kedves Olvasó, nekem nem meghatározó kérdés Trianon. Ugyanis nem csak meghatároz, hanem őszintén az életem része. A cserkészfogadalmammal megfogadtam, hogy „...híven teljesítem kötelességeimet, melyekkel Istennek, hazámnak és embertársaimnak tartozom...”! Így felelősséggel vagyok magyar hagyományaink ápolására és a külhoni magyar cserkésztestvéreimmel való kapcsolattartásra. Ezáltal megtapasztalhatom, hogy a cserkészetben nincsenek határok. Őszinte barátságok ezek! Ők tanítanak meg igazán, hogy milyen óriási érzés és büszkeség magyarnak lenni. Nekünk könnyű lenne megélni, nekik nem feltétlen. Azt mondják, hogy a nagyszülőktől is sok mindent öröklünk, és most nem egy tóparti nyaralóra gondolok, hanem szellemi értékekre. Nagyapám ezt mondta: „Kívánhatnék még valamit az élettől? Folytatni azt, amit eddig is tettem: képeim által növelni és erősíteni a szülőföldhöz, a haza tájaihoz való ragaszkodás érzését, szépségében való feloldódás szóban leírhatatlan élményét!” (Petkes József, festőművész/néprajzkutató) Tőle ered erős „reformátusságom” és magyarságtudatom. Miért fontos nekem az Úz-völgye? Gyimesbükk? Tasnád? Szatmárnémeti? a Szilágysági hepehupa, vagy úgy egyáltalán Erdély és Partium? Hát, mert ez az én örökségem. Nagyapámnak nem hagyták, hogy Erdély a hazája legyen, de ő mégis hű maradt. Akkor ez lenne a magyarság? Hűnek lenni mindig, mindenkor és nem feladni? „Boldog ember vagyok, megáldva erővel s egészséggel, így aztán örökké úton szeretek lenni, hogy eljuthassak a számomra s népem számára kedves helyekre. Nincs is annál nagyobb boldogság, ha ember adhat és segíthet, mikor felkeltheted a közel állókban a hitet és a reményt egy képpel vagy szoborral, hogy tudatosodjon benne saját értékeink megbecsülése vagy teszem mind ezt bár egy meleg baráti szóval...” Szavai, festményei melegséggel, szeretetettel, haza-szeretettel töltenek el és abszolút boldog vagyok.

Ha nincs „számomra” Trianon, akkor nincsen a Sárospataki Kollégiumban öt esztendeig felvidéki szobatársam, kárpátaljai osztálytársam. Akkor nem ismerném a Ronyvát Sátoraljaújhelyben. Akkor nem lennének ilyen határtalanul maradandó barátságaim, továbbá nem ilyen tudattal lettem volna a kolozsvári Líceumban cserediák, 2015 áprilisában, és még megannyi ilyen esemény, történés, ami meghatároz engem, hogy ki is vagyok. Amiért igazán magyar, méghozzá magyar cserkész lehetek.

Wass Albert szavai a mindennapokra nézve is iránymutatást adnak, miszerint „Trianon árnyékában élve feledjünk el minden személyi sérelmet, pártoskodást és nyújtsunk testvérkezet mindenkinek, aki szívében és szándékában magyar még, még akkor is, ha nézeteink sok mindenben nem egyeznek”.

[[paginate]]

Kállai Imre

doktorandusz, DRHE (szül.: Kárpátalja):

Kárpátalján születtem, határon túl. Magyarnak születtem egy olyan vidéken, amelynek élete, hovatartozása igen viszontagságos volt. A trianoni döntés része volt annak a történelmi hullámzásnak, amelyben szülőföldem a XX. században hömpölygött.

Születésem után néhány évvel Kárpátalja az újonnan megalakult Ukrajna része lett. Én már ukránt tanultam az iskolában, a magyar mellett az ukrán himnusz szövegét ismertem és énekeltem különböző iskolai, állami rendezvényeken. A fenti kérdésen gondolkodva rengeteg emlék hasított belém, amelyet gyermekként, fiatal kamaszként megéltem. Ukrán költők verseit tanultam, ukrán feliratokat olvastam a városokban, a hivatali ügyeket ukránul volt szükséges intéznem és ukránul felvételiztem az Ungvári Egyetemre. Mégis, a legmélyebben a kötelező orvosi vizsgálatok maradtak meg bennem, amelyek a sorkatonai szolgálatra való alkalmasságra irányultak. Furcsa érzés volt már kamaszként részt venni ezeken a vizsgálatokon. Csoportosan érkeztünk fiúk az iskolákból ezekre a vizsgálatkora, mert kötelező volt a sorkatonai szolgálathoz. Az orvosi vizsgálat minden embernek valamilyen szinten frusztrációt okoz, kiskamaszként „komiszión” (az orvosi szűrővizsgálat ukrán megfelelője, mely Kárpátalján jövevényszóként él a szóhasználatban) részt venni még inkább okoz szorongást. Ezt még tetőzte az is, hogy ezek a vizsgálatok ukránul folytak. Minden vizsgálati sor közül egy EKG vizsgálat különösen mély nyomott hagyott bennem. Emlékszem arra a hölgyre, aki végezte mindannyiunkon a vizsgálatot. Már a rendelőbe érkezéskor feszült, indulatos volt. Gondolom hasonlóan feszült volt, mint mi, hisz a nyelvi különbség nem csupán nekünk jelentett gondot, hanem neki is. Egy csapat kiskamasz magyar fiú, akik nem értik az utasításait legalább olyan nehézséget jelentett neki, mint nekünk a vizsgálat. Soha nem végeztek még rajtam EKG vizsgálatot, de azt valahogyan megértettem, hogy a felső ruházatot le kell vennem. A feszült helyzetben viszont semmiképp nem tudtam megérteni, hogy a bokáim környékéről is húzzam fel a nadrágot, hogy oda is felhelyezhesse az elektródákat. Egyre hangosabban és durvábban kiabált, ezzel együtt én pedig egyre kevésbé értettem meg, mit szeretett volna. Utólag átgondolva nem hibáztatom Őt, hisz a munkáját végezte, amely egyértelműen nehezített volt. Gyerekek is voltunk, ukránul sem értettünk. Mégis, az egész helyzetből azt érzem utólag, hogy nem csupán nyelvi akadály volt közöttünk, hanem annál valami több. A nyelvi akadály nem feltétlenül okoz ilyen mértékű értetlenséget. Akkor és megannyi esetben nem csupán nyelvi gát volt közöttünk, nem csupán nyelvi egymást nem értés okozta a feszültséget, hanem valami nagyobb, valami megmagyarázhatatlan fal tornyosult közöttünk. Ennek a falnak a téglái a nyelvi, a kulturális különbségekből épültek, adódtak a vezetők döntéseiből és a döntésekből fakadó megmagyarázhatatlan gyűlöletből. Tehát ez a fal a lelkünkben lett egyre magasabb és egyre áthatolhatatlanabb.

