A két férfi a mozgólépcső mellett várakozott a kispesti vasútállomáson. A vasutasruhás kicsit türelmetlenül topogott. El-elnézett Kőbánya-alsó irányába, nem jön-e még a záhonyi gyors. A másik várakozó − kis túlzással akár a fia is lehetett volna a vasutasruhásnak − kezében jókora sporttáskát tartott, a táska félig behúzott cipzárja mögül színehagyott munkásruha kandikált ki.
    Mikor beállt a 622-es gyors, mindketten a harmadik kocsi dohányzó szakaszában telepedtek le, mert csak ott volt szabad hely. Egy kalapos ember szundikált még a fülkében az ablak mellett, táskáját félálmában is maga mellé szorította, kezét óvatosságból a sporttáska fülén át a zsebébe dugta. Ki tudja, milyen tapasztalatok késztetették ilyen óvatosságra.
− Meddig utazik? − szólt a vasutasruhás a fiatalabb útitárshoz.
− Kisvárdáig szeretnék, bácsikám. Aztán onnan még tovább.
− Én is arra tartok. Nagy út áll előttünk. Már ne haragudjon, hogy kérdezősködök, olyan ismerősnek tűnik, nem Vecsésről jön véletlenül?
− De igen. Ott lakom a Halmi-telepen.

Az idős vasutasnak felcsillant a szeme, s még egyszer alaposan végigmérte útitársát. Zsebéből cigarettatárcát, gyufát vett elő. A gyufát vörös rézből készült, szárnyaskerék emblémával díszített tok védte. A mozdonyszerelő kollégák készítették a ferencvárosi fűtőházban, s a brigádvezető az egyéb ajándékokkal együtt évekkel ezelőtt adta át neki a nyugdíjas búcsúztatón, amikor ünnepélyesen elköszönt a műhelyi munkatársaktól.
   A vasutasruhás fiatalember felé tartotta a cigarettás dobozt.
− Túl erős ez nekem, bácsikám − hárította el a fiatalember a kínálatot. Nem dohányzom.

Az öreg kissé komótosan rágyújtott, s a Munkás-cigaretta csípős füstje lassan megtöltötte a fülkét.
− Látja, milyen kicsi a világ. Én is ott lakom a Halmi-telepen − folytatta az öreg a füstbe burkolózva. Ezek szerint maga is olyan betelepült Vecsésen, mint én. Mert a Halmi-telepen lakók szinte mind gyütt-mentek, bevándorlók Borsodból, Szabolcs-Szatmárból, Zalából, meg az ország más megyéiből.
− Eltalálta, bácsikám.
− Isten tudja, hányszor tettem már meg ezt az utat, volt idő a hozzám hasonló, szülőföldtől elszakadt embereket megismerni. Nem tudom, mi az oka, de már Kispesten éreztem, hogy maga is ilyen lehet.
− Tizenegynéhány éve élek Vecsésen − mondta kis szünet után a fiatalember. Valóban azok közé tartozom, akik odahagyták a szülőföldet, aztán új környezetben próbálnak gyökeret ereszteni. Ide még nem, oda már nem tartozunk igazán. De mit tehetünk, papa? A mi életünkbe így szólt bele a történelem. Most Édesanyámhoz megyek. Egyedül él otthon, s van egy kis tatarozni való a házon.
[[paginate]]

A vasutasruhás közelebb húzódott az ablakhoz. Néhány másodpercig nézelődött, majd rokonszenvét félreérthetetlenül adta a fiatalember tudtára.
− Maga az én emberem. Úgy látom, ez a hirtelen váltás olyan érzékenyen érintette, mint engem. Nekem mind a két nagyapám megjárta Amerikát. Még az első háború előtt indultak az ismeretlenbe, de a szülőföld iránti sóvárgás, az otthoni harangszó hívogató szava, a trianoni igazságtalanság vagy valami más visszahozta őket. Sose gondoltam volna, hogy ez velem is megtörténhet. Tudja, sokszor elgondolkodtam már rajta, mi az, ami Dombrádhoz vonzotta az embereket. Talán a rétközi föld? Az nemigen, mert mindig gyengén fizette meg a kemény munka árát. Ha termett is egy kicsivel több, a magas talajvíz, a könyörtelen aszály, vagy a kegyetlen beszolgáltatás vitte el. Nemhiába mondták az emberek, hogy a cigándi harang azt kongatta a mély hangjával, hogy szegénység, a dombrádi meg szomorúan válaszolta rá: itt is, itt is. Isten háta mögötti, félreeső hely volt ez mindig, baloldala a hazának, mint ahogy az a nyíregyházi tanárember, Váci Mihály szépen megírta. Én is hányszor megfogadtam már, hogy nem megyek ilyen sűrűn, de nem bírom megállni. Ha másfél-két hónap után sem megyek, nem fog rajtam a munka, idegesebb vagyok, nem találom a helyem. Aztán, ha visszajövök egy-két hónapig, mint valami gyorsan ható orvosság után, megint jobb a közérzetem. Tudom én, hogy ez csak amolyan vizes borogatás: nem árt, de nem is használ. Mégis mennem kell, hogy a gyökerek új kapaszkodókra leljenek, hogy az ember lelke is kapjon vissza abból egy keveset, amit a szülőfölddel együtt végleg elveszített. Ezért vagyok most is úton.
− Menni is kell, bácsikám. Nem szabad elfelejteni, honnan indultunk - adott bíztatást az idős vasutasnak a fiatalabb útitárs.

