Aniszi Kálmán gyűjteményes kötetét olvasva erdélyi szó, pontosabban Tamási Áron szava, szószerkezete motoz bennünk: tiszta beszéd.

Érdemes előhalászni a nagy székely író, Tamási Áron írását, mert visszhang keletkezik bennünk, jó visszhang, igazságot hintáztató visszhang. Azt írja jegyzete mottójában Tamási, hogy: „Az örök béke születése az államok nagy füllentése". Hogy jön ez ide? Miért kételkedik egy székely-magyar író az államok kijelentéseiben az első világháború után? Mintha önmagát cáfolná, megjegyzi, hogy: „Rendes és tekintélytisztelő polgár ilyet nem is írna le" (Tiszta beszéd).

Nos, Aniszi sok évtizedes munkájának a fő jellemzője a tisztességes polgár szava, megnyilvánulása. Nem héroszok, nem lángoló zsenik az alakjai, hanem a közrend tagjai: beteg gyermekük mellett virrasztó édesanyák, vékony egzisztenciát teremtő édesapák, református lelkészek, hivatalnokok, ipari tanoncok, villanyszerelők, egyetemi hallgatók, tanítók, újságírók, festőművészek stb.

A bolsevista érában legalább akkora pecsét volt a kispolgár jelző, mint a burzsoá. Nem számított vad osztályellenségnek a tisztes megélhetésért küszködő kisember, de lassú elsorvasztásáról döntött a diktatúra. (El is hangzott egy kiáltás, alig hihető, hogy egy pszichológus, egészségtan-történész részéről, Benedek Istvántól: „Szálljunk le a kispolgárról!")

A gyűjtemény alcíme szerint válogatott elbeszéléseket, esszéket tartalmaz a kötet. Valójában sokkal szélesebb a spektrum. Aniszi Kálmán behozza megszenvedett vagy éppen konok kitartással megélt világát, életének élményrétegeit. Volt ő falusi gyerek szülőfalujában, Bihar megyében, újságíró számtalan helyen, egyetemi oktató Kolozsvárott, művelődési osztályok szakirányítója, rádiószerkesztőségek tagja, napi-, heti- és havilapok szerkesztője, egyesületek patrónusa, eszmetörténész, és most, jó pár évtizeddel a háta mögött, szabadúszó prózamester Budapesten. Lakhelyet is cserélt. A Partiumból Magyarhonba költözött, amit finoman úgy fogalmaz meg, hogy ő „visszahonosodott Magyarországra”.

[[paginate]]

Ez a kacskaringós, semmiképpen sem szokványos életút magyarázza azt, hogy az alcímben ígért két műfaj (elbeszélések, esszénovellák) kereteit legtöbbször szétfeszíti. Egyazon írásban meditál, mesél, kommentál, politizál, moralizál, emlékezik, figyelmeztet, szociologizál, historizál stb. A szépírói karátokat, az elbeszélő talentumokat éppen úgy kamatoztatja, mint az újságírói zsurnalizmus eszközeit, illetve a történészi, filozófiai tudásanyagot. Fontos, az írói oeuvre-ot meghatározó vonás ez.

A Késő bánat novellája például úgy indul, mint hagyományos családtörténet. Fiatal házaspár nem kíván egy gyereknél többet, szép és feltűnően csinos az édesanya, emancipált, talán feminista, a hirtelen-váratlan, kéretlenül jött magzattól abortusszal szabadul meg. (Exponált a nőgyógyász kérdése, miért nem az egyéves Katát ölik meg…?)

Folyik, csordogál a szomorú történet, amikor Szerzőnk hirtelen kilép a narrációból, és publicisztikai, zsurnalisztikai, politikai indoklást fogalmaz meg: „A jobb érzésű, felelős politikusok időnként azzal riogatnak, ha ilyen iramban csökken az ország lakossága, elöregszik és eltűnik a nemzet”. Tiszta beszéd. Igaz szó. Meg kell szoknia az olvasónak, hogy egy házasságtörténetbe, vagyis a novella szövetrendszerébe demográfiai, morál-pedagógiai igazság, kommentár kerül.

Azért fontos megjegyzés ez, azért lényeges észrevétel, mert Aniszi prózájának tipikus tünetéről van szó. Modern szöveget sző, nem tartja tiszteletben a hagyományos műfajok szabályait, számára a tanulmány, az esszé, a novella egymásba hajlik, jól megférnek együtt, sőt az az érzésünk, hogy a valaha oly divatos tárcanovellát is feltámasztja. Lepedős lapok műfaja volt egykoron a tárca, Ady, Krúdy kultiválta, amelyben az ismeretközlés volt az elsődleges cél, s csak másodlagos a művészi hatás.

Mivel több évtized terméséből válogatott – összesen 54 – írást, ezért tanácsos egy-kettőnek szövetelemzéséből kimutatni az egész gyűjteményes kötet tartalmi, formai jegyeit. Cseppből a tengert.