Trianon sok mindent jelent és sok mindent jelez. Jelent egy történelmi eseményt, jelenti nagyon sok ember életének megnyomorodását. Számomra falat jelent. Falat, amely nem csupán a határokban, hanem a lelkekben emelkedett határon innen és túl. Egy olyan akadály, amely megmagyarázhatatlan módon költözött be az emberek lelkébe és jelentett egyre nagyobb távolságot, elidegenedést, gyűlöletet. Ezen fal sok tekintetben leomlani látszik, de lenyomata sokak lelkében megmarad. Az enyémben is.

[[paginate]]

Kovács Csaba

teológus-lelkész szakos hallgató, PRTA (szül.: Belgrád):

1988-ban születtem, Belgrádban, Szerbia (akkori Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság) fővárosában. Magyar szülők gyermekeként nevelkedtem fel egy nagyobb faluban, a fővárostól 40 km-re északra, vagyis jó messze Magyarország határától. Nagyszüleim is mind magyarok voltak, a bővebb rokonság viszont már nem. Emlékezetem szerint első szavaim között szerb káromkodás is volt.

A kilencvenes évek és a kétezres évek eleje sok bizonytalansággal és kilátástalansággal járt az itt formálódó államok polgárai számára. Egy gyermek, mégis a maga naivitásával és játékokon keresztül fedezi fel a körülötte lévő világot. Az első, többéves háborúra nem emlékszem (‘91-’92 jugoszláv polgárháború). A másodikról megmaradt bennem, hogy a szüleim fizetés helyett pástétomot és margarint hoztak haza a munkahelyükről, és hogy azt mondták, a magyarok bombáznak bennünket. Persze, a NATO volt az, amelynek Magyarország csak tagállama, de az nem számít egy 11 éves gyermeknek. Majd a 2000-es években lezajló forradalmat már nagy izgalommal követtem.

Mit is jelentett egy ilyen világban, magyarként felnőni? A két-  sőt háromnyelvűség teljesen természetes volt és elvárt. Az általános iskolában, magyart, szerbet, angolt és németet tanultunk. A rajzfilmek szerbül és angolul voltak. Nagyon menő dolog volt, ha valaki be tudott szerezni egy magyar nyelvű kazettát. A boltokban, hol magyarul, hol szerbül kellett beszélni. Néha, ha valamely hölgy, vagy uraság „nagy-magyarnak” érezte magát akkor beszólt nekünk vagy a szüleinknek, nagyszüleinknek hogy az nem „kamion”, hanem „tehergépkocsi”, és hogy nem tudunk magyarul. Persze, azt is tudatták az emberrel időről időre, hogy szerbül se tud beszélni. Családon belül és barátok között ez természetesen tárgytalan volt. Azon a nyelven mondtuk, amelyen először eszünkbe jutott. A magyart szerbesítettük, a szerbet pedig magyar ragokkal láttuk el. Hittanórákon rendszeresen „megesküdtettek” bennünket, elmondatva velünk: „Református magyar vagyok, amíg élek az maradok. Megígérem, megfogadom, hogy hitemet holtig tartom” – ez nagy hatással volt rám. Református és magyar vagyok! – ezzel csak az a baj, hogy ha nem is ért bennünket bántalmazás Szerbiában, magyarságunk miatt, attól még éreztük, hogy másodrangú állampolgárok vagyunk. Voltam Magyarországon is párszor. Ott pedig külföldi, egy idegen voltam. Olyan valaki, aki nem tud helyesen beszélni, ezért lecigányozzák, és akitől a magyar munkahelyeket védeni kell (ez volt az első kettős állampolgársági szavazás üzenete Magyarországról a határon túliak számára). Később, egy családi TV sorozatban elhangzott kijelentés ragadott meg, ahol az illető úgy határozta meg magát, mint egy „tág felfogású, európai ember”. Ezzel azonosítottam magam évekig.

Mennyire releváns, mennyire van kihatással közös hazánk múltja, és az abból eredő személyes múltam és kortársaim múltja a jelenre? Visszavonhatatlan a múlt. Formál és sebeket okoz. Viszont ez csak addig rossz, amíg nem emlékeztetjük magunkat, hogy a Történelem Ura, a mi személyes Urunk, mellettünk állt, ennek köszönhetően élünk, és továbbra is kitart mellettünk és testvéreink mellett. Egyek vagyunk Krisztusban nemzetiségtől és felekezettől függetlenül. Az Ő szeretete és irgalma minden emberi irgalmatlanságot messzire felülmúl. Az Őhozzá tartozás gyógyít, ápol és épít. Ezt tapasztalom már évek óta, és csakis Ő képes eltörölni emberi gondatlanságból felállított falakat és határokat.

[[paginate]]

Németh Ábel

teológus-lelkész szakos hallgató, PRTA:

Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia elveszítette az első világháborút. Egy olyan háborút, amelynek sem megfogható oka és célja, sem értelme nem volt. Ennek a ténynek a szörnyűségét fokozza az, hogy egyetlen embert, gr. Tisza Istvánt, Dunántúl református főgondnokát, aki ellenezte a háború elkezdését, a rettenetes magyar vérveszteség és katasztrófa okozójának tartva, otthonában agyonlőtték (lövették).