Kinn egymás után tűntek fel a pilisi akácok, az albertirsai állomás sárguló hársfái. Az idős ember feljebb tolta a sapkáját. Homloka ráncain megtörtek a kora reggeli erőtlen napsugarak. Kissé feszengve kereste a szavakat, amivel a beszélgetést folytathatná.

− Nézze, ilyen módunk sose volt, még ha a gyermekeink életébe ez a munkanélküliség bele is tenyerelt. Mégis ilyen apró dolgok miatt esszük magunkat. Maga még fiatal hozzám képest, hiába mesélném el, miért kerültem Vecsésre. Meg aztán hosszú történet lenne, bizonyára nem is érdekelné.
− Tessék csak nyugodtan mondani. Hosszú az út, szívesen hallgatom. Legalább telik az idő - hangzott a kurta biztatás.

A jegyvizsgáló nyitott a fülkébe. Régi ismerősként üdvözölte az idős vasutast, akivel sokszor együtt jártak szolgálatba.
− Ismét a szülőföldre Kovács bácsi? Úgy látom, maga már nem tud a hűségéből lejjebb adni - mondta a jegyvizsgáló a gyakori találkozásra célozva.

[[paginate]]

Néhány szót váltottak még a vasútról, a családról, aztán a jegyvizsgáló elköszönt. Kovács bácsi újabb cigarettát vett elő, s lassan sorakoztatta fel élete főbb állomásait. Látszott rajta, hogy újra átéli élete fordulópontjait.
− Tudja, én a TSZ szervezésekor igen nehezen, az utcában utolsóként írtam alá. Pedig csak négy és fél hold földünk volt, s azt is a mi két kezünkkel kapartuk össze szegény feleségemmel. Egy házhelyféle volt benne csak, amit a háború után a földosztáskor kaptunk az egyházi birtokból. Ezért volt nehéz a közösbe adni. Hanem az erőszakos agitáláskor járta ám a csajka mese, hogy ilyen szűkös, meg olyan kuruc világ lesz a TSZ alakítás után. Nem mondom, hogy ezek rám nem voltak hatással, de öt évig mégis Dombrádon maradtam. Szerettem a földet, meg a lovakat. Szép két pej lovat vittem a "Szőke Tiszába". Sajnáltam volna más kezére adni, inkább magam kocsiskodtam velük. Négy év múlva mégis elvitték a Babát meg a Lenkét a vágóhídra. Még meg is sirattam őket.
   Hanem a TSZ elég nehezen indult mifelénk. Hamar kialakult az összefonódás. A magunk féle kisember véleményére nemigen figyeltek. Terményt meg munkaegységet kaptunk mi szépen, de pénzt, meg jó szót a munkáért igen keveset. Sőt az utolsó évben az egész évi munka után még nekem kellett az SZTK hozzájárulást készpénzben befizetni. Akkor azt mondtam, én ezt nem csinálom tovább. 1966-ban jöttem fel Ferencvárosba, a vasúthoz. Segédmunkás lettem. Előbb egy gőzmozdonyon voltam fűtő, majd nagyot változott az életem. Egy tanfolyam után villanymozdony-vezető lettem. Munkásszálláson laktam, majd eladtuk az otthoni házat és Vecsésen vettünk egy telket. Arra építettünk egy ideiglenes melléképület-félét, amibe aztán a családdal meghúztuk magunkat. Onnan jártam szolgálatba.
   Látom, elmosolyodik, hogy a lovas szekérről előbb gőzősre, majd villanymozdonyra váltottam. Valóban nagy ugrás volt ez. Nemcsak nekem. Hány százezren voltak akkor hozzám hasonló emberek, akik a kapa, meg a tehén fara mellől egyenesen a gyári gépsorok mellé kerültek, akikbe otthon a szülőföldön a mainál eredményesebben nevelték, hogy jól dolgozz fiam, álld meg a helyedet! S nemcsak nevelték, mi egyenesen nem tudtunk volna Dombrádon rossz munkával megélni. Próbáltunk volna trehány munkát végezni, a következő évben nem jutott volna se harmados, se feles föld, de még kepébe aratás sem. Az ilyen szegény embert csak a munkája után becsülték, ha becsülték egyáltalán.
   Nem tudom, maguknál mi volt a szokás, a mi falunkban minden embernek volt valamilyen ragadványneve. Ezzel különböztették meg az azonos nevűeket. Én is D. Kovács vagyok, mert a dolgost így rövidítette a falu már a nagyapám idejében, ami örökségként maradt rám is. Itt fent nem mindig az elvégzett munka alapján értékeltek. Sokkal jobban számított az, ki hogyan tudott helyezkedni, mikor milyen társadalmi megmozduláson vett részt, vagy melyik vezetőnek segített a hétvégi házát építeni. Ezt a magunk féle, munkához szokott ember a legnagyobb igyekezettel se tudta ellensúlyozni. Mégis bizonyítani akartunk, dacból vagy a nélkül. A munkahelyi kötelesség és a család között őrlődött a mi korosztályunk. Egy ember volt, aki ezt Ferencvárosban, időben észrevette: a vezénylő tisztünk. Jóval fiatalabb volt nálam. Ő is vidékről, ha jól emlékszem, Sárospatak mellől került Ferencvárosba. Ő tisztelte az igyekezetemet. Ha túlóráról volt szó, mindig azt mondta: jöjjön csak Kovács bácsi, beszéljük meg. Tudta, rám mindig számíthat, akármennyire sürgős Vecsésen a házépítés. Ezért volt sokszor 320 felett a havi szolgálati óráim száma. Önmagunkat zsaroltuk ki.