A Kutyaszorító úgy kezdődik, mint egy klasszikus novella: úgynevezett fiatalember-történetnek tűnik. Ákos, a hős reggelente, munkába menet az István-torony mellett halad el. Ez elegendő, hogy a szerző bevonja szemhatárába a várost, Asszonypatakát, amelynek mai neve Nagybánya. (Valamiért csak a monogramját közli: N.) S tovább már intarziás a szövegszerkesztés. A város történetét úgy meséli el, hogy versidézeteket sző bele, színháztörténeti adalékokat közöl, megtudjuk, hogy Tersánszky Józsi Jenő és Németh László bölcsőhelye ez a város, aztán jön az ugrás, illetve az utazás, a „szomszédos Misztótfalura visz utunk". Itt született a híres nyomdász, betűmetsző, az akkor ismert nagyvilág fejedelmeinek, királyainak, urainak dolgozott: Misztótfalusi Kis Miklós. Aztán, ahogy Aniszi írja, „szemünkbe ötlik Kemény Zsigmond alakja, aki ellenségei elől bujkálva, N. városban írta meg 'Zord Idők' című regényét".

De ne legyen hiányérzete az olvasónak, az írás utolsó fertályában visszakapjuk a hőst, Ákost. Bukdácsol a fiatalember, barátjával, Gézával rádiókészülékeket bütykölnek, abból szereznek kis pénzt, de rájuk csapnak a titkosrendőrség nyomozói, mert '56, a magyar forradalom napjaiban és a világtörténelmi esemény után évekig szabadságával játszott az, aki tiltott adókat hallgatott.

Íme, az Aniszi-féle irodalmi műfaj! Intarziák labirintusa, amelyben jól érzi magát a történelemben, néprajzban, politikatörténetben, település-történetben járatos intellektuel. Ha axiómát gyúrunk a fenti észrevételekből, azt mondhatjuk: Ha Aniszi ír, akkor filozófus és historikus, ha filozofál, akkor író.

[[paginate]]

És megszállott igazság kereső! A fejéről a lábára állítja a Krisztus-keresztre feszített históriát, nem retusálja, hanem tudományosan cáfolja a román történészek, etnográfusok, folkloristák ferdítéseit, hipotéziseit, azokat hamisításokat, amelyhez hasonló nincs a térségben sehol. Talán a világon sem.

Végezhetünk még egy mélyfúrást a címadó novella vizsgálatával: A kis buta. (A kötet sokkal gazdagabb tartalmak tárháza annál, amit a túlságosan szerény cím sejtet!) Parányi eseménymozzanattal indít. Kisfiú kezéből kicsusszan a verébfióka. Járdára esik. Előtte autókerekek surrognak. Elszökdécsel a hídig, és vízbe zuhan. Inkább ugrik, mint zuhan. Az ár elsodorja. Aniszi gyermekkori emlékképeivel tágít fogalmakat. Azt képzelte parányi emberként, hogy neki szárnyai nőnek. Nőhetnek. Hasonlót érezhetett a verébfióka is. Benne élt a repülés ösztöne.

Eddig a példabeszéd, következik a filozófiai eszmefuttatás. Mi a jó? Mi a helyes? Az apró lépések taktikája? Vagy fejest ugrani az örvényekbe? Vakmerőek legyünk, vagy óvatos taktikázók?

Erdélyben, ahonnan Aniszi is jött, vihar tombolt a fűszál-metafora körül. Jobb, ha lehajlik a fűszál a kasza előtt, s megmarad, vagy jobb, ha szálegyenesen hal meg? Ahogy a népdal mondja: hervad. Sütő András szintjéig vitatták ezt az emberi, művészi, nemzetiségi attitűdöt írók, színészek, szerkesztők, kritikusok. Bizonyára emiatt került a gyűjtemény címlapjára ez az írás.

Van jó pár okosan, körültekintően megírt tanulmány is Aniszi könyvében, azok irodalmi rokonságát esetleg a publicisztikával összevetve lehet kimutatni. A Keleti őrhelyek írásában Bukarest településtörténetét vázolja, a román főváros hatalmas emberkonglomerátuma közt bóklászik, természetesen a magyar tömegekre veti vigyázó szemét, kijavítja a történelemhamisítók állításait, s az egyházak, a vallások hol egymás fölerősítő, hol egymásnak ellentmondó, egymást gyengítő dogmáit vizsgálja.

A Bűntelenül című írása Erich Bergelről készült jegyzet, portré. Személyes élmény is fölbukkan, Nagyváradon, majd Kolozsvárott hallgatott először Bergel-koncerteket. Három és fél év kényszermunkára ítélték a híres karmestert, mert közönség elé vitte Haydn, Teremtés oratóriumát. 

Különös, rendhagyó formában megírt művészportré A kitudott is. Szalai József, Genfben élő barátja és egykori iskolatársa monológja szól, sajog, vijjog, búsong. Aniszi könyvének a címlapja és néhány illusztráció Szalai-bravúrok.

Zárszámadásnak szánta volna Aniszi Kálmán a kötetét? Önéletrajzot közöl, felsorolja megjelent köteteit, szakirodalmat ismertet. Jó begyűjteni a termést, de olvasói elvárják a folytatást. Ráfér jelenkorunk irodalmára a tiszta beszéd.

Hegedűs Imre János