IV. Károly pedig, aki a trónra legfeljebb békeidőben lett volna alkalmas, elkövette azt a hibát, hogy a Monarchia népei számára (vajon ki sugalmazhatta neki ezt a megoldást), nem pedig Ausztria és Magyarország számára kért békét a győztes hatalmaktól. Károlyi Mihály, ki tudja miért sietve leszereltette a magyar hadsereget, így az ország védelem nélkül maradt. Az Antant pedig pillanatnyi érdeke szerint szétdarabolta Magyarországot, hogy nemzetállamot hozzon létre, mert szerintük ennek volt itt az ideje. Meg kell jegyezni, hogy Magyarországnak volt Európában a legliberálisabb bevándorlási törvénye1868-tól, és a menekülni vágyók százezrével éltek is a lehetőséggel, s telepedtek le nálunk, megváltoztatva az ország etnikai térképét. A szétdarabolt ország új határainak meghúzásakor „elfelejtettek” jónéhány tisztán magyarok lakta vidéket (Csallóköz, Észak-Erdély stb.) az anyaország részére meghagyni. Ennek lett volna korrigálása a két bécsi döntés, amely mögül, ugyanezek a hatalmak kényelmesen kihátráltak.

Száz éve történt, de a képlet nem változott semmit. Tehát Trianon aktualitása, relevanciája megmaradt. Az erősnek mindig igaza van, ha pedig nincsen, akkor is ő az erős. Ma egy unióba tartozunk a valamikori győztes és vesztes hatalmakkal. Senki nem kért a másiktól bocsánatot, a téves döntések következményéről most sem lehet beszélni, Kányádi Sándornak igaza van, hogy „bűn a vég és bűn a kezdet”. Arról sem lehet szó, hogy korrigáljon az Európai Unió valamit is a múlton. De az ideológia gyökeresen megváltozott. A modern Európa legyen multinacionális, multikulturális, vallási szempontból heterogén, társadalmilag nyitott, mert a nemzetállam képlete szörnyűség, korcs és életképtelen, a legtöbb bűnt ennek leple alatt követték el (vajon kik voltak az elkövetők?). Engedjünk be tehát mindenféle népeket, legyen sokféle vallás az országban, mert ez lesz jó nekünk.

Csak egyetlen kérdés nem hagy minket nyugodni. Akik ma ezt a nyomást gyakorolják ránk, miért nem bélyegzik tévedésnek a korábbi döntést, miért nem állítják vissza azt a Magyarországot, ahol sok nemzet, sokféle felekezet élt békében együtt. A magyar bankjegyekre hat nyelven volt felírva a címlet, mert odafigyeltünk az ország kisebbségben élő népeire. Ma ilyennel nem találkozunk. Szét kellett rombolni egy olyan országot, amely ha megmarad, mára Svájchoz hasonló lehetne, de akik a multikulturalitást és nyitott társadalmat zengik, nem akarnak hallani annak korrigálásáról, amit elődeik ezellen elkövettek. Magyarországnak azért nem szabad túllépni a trianoni katasztrófán, mert ha elfelejti, újból megtörténhet vele. Mert hihető-e vajon valami is ma a politikai szlogenekből akkor, amikor a múltat nem zártuk le?

[[paginate]]

Szűcs Mátyás

teológus-lelkész szakos hallgató, az intézmény szeniora, PRTA:

Egy ország a saját történelmi tragédiáit, ha belegondolunk, kétféle módon szemlélheti. Mivel a sajátja, bármennyire is törekszik, teljesen objektív nem lesz. Vagy a saját sérelmeit, veszteségeit, fájó pontjait helyezi előtérbe, és más országokat, személyeket okol a történtekért. Ez azonban nem vezet sehova, csak indulatokat szít. A másik megközelítés, ami építő lehet, ha történelmi tények összegzése mellett számba veszi a saját baklövéseit, és megpróbál tanulságot levonni a korábbi hibákból.

A kérdés, hogy Trianon mennyire releváns, ha pusztán jogi oldalról közelítjük meg, megállapíthatjuk, hogy napjainkban semennyire. Erős kijelentés, de az 1947-es párizsi békeszerződés felülírta és rögzítette Magyarország határait. Ezenfelül a rendszerváltást követően Magyarország szerződéseket kötött a szomszédos országokkal, amelyek kimondják, hogy a határok sérthetetlenek, és nincs egymással szemben területi követelésük. Természetesen Trianon ténye nem zárható le ennyivel, hatását a mai napig érezzük, főként a határon túl élő magyarság. Ránézve a Nagy-Magyarországot ábrázoló térképre, vegyes érzelmekkel gondolunk az ezeréves történelmi Magyarországra. Nem csoda, hogy felröppen az emberekben és a fiatalok körében, hogy 100 év után fellebbezhet Magyarország, és visszakaphatja elcsatolt területeit. Ez sajnos teljesen lehetetlen. Mindez azonban mutatja, hogy Trianon ténye benne van a fiatalság köztudatában. Olykor összeesküvés-elméletek és teóriák is megjelennek arról, hogy miért és mi módon születhetett meg ez az igazságtalan békediktátum. Egy biztos, nem 1920 nyarának pár hetében történt az Antant hatalmai által vélt ok, amiért Magyarország ilyen durva árat fizetett.

Sok történész Trianon okát egészen Mohácsig vezeti vissza. Igaz, hogy a független, teljes magyar királyság megszűnését okozta, ez azonban sajnos csak idő kérdése volt. Mint a történelem folyamán oly sokszor, ekkor is a nagyhatalmak között őrlődve, kényszerpályán volt az ország. A magyar főurak széthúzása pedig csak segítette ezt a folyamatot. Véleményem szerint sokkal inkább tudható be Trianon az elhibázott nemzetiségpolitikának a XIX. században. Így könnyen kialakítható volt a nyugati nagyhatalmakban egy elnyomó magyarságkép. Aztán ezen hatalmak a béketárgyalás során hajlottak arra, hogy nemzetállamokat hozzanak létre a Monarchia helyére, melyet nem tartottak kellő ellensúlynak Németországgal szemben. Ennek a problémának a megoldását már Kossuth Lajos is megkísérelte, amikor közzétette a Dunai konföderációs tervét. Ironikus, hogy ekkor még a nagyhatalmak érdeke volt a Monarchia fennmaradása. Ennyire gyorsan változnak a politikai irányvonalak, amelyek egy ország szétdarabolásához vezettek. Mily érdekes, napjaink globalizációs folyamata pont a nemzetállami törekvéseket igyekszik háttérbe szorítani. Másrészről Kossuth tervét a magyar arisztokrácia is elutasította, féltve a magyarok akkori pozícióját.