[[paginate]]

Mondta is otthon sokszor a feleségem méltatlankodva:
   "− Hallod, a te munkád nélkül talán a vasút is megállna abban a Ferencvárosban! "
   De a kollégák közül is sokan élcelődtek, s nevettek rajtam: "− Minek ennyit dolgozni? Gyere Kovács bácsi, inkább igyunk meg valamit." Mert sokan a túlóra helyett a kocsmapultot támasztották. Én alig vártam, hogy hazaérjek a családhoz, ezek meg mintha kerülték volna a hazamenetelt. Nem tudtak magukkal mit kezdeni. Sokuknak az alkohol, meg a baráti társaság miatt ment tönkre a családjuk. Mit láttak ebből a gyerekeink? Sok jót nem, az biztos. Érzelmileg nagyon szegények, közömbösek a mai gyerekek. Milyen munkás, milyen vasutas lesz belőlük? Mindent készen adunk nekik, semmiért sem küszködnek meg, hát így is becsülik - emelte fel a hangját az idős ember.
   Azt hittem én, hogy ezek csak olyan kezdeti tünetek, ami idővel elmúlik, mint otthon egykor a ló sántítása. De valahogy elszámítottuk magunkat. Ha a feleségemmel meg a családdal beszélgettem otthon ezekről a dolgokról, egyenesen belém rekesztették a szót. Tudja, olyan felvágott nyelvű őrladányi menyecske a feleségem, ami a szívén az a száján is. "Te mindig rémeket látsz − mondta gyakran. A TSZ világ elején is hogy verted a vészharangot, aztán ugye hogy bevált! Nézd csak meg hány új ház épült a ti falutokban az óta! Hát ezért ne szapuld a fiatalokat se. Tudják azok, mi a dolguk."
   Nem álltam le vele vitatkozni, pedig sorolhattam volna neki, hogy a bevásárlás, a szakkör és az efféle elfoglaltságok nem tudják pótolni a mai gyerekek számára azokat a munkafogásokat, amelyeket mi odahaza észrevétlenül elsajátítottunk a szüleinktől, meg az idősebbektől. Vagy az is lehet, hogy mi rossz nevelési módszert alkalmaztunk? Nem tudom. Mindenesetre azt tapasztaltam, hogy a fiam, amíg az általános iskolát ki nem járta, minden munkában segített. Még szólni se kellett neki. Aztán még a villa nyelével megfenyegetve se tudtam volna rávenni, hogy adjon a malacoknak enni, mert mindjárt azt vágta a szemembe: az osztályban egyedül neki kell ilyenekkel foglalkozni. Vagy talán kár is ezen mérgelődni − csapott a kezével lemondóan a levegőbe, majd egy kicsit visszafogottabban folytatta.