Egyszer egy tanárunkkal beszélgettünk Trianonról. Igen elgondolkodtató véleményt mondott ennek kapcsán. Így 100 évvel a békekötés után, talán egy módja van Trianon fájdalmának az enyhítésére. Mégpedig, ha a döntést meghozó országok nyíltan elismerik a döntés igazságtalanságát, és bocsánatkérésüket teszik Magyarország számára. Hogy ennek esetleg milyen lehetősége van a jövőben, azt nem tudni.

Végezetül, olykor felmerül a zsidó-magyar sorspárhuzam témája. Miszerint sokszor kísértetiesen hasonlít a két nép történelme. Ha van is ilyen párhuzam, az egy dologra nagyon figyelmeztet mindannyiunkat és a fiatal generációkat. A zsidó nép az Istentől való elfordulás okán idegen népek csapásait szenvedte el. E tekintetben van mit okulnunk Trianonból. Relevanciája így lehet az Y és Z generációnak, tanulmányozva és okulva a történelemből, ne forduljon el Istentől. Csak így lehet itt, napjaink Kárpát-medencéjében növekedni bölcsességben, tudományban, gazdagságban, hitben.

[[paginate]]

Gönczy Anna

III. éves teológus-lelkész szakos hallgató, SRTA (szül.: Kárpátalja):

A cikket írva a gyerekkorom jutott eszembe. Egy határmenti kis városból származom. Nagyjából kétéves korom óta tudom, hogy ha felülünk a vontra a szüleimmel, és átmegyünk „a hídon”, akkor egy másik országban találom magam, ahol ugyanúgy beszélnek, mint én. Azt is teljesen természetesnek veszem gyerekkorom óta, hogy vannak olyanok, akik „kimennek Magyarba”, ezért őket nem gyakran látni. És persze a fülembe cseng az ilyen történetekre válaszul az idősebbek szava: „ott sem kolbászból fonják a kerítést”. Ebben neveltek, nekem ez a természetes.

Ha csak a felsorolt gyerekkori emlékeimet vesszük alapul, akkor is kitűnik, hogy burkoltan mennyire jelen vannak Trianon következményei a határon túli magyarok életében. Tehát, első körben le kell szögeznünk, hogy nagyon is releváns, de a következményei miatt. (Itt kell megemlítenem, hogy én Kárpátaljáról származom, ezért az ottani viszonyokról tudok csak beszélni.) Véleményem szerint az Y és Z generáció számára leginkább a gazdasági helyzet miatt meghatározó ez a kérdés, ugyanis rengeteg ember vándorol ki azért, mert nem tud elhelyezkedni, vagy mert annyi fizetést kapna, amennyiből nem lehet megélni. És ennek egyik gyakorlati – és talán legszembetűnőbb – következménye, hogy hétvégén, illetve ünnepek előtt több órás sorok állnak a határon. Ilyenkor a legtöbb emberben megfordul a kérdés, hogy milyen jó is lenne, ha nem kéne átlépni a határt. Továbbá, Trianon egyre relevánsabb az éppen aktuális nyelvtörvény miatt, amelynek negatív hatásai lehetnek a magyar nyelvre, pontosabban nyelvhasználatra nézve. Szerintem azonban nem feltétlenül baj, hogy ez most éppen a fontos témák közé kerül. Néha úgy tűnik, mintha már nem is lenne lényeges az, hogy honnan jöttünk, milyen gyökerekkel rendelkezünk, vagy – hogy témánál maradjak – milyen nyelvet beszélünk. Ám ha az ember mindennapi megszokott életét veszélyezteti valami, akkor arra hajlamos odafigyelni, több időt fordítani rá. Annyit szeretnék ezzel mondani, hogy éppen az ilyen „apróságok” miatt lesz meghatározó Trianon mindkét generáció számára. Ennek hatására lesznek fontossá olyan dolgok, mint a nyelv, a magyar kultúra, a néphagyományok. És különösen érdekes ez a folyamat akkor, amikor az Y és Z generációról beszélünk, akik már egy olyan kulturális közegbe nőttek bele, amelyben egyre inkább a multikulturalitás dominál.

Következtetésként azt kell elmondanunk, hogy Trianon nagyon releváns az Y és Z generáció életében, és valószínűleg egyre meghatározóbb lesz. De mindkét generációnak joga van eldönteni, hogy mit tesz ezzel: tehernek tekinti, amit hordozni kell, ami alatt szenvedni kell, vagy pedig lehetőséget, feladatot lát benne.

[[paginate]]

Rózsa Dávid

III. éves teológus-lelkész szakos hallgató, SRTA (szül.: Kárpátalja):

Trianon és annak következményei akarva-akaratlanul is az élet részét képezik a határon túl élők számára, legyenek tagjai bármelyik generációnak. Relevánsságát tehát meghatározza elkerülhetetlen volta, a mindennapi együttélés kényszere egy idegen nemzettel és kultúrával. Saját tapasztalataimból kiindulva a kérdés számomra inkább az, hogy ez a relevancia hogyan valósul meg az Y és Z generáció önmagukról alkotott képében, s ezen keresztül az öntudatukban? Mit jelent Trianon azon túl, hogy a mindennapi életben nem anyanyelvükön kell megszólalniuk, és a sajátjuktól eltérő kultúrába kénytelenek beilleszkedni?

Trianon ténye – legyen az a konkrét történelmi esemény vagy annak következményei – elvész hétköznapjainkban. Az Y és Z generáció tagjai számára nem válik személyes üggyé. Legtöbbször ugyanolyan megemlékezésben élik meg mindössze a jelentőségét, mint amilyen rendezvényeken idézik fel a csernobili katasztrófa vagy a Holodomor áldozatainak emlékét. Összemosódik és eggyé válik sok más olyan történelmi eseménnyel, amelyekkel évente egyszer-kétszer találkoznak, és a megemlékezés után el is fordítják róla a figyelmüket. Ebből kifolyólag pedig rituálévá válik, olyan ismétlődő cselekedetté, amely mögött valós tartalom már nem található.

Trianon nem válik tehát személyes kérdéssé. A hétköznapokban a probléma van jelen, annak következményei, ám nem válik releváns kérdéssé az öntudatuk terén. Trianonnak a következménye – beilleszkedés, a nyelv elsajátítása – válik egy olyan akadállyá, amelyet le kell győzniük, ha a szülőföldjükön akarnak élni, és nem maga Trianon mint a nemzetük történelméhez tartozó, identitásukat meghatározó esemény lesz a hangsúlyos.

Véleményem szerint Trianon valódi relevanciája az Y és Z generáció számára annak személyességében lehet. Egy olyan személyességben, amelyen keresztül a nemzeti identitását, hovatartozását élheti meg az adott egyén. Amely a közösség érzését alakítja ki, s erősíti meg. Úgy gondolom ez egy olyan terület, amely különösen is fontos e két generáció tagjainak – az elfogadottság és a valahova tartozás érzése. Ha pedig ez meg tud valósulni, és magának az egyénnek az identitása válik kérdésé, úgy körkörös módon ez kérdéssé teszi a hétköznap problémáit is: hogyan örzöm meg a nyelvem és a kultúrám? Nem a probléma önmaga lesz fontos, hanem ami mögötte áll.

Úgy gondolom tehát, hogy ebben tud tehát igazán meghatározóvá és az identitásukban fontossá válni az Y és Z generáció számára Trianon: a benne lévő értékek felfedezésében és annak közösségben való megélésében.

[[paginate]]

Szabó Levente

II. éves teológus-lelkész szakos hallgató, KRE HTK:

„Trianon” ha meghallom, vagy csak meglátom ezt a szót, valahogy rögtön megváltozik a hangulatom, és hirtelen a múlt században kezdenek kavarogni gondolataim. Sok minden eszembe jut ilyenkor. A nem olyan egyértelmű vesztes világháború, országunk életben tartásáért küzdő magyar politikusok, egy Franciaország-beli kastély, ahol megtörtént az aláírás, de ami először és kitörölhetetlenül bennem él e szó kapcsán, az hazánk megcsonkított térképének látványa.

Rossz érzés, nem is rossznak hívnám, annál sokkal mélyebb, gyászhangulat fog el ilyenkor. Száz év elteltével is részvétet érzek hazám iránt. Szüleim partiumi magyarok, és a mai napig ha „hazamegyünk”, akkor azt Szatmárnémetire érti a család minden tagja. „Otthon lenni” az ember küldetése ezen a világon, ahogy azt Tamási Áron is írta, de fájdalmas érzés minden egyes „hazautazáskor” szüleim arcára nézni, mert nekik valóban ez a szülőhazájuk, és ehhez határon kell átlépniük, más nyelven kell megszólalniuk, SMS-t kell kapniuk, román autópálya matricát kell venniük.

A „Z generáció” tagjaként és az anyaországon belül születettként is, Trianon hatással van és lesz rám, ez teljesen nyilvánvaló. Elég a határon kívüli családtagjaimra gondolni, Nagyapám kolozsvári tanulmányait feleleveníteni, történelemtanár testvérem, Trianon gazdasági, társadalmi, etnikai változásainak előadását hallgatni. Mert ilyenkor Trianon, száz év után is, megelevenedik, mert az ember mély szomorúságot, bosszút, szolidaritást érez egy-egy Wass Albert-regény, Kányádi Sándor-vers olvasása közben.

Keresztyén hazaszerető magyarként is fontosnak tartom, hogy Trianonról beszéljünk, mert az ott szerzett sebek még azóta is kezelésre és gyógyulásra várnak, melynek módja nem a felejtés, hanem az emlékezés. Az elfojtott és végül felszínre törő gyűlölet képes embereket arra indítani, hogy katonai temetőket rongáljanak, magyar falu/város névtáblákat fessenek le, hogy külhoni magyarokat szlovákozzanak le.

Emlékeztetni kell magunkat és gyermekeinket arra, hogy az emberiség sokszor próbált a maga ura lenni, gazdasági érdekeket előbbre helyezni a valódi világbéke kárára. Így válik és válhat Trianon intésre mind a mi számunkra, mind a döntést meghozó nagyhatalmak számára. Tanulnunk kell elődeink hibáiból, hogy tudjuk támogatni, magyarságukban megerősíteni határon túli magyar testvéreinket.

Trianon száz éves évfordulója személy szerint engem arra hív, hogy tegyem félre a magyar virtusom, ne gondoljak Bukarestre magyar faluként és ne románozzak le minden ellenszenvesnek tűnő embert, ne kergessem a revízió délibábját. De arra is indít, hogy felfedezzem a határon túli magyarság kulturális kincseit, hogy támogassam őket és gondoljak rájuk imádságban, hogy gyermekeim és unokáim is megélhessék és megláthassák, hogy a magyar öntudat nem határokhoz kötött, hogy képes száz év után is fennmaradni és virágozni idegen országokban.

[[paginate]]

Buka Boglárka

IV. éves teológus-lelkész szakos hallgató, KRE HTK (szül.: Délvidék):

Határon túliként többszörösen is érint engem a téma. Akár közvetlenül, akár közvetettebb módon Trianon velünk élő valóság, annyiban történelem, hogy 100 éve kezdődött. A köztudatra rátelepedett a kommunizmus, ami szinte babonásan takargatta ezt a témát. Több generáció nőtt fel anélkül, hogy akár hallott volna, tanult volna vagy tapasztalt volna bármit is Trianon valóságából. Elfelejtették, mondhatnánk.