[[paginate]]

− A fogyasztói társadalomnak azt az oldalát fogták meg, hogy mindent készen, munka nélkül lehet megkapni: farmernadrágot, magnót, kocsit, lakást. Hazaszeretet, szülőföld? Ugyan már! Talán még az általános iskolában, de aztán... Tudja, én sokszor álmodom a gyerekkoromról: Tisza-parti majálisokról, szénagyűjtésről, kisliba legeltetésről, aratásról, a sok szép madárdalról, a bibósori összefogásról, zúzmarás telek csillogó fehér ragyogásáról, meg egyebekről. Mennyi élménnyel szegényebbek a mi gyermekeink, mint mi voltunk? Sokszor sajnálom is őket. Reggeltől estig óvoda, iskola, napközi, nyelvóra, edzés... Daráló ez kérem. Erről szépet talán még álmodni sem lehet. Aztán a szülők hajtják magukat, marakodnak, elválnak. Mi lenne, ha rosszabb módban élnénk? Lehet, hogy jobb, mert a magyar embert a tragédiák, meg a szegénység régen is közelebb hozták egymáshoz. Emlékezzen csak vissza, ha a faluban valami baj történt: tűz, árvíz, haláleset, kérés nélkül ment a nép egymásnak segíteni. Még a haragosok is! Most meg, ha meghal valaki Vecsésen a mi utcánkban, még sírt ásni se kell menni, sőt gyakran csak akkor hallunk a temetésről, amikor már elhantolták a szerencsétlent. Mert reggeltől estig távol vagyunk, elfoglaljuk magunkat a saját bajainkkal, a saját keresztünkkel Aztán eszi az ember magát, furdalja a lelkiismeret, gyengül a szív a sok lenyelt feszültségtől és csodálkozunk, hogy ezeket a generációkat viszi az infarktus meg a tumor.

Az idős vasutas felállt. Egy ideig nézegette a szolnoki állomás vágányain dolgozó pályakarbantartó gépeket, majd felhúzta az ablakot.

− Amit lehetett én igyekeztem átmenteni a gyerekeimnek a szülőföld világából − fűzte tovább a mondatokat. Nagyon szerették, ha ráérő napjaimban, esti beszélgetéskor szép meséket mondtam nekik, vagy azt, ha egy jót dalolhattunk. No, ne magyar nótára, operettre gondoljon! Szép igazi, régi népdalokra, balladákra, amit Dombrádon az arató bandában, dörzsölőben, kézimunka estéken tanultam én is. Én megmondom magának őszintén, hogy még a villanymozdony vezérállásán is elnótázgattam, fütyörésztem sokszor. A legjobban mégis azért szerettem masiniszta lenni, mert a vágányokon, mint valami végeláthatatlan dűlőúton, járhattam a csodálatosan zöld mezőket, erdőket. Ez valamennyit pótolt az odahagyott szülőföldből, a gyerekkori emlékekből. Mások ezt valami túlzott nosztalgiának neveznék, pedig nem ilyen egyszerű dolog ez. Néhány évig tehervonatokkal jártam a különböző vonalakat. Ismertem már jól a forgalmistákat, ki milyen gyorsan kezeli a jelzőberendezéseket. Tudtam milyen állomások előtt tartják fel rendszeresen a vonatokat a bejárati jelzőnél. Hát én nem szégyellem megmondani, volt olyan eset, amikor a vonattal a zöld jelzőre vártam, leugrottam a mozdonyról, s néhány lépést tettem a vasút menti búzatáblában. Szinte húzott a friss, zöld vetés üde illata. Aztán még bele is hentergőztem, mint valamikor régen.

[[paginate]]