A rendszerváltás fiataljai, a szüleink generációja (50-esek) voltak az elsők, akik tömegesen újra a téma felé fordultak. Érthető módon nagy hévvel és sok szentimentális érzéssel viseltetnek a téma iránt. Ez természetes folyamat, ami azonban csupán az első lépés Trianon megítélésében. Olyan ez mint az újrafelfedezés, megtalálni egy rég nem látott testvért. Rengeteg érzelem szakadt a nyakába ennek a generációnak: a testvériség érzése és a bűntudat az előző generációk mulasztásai miatt, akár a politikában, akár az egyéni életben.

Már rég nem ott tart a magyar közélet, ha a határon túli magyarságról van szó, hogy: „hol tanultál meg ilyen jól, magyarul?” – ám messze vagyunk még a józan, reális és természetes testvériségtől.

A mi és utánunk jövő generációk feladata az optimalizálás. A heves érzelem lecsitulása után, a folyamat helyes mederbe terelése, normalitásba fordítása. Hogy a testvériség érzése ne a sokszor megmosolyogtató nemzeti giccs tárgyát képezze, hanem a mindennapok teljesen természetes velejárója legyen.

Minden generációnak más-más feladat jut, minden területen, ahogy ezen is, a fejlődés metódusát figyelembe véve. Ám felismerve egyéni utainkat e téren és megfelelően felelősséget vállalva, jó úton vagyunk a természetes testvériség felé.

[[paginate]]

Bárdos Szabolcs

IV. éves teológus-lelkész szakos hallgató, KRE HTK:

Multi-kulti – Kárpát-medencei módon… Trianon századik évfordulóján felvetődhet a kérdés: van-e relevanciája a mostani generációk számára ezzel foglalkozni, vagy - ahogy gyakran hallhatjuk - tovább kellene végre lépni, nem pedig a múltban élni. Nem nekibúsulva, „mélymagyarkodni”. Ez a hang kétségtelenül jelen van az én generációmban (Y) is. Amiért a témával foglalkozni kell, az nem a régebbi korok, gyakran dagályoskodó, „minket mindenki mindig csak bántott” hozzáállása, amit joggal vethetünk el.

Azért nem hagyhat hidegen Trianon, mert érint bennünket. Elemien. Mindegy, hány év telt el 1920 óta, 15 vagy 100, megváltoztak a körülmények, az életterünk, és ez a makropolitikai változás érezteti a hatását a legszemélyesebb terünkig. Húszmilliós, soknemzetiségű birodalomból tízmilliós nemzetállammá váltunk, hogy más lényeges változást most ne említsünk. Ennek a változásnak most egyetlen aspektusát emelem ki. Elfelejtettük, hogyan kell más népekkel együtt élni.

A francia nemzeteszme, a nemzetállam igénye 300 éve modernnek számított – bár már akkor sem Közép-Európára volt tervezve, ahol rendkívül összemosottak az etnikai határok. A wilsoni elv alkalmazhatatlan, szép ideológia maradt. Ha a revíziót ennek megfelelően, nemzetiségi határok mentén képzeljük el, akkor még mindig nem orvosoltuk a Trianont is kiváltó gyökérproblémát. Nekünk nem nemzetállam kell. Túl individuális a néplelkünk, éppen ezért szükségünk van a szomszédainkra jellemző kollektivizmusra az országunkban. Másrészt, a szomszéd népeknek is szükségük van a magyar részről kifejtett szervező munkára, vezetésre. A nemzetállamiság tőlünk idegen. Progresszív kifejezéssel, mi már ezer éve műveltük természetünkből, adottságainkból fakadóan a multikulturalizmust. Miután letűnt a francia nemzeteszme kora, egész Európa kapkod ezután a multikulturalizmus után, ami eltorzulva a Wilkommenskultur-ban is jelentkezik, és a nagy bevándorlási hullámban Nyugat nem találja, vagy csak egészségtelenül azt az utat, ami nálunk adott a Kárpát-medencei multietnicitásban. Élő sorközösség lehetnénk, ahol minden nemzetiségnek megvan a maga helye, szerepe; ahol nem cél az asszimiláció.

Trianon újragondolása a wilsoni elvek mentén valóban idejétmúlt; a Csallóköz és Szabadka visszacsatolásával nem kezelnénk a problémát. Csak földrajzi-geopolitikai alapon, a nemzetiségi kérdés külön kategóriaként kezelésével lehet időszerű revíziót folytatni. Vajon van erre szükség? Valószínűleg több értelme a revízióról beszélni, mint hazug módon letagadni a létező problémát annyival, hogy „a téma idejétmúlt”. Nem kell félni gondolkozni, ránk magyarokra is sok gondolkoznivaló hárul a Kárpát-medencei multietnicitás egészséges lüktetését csak úgy élhetjük meg ismét, ha felhagyunk a „minket mindenki mindig csak bántott” szemlélettel. A felelősségünket nem háríthatjuk át többet a szomszéd népekre, vagy a nagyhatalmakra, mert erre már senki sem kíváncsi. A népi kiskorúságot ott kell hagyjuk, és felvállalni vezető szerepünket a Kárpát-medencében. Ez viszont nem sikerülhet anélkül, hogy ne térnénk előbb Istenhez, elismerni kicsinyes, romantikus, gyerekes voltunkat. Kollektív, össznépi megtérésre van szükségünk, hogy helyreállhasson a természetes egyensúly.

Multietnicitást, de csakis Istennel! Ennél progresszívabb üzenetet aligha lehet megfogalmazni Trianon századik évében.

[[paginate]]

Toró Nikolett

kommunikáció és médiatudomány szakos hallgató (MA), METU
(szül.: Székelyudvarhely):

Nyelvet kell találni ahhoz, amit az ember leginkább érez: mit jelent nekem Trianon. Székely közösségbe születtem 1997 tavaszán s itt nőttem fel. Szavak szintjén keveset említettük, sokkal inkább a nemzeti ünnepeinkben, a román néphez való viszonyunkban, az identitásunkban tükröződik. Abban, amikor nagytatám könnyes szemmel énekli a Himnuszt, az erdélyi magyarok közt lévő véd- és dacszövetségben, az állandó küzdelemben, hogy megmaradjunk magyarnak, székelynek. Olyan mintha Romániában lenne a mi kis országunk, ország az országban. Ha Trianon, akkor veszteség és trauma. Mégis az a tapasztalatom, hogy az önsajnálat helyett már a nagyszüleim is tették a dolgukat és megpróbáltak kezdeni valamit ezzel a helyzettel. Történeteket mesélnek és példát mutatnak arról, hogyan lehet kissebségiként létezni. Mégis Budapesten kellett rájönnöm, hogy mennyire székely vagyok és a kisebbségi identitás milyen mélyen belém ivódott. A föl-földobott kő – írja Ady.

Átlépni a román-magyar határt mindig különös élmény, pláne így volt, amikor egyetemre mentem a fővárosba. Nagyon vágytam Budapestre. Reménykedtem, hogy végre egy leszek a többségi nemzetből. Volt egy olyan kimondatlan reményem, hogy most végre megtapasztalhatom, milyen lett volna, ha száz évvel ezelőtt nem így döntenek, és még ugyanazon országhoz tartoznánk. Az első években egyfajta dermedtségben léteztem – ahogy Tompa Andrea fogalmazta meg nagyon találóan saját élményét is –, csak tapogatóztam és próbáltam megfejteni, a még mindig jelenlévő kisebbségi érzésemet. Végképp feldühített, amikor egyik magyar csoporttársam nekem szegezte a kérdést, hogy mi otthon – mármint Erdélyben – milyen nyelven beszélünk. Pont az kérdőjelezte meg a magyarságom és ott, ahol erre egyáltalán nem számítottam. Előfordul az is, hogy a román nemzettel azonosítanak. A mi generációnk mintha már túl lenne az ellenségeskedésen, inkább együttműködésre, kölcsönös tiszteletre törekszik, egy élhetőbb ország felé – én legalábbis biztosan. Lehet, hogy végső soron éppen Trianonnak köszönhető, hogy nagyon korán megtanultam tiszteletben tartani mások kultúráját és erős kulturális öntudatosságom alakult ki.

Lehet, hogy alkati kérdés is, de intenzíven foglalkoztat az identitás és a haza kapcsolata. Fontosnak tartom, hogy Trianon kulturális emlékezetének kialakításából az egyének is vegyék ki a részüket, induljon el egy diskurzus erről. Jó lenne, ha fel tudnánk dolgozni ezt a traumát és közösen gondolkodnánk arról, hogy nemzeti identitásunkat egy trauma, fájdalom helyett mi más alapján tudnánk meghatározni – különösen az ifjabb generációk az időbeli távolság miatt.

[[paginate]]

Kőhalmi Anett

kommunikáció és médiatudomány szakos hallgató, METU:

Az én anyakönyvem fejlécéből golyóstollal satírozták ki a népet a Magyar Népköztársaságból.

Kortársaimmal olyan demokratikus berendezkedésbe volt szerencsénk születni, ami megkérdőjelezhetetlen a gyermeki lélek számára. A történelem órák rácsodálkozásáig csak a családi emlékezet adhatta át generációmnak nemzetünk nagy és nehéz pillanatait.

Nagyapám zárkózott ember, hogy a háború alatt átélt terror tette azzá vagy már fiatalembernek is ilyen volt – nem tudhatom. Emlékeimben egyetlen húsvéti ebéd sejlik fel, ahol a combját szabdaló forradásokról mesél, a repesz ütötte pillanatról. Más nemigen. Nagyapó ugyan már a kilencvenegyedikben jár, sokat látott, de a Trianoni szerződésről neki is csak a dédszüleim mesélhettek.

Időben ez olyan távolság, ami már a régmúlt. Történelem.

Úgy képzelem, jó lehetett a tengerhez menni nyáron, nagynéniket látogatni meg a Hargitán, erős és hatalmas nemzethez tartozni. És azt hiszem százszorta rosszabb lehetett mindezt elveszíteni.

Érteni vélem a fájdalmat, bánatot, dühöt és haragot, ami maradhatott a szétszakadt nemzetben, de átérezni nem tudom.

Én egy apró, stramm és eszes kis országba születtem, a hiányérzet csírája nélkül. Persze, ahogy nől az ember lánya oktatják is, hall is ezt-azt, olvas is a múltról és előbb-utóbb befészkeli magát a szívbe a bánat, mert tér nyílik a hiánynak. Ám a mai napig szomorúsággal vegyes félelemmel tölt el a Nagy-Magyarországos autómatricák, felvarrók, medálok, pólók és öngyújtók látványa. Olyan emlékezetet vélek felfedezni mögöttük, ahol nincs megnyugvás. Körömszakadtáig kapaszkodás egy igaztalan pillanatba, holott felnőttként már tudható, az igazság nem fekete-fehér. Bevallom, riaszt a gondolat, hogy közvetlen határainkon a magyar szót nézhetik rossz szemmel, hogy magyaroknak küzdeniük kell az identitásuk megőrzéséért, hogy lehet bűn az, ha elhangzik a Magyar Himnusz. Érthetetlen. Vitán felül áll, hogy nem egyszerű a nemzetek között a nyelvjogi, szavazójogi és szubvenciós összefonódásokat szétszálazni. Nemes feladat, ha körültekintéssel és türelemmel hajtják végre, hiszen talán ez a demokratikus hozzáállás van leginkább segítségünkre az igazságtalan döntések elkerülésében. Trianoni példáján okulva: túl mély sérelmet tud okozni, ha valaki leginkább-vesztesnek érzi magát.

[[paginate]]

Kacskovics Mihály Béla

kommunikáció és médiatudomány szakos hallgató (BA), METU:

Hogy kinek a mije fáj? Késő májusi, kora júniusi hétfő reggel volt. Tizenegyedikesként már mi voltunk a gimnázium királyai, lévén a végzősök már bőven az érettségi vizsgáikkal voltak – a tanárok szerint legalábbis – elfoglalva. Szerintünk nem. Vagyis ha azzal lettek volna, nem söröztünk volna együtt vasárnap este. A legtöbb osztálytársam meg sem érkezett arra a megemlékezésre, mely gimnazista éveink utolsó „trianonozásának” számított. Valahogy a másnaposság delejes kómájába bedörgött a hajdan rettegve tisztelt, tizenegyedikre már inkább kissé lenézett történelemtanárunk szózata: „Magyar az, akinek fáj Trianon”.

Kicsit megemelkedtem a galérián, onnan be lehetett látni az egész templomot, ahol hétfő reggeli istentiszteleteink, jeles alkalmakkor megemlékezéseink zajlottak. 400 diák aludta hétfő reggeli álmát. Aki mégsem, az vagy leckét írt, vagy sorozatot nézett, esetleg játszott. Legjobb barátom mellettem bőszen biológiát tanult – soha nem másnapos, de a titkát azóta sem mondta el – , osztályfőnökünk pedig hangosan hortyogott a másik oldalamon. Máig emlékszem arra a fintorra, ami akkor átfutott az arcomon. Láttam magunkat kívülről. Most akkor kinek a mije is fáj?

Emlékszem, kisgyerekként mennyire szerettem Erdélybe járni a szüleimmel. Máig nem kérdeztem meg, mi vitte őket oda – nem szorult magyarázatra a dolog. Kalotaszeg apró falvait, Székelyföld végtelen vendégszeretetét egy életre elviszem magammal, ahogy azt a kínkeserves, véres lábszárral végigjárt csíksomlyói zarándoklatot is. Akkor sütött ki a nap, amikor a katlanba értünk. Este az egyik faluban beszélgettünk a székelyekkel. Éjszakáig. Sokadjára voltunk ott, így igazi volt a beszélgetés, én pedig kölyökként csak figyeltem ezeket a „más magyarokat”.

Hazajöttünk. Ami kint, Székelyföldön volt, meg sem történt meseként ott maradt. A határon túl. Magamnak is csak felnőttként vallottam be, hogy soha nem éreztem magam azóta sem annyira magyarnak, mint ott. Igen, Romániában. Mást jelentenek odakint a dolgok. Ott magyarnak lenni a túlélés záloga, itthon meg hiába ez a mantra, ha a valóságban szekértáborok országa vagyunk. Ha valami, hát ez fájt. Fáj is.

Ahogy kilépünk a templomból, lassan, a tanárokra erősen odafigyelve stikában cigarettára gyújtok. Legjobb barátom nem dohányzik és mára már leszokott a lesújtó pillantásokról, de tizenegyedikben még bőven kijutott belőle. Kicsit hiányzik, hogy ma nem szégyellek mellette dohányozni. Ahogy csendben ballagunk vissza az iskolába, ízlelgetem a fájdalmat, amit a töritanár szavai idéztek fel egy pillanat alatt. Ízlelgetem, hogy mennyire mást jelent idehaza magyarnak lennem, mint odakint, kölyökként. Ízlelgetem, hogy én sem fogok össze bárkivel. Végigfut rajtam a szégyen vörös fuvallata, ahogy felfogom, hogy semmiben nem vagyok jobb a szekértáborok vezetőinél. Ma látom, hogy ez pusztán egy volt a kamaszkor végét jelző eszmélések közül, de igen, akkor nagyon fájt. Fáj is.

De hogy ettől a fájdalomtól volnék magyar, azt kétlem. Sőt! Veszettül vitatkozom is vele, akárhányszor kerüljön akárhol is szóba! Én azt hiszem, inkább azért fáj, mert magyar vagyok. Hiszen, ha mondjuk brit vagy orosz volnék, biztosan máshogy fájna, de fájna. Hiszen nincs ember, aki ne érezné, hogy ebben a mi világunkban valami véglegesen mellément, visszafordíthatatlanul elromlott.

Ezt a fájdalmat magyarként hívhatjuk 1526-nak, 1849-nek, Trianonnak, ’56-nak, ’89-nek, vagy akár 2010-nek is, nincs jelentősége. Én mégis találtam neki nevet: „tipikus magyar felnőtté válás”.

[[paginate]]

Styaszni Dóra

kommunikáció és médiatudomány szakos hallgató, METU:

Egy szót, ami sokféle érzelmet vált ki.

Az ország Achilles-sarkát.

Azt, hogy sokak szerint, aki e szó hallatán, nem morzsol el egy könnycseppet, nem is igazi hazafi.

Egy témát, ami bármikor vitát tud szítani.

Egy 100 éve történt tollvonást, amit sokak úgy élnek meg, mintha tegnap történt volna.

Egy feldolgozhatatlannak tűnő nemzeti traumát.

A nagy Magyarország matricákat az autókon.

A Nem, nem, sohát!

Hogy székely a káposzta, meg a Pista bácsi is.

A lelkiismeretfurdalást, amikor egy erdélyi ismerősömet véletlenül Romániából származóként mutatok be valahol.

Azt, hogy zsigerből betűzve diktálom a családnevem.

Illetve azt, hogy még én magam is kétszer ellenőrzöm leírás után.

Egy olyan eseményt, amelyet sokan bosszúként, büntetésként fognak fel.

Azt, hogy mások döntöttek a sorsunkról.

Azt, hogy bár elcsatoltak minket egymástól, mégis az elcsatolás kapoccsá válik.

Mert ami szétválaszt, az össze is köt.

És van úgy, hogy ez a kapocs erősebb bármilyen tollvonásnál.

Azt a kérdést, hogy vajon mennyi időnek kell eltelnie, mennyi generációváltásnak kell megtörténnie ahhoz, hogy feldolgozzunk egy traumát.

Hogy úgy tekintsünk rá, mint a múltunk egy olyan szeletére, ami velünk, bennünk él és rájöjjünk, hogy ennyi pont elég.

Mert amikor magunkban meg tudjuk őrizni valaminek az emlékét, az a dolog sosem múlik vagy tűnik el.

Általunk lesz örökérvényű.

Szóval nem, nem, soha!

És ahogyan a matricákat is nehéz lekaparni onnan, ahová felragasztottuk őket, úgy a történelmet is igen nehezen lehet megváltoztatni.

 

Magunkat jóval egyszerűbb.