A vonatkísérőm csak nézett, talán azt is gondolta, hogy nincs ki minden kerekem. Hiába magyarázkodtam volna neki, városi, kispesti volt a kolléga. Mit tudta ő, miért nevezem életnek a búzát? Sose dolgozott vele. Talán meg se értette volna, miért fenem meg Vecsésen Péter-Pál után a kaszát, ha sárguló kalászerdőt látok a vezérállásról. Pedig higgye el, így van. A szomszédok járnak jól velem, mert ilyenkor az éjszakai szolgálat után 6-8 telek előtt is lekaszálom az árokpartot. Csak úgy kedvtelésből, mint a régi vasárnap délelőttökön, mikor az egész éjszakai lakodalmi mulatás után összeverődtünk a szomszédokkal, barátokkal, s mire megkondult az első harangszó, már hazafelé állt a kocsink rúdja a barackosi, kerekgyéki sarjúvágásból, lucernakaszálásból, hogy elérjünk mi is az istentiszteletre.
   Gondoltam, majd a nyugdíjas évek alatt még többször kezembe veszem a régi szerszámot, csak érjem el. S egyszer ez is elérkezett. A tengelyen töltött időt alapul véve 56 évesen nyugdíjaztak. Egészséges, erős ember voltam még. Úgy döntöttem, hazamegyünk Dombrádra az üresen álló szülői házba. Hívtak a testvérek is: gyere csak, legalább közelebb leszel. De volt más oka is, hogy így döntöttem. A kisebbik fiúnk miután megkapta a technikusi oklevelet, alig dolgozott egy évig a Nyugatiban, mikor összeszűrte a levet a főnöke kétgyerekes, elvált titkárnőjével. Voltak sokan, akik azt mondták, hogy az elvált asszony vetette ki rá a hálóját, a fiam meg csak belesétált. Mire észbe kaptunk volna, már össze is költöztek, s csak imitt-amott nyitotta ránk az ajtót. Igaz a lányom családja továbbra is velünk maradt, de a fiam nagyon hiányzott. Beleszólni nem akartam a dolgaiba, végül is felnőtt ember lett ő is!
   Aztán előálltam a feleségemnek a hazaköltözési tervemmel. Először meglepődött, de a hűségét nem tagadta meg. Azt mondta, oda is követ, ha ez nekem jobb lesz. Áldott jó természete volt. Csak a lányomék nehezteltek egy kicsit, mert nem maradt, aki az unokákra vigyázzon. Aztán ők is megbékéltek a gondolattal. Haza is költöztünk. Vettünk egy pár malackát, meg néhány tyúkot, s aztán újra ismerkedni kezdtünk a szülőfölddel. Hanem ez a szülőföld már nem az volt, amit mi odahagytunk! Nem volt olyan összetartó a falu, mint régen. Ott is rohantak a szerzésvágytól az emberek, mintha nélkülük még a föld forgása is megállt volna, s bezárkózott mindenki a TV elé. Csak az alkohol rabjai, a máról holnapra élők kóboroltak egyik kocsmától a másik bögrecsárdáig az esti szürkületben. Ezek száma pedig egyre több lett ebben a vállalkozó és munkanélküliségtől terhes világban. A magunkfajta emberek a hosszú, télesti beszélgetések, filkózások helyett a TV-t bújták ott is, mint Vecsésen. Aztán a régi gyerekkori cimboráimmal is nehéz volt már témát találni. Hiába mondtam én, hogy Ferencvárosban a rendezőpályaudvari gurításnál hogyan rakják a sarut a sínkoronára, s milyen fülsiketítő hangot ad, amíg lefékezi a kocsit. Nem érdekelte ez őket. Talán nem is értették, mint ahogy én sem, miért jobbak a TSZ német kombájnjai a régieknél.

[[paginate]]

Aztán ha a megélhetésről esett szó, gyakran a fejemhez vágták:
   "− Te csak hallgass! Mit akarsz? A nyugdíjad több mint a mi fizetésünk! Most is láthatod, hogy hiába rohanunk, dolgozunk, nem biztos, hogy a megtermelt gyümölcsöt, szőlőt, terményt mi takarítjuk be, mert ellopják azok, akik nappal a kocsma pultokat támasztják, vagy a segélyt várják, de dolgozni nem akarnak."
   Mit mondhattam volna, hiszen igazuk volt, bár az én nyugdíjam se túl sok.
   Az otthoni két évben még pletykát is kerített rólunk a falu.
   "− Biztos azért jöttek haza, mert nem tudtak békében élni a gyerekekkel − mondták az asszonyok az utcában." Még azt is beszélték, hogy nekem akadt valami fiatalabb, vérmesebb menyecske, aztán így akart a feleségem megszabadítani tőle. Még azt is szóvá tették, hogy eljártam a templomi istentiszteletekre.
   Kezdetben nem is törődtem az ilyen szóbeszéddel, később egyre jobban zavart, ha összesúgtak a hátam mögött. Magyarázkodhattam volna, hogy ők nem tudják, mit jelent a szülőföldtől több száz kilométerre elszakadni, de felesleges időtöltés lett volna. Aki ezt nem élte át, nem szenvedte meg az ide még nem, oda már nem tartozás érzését, az úgyse értheti ezt igazán. Mi tagadás, magam se gondoltam, hogy ilyen érzések vesznek majd erőt rajtam. Olyannyira nekikeseredtem, hogy hiába marasztaltak a nyári rétek, a kaszálók, a jószágszeretet, meg minden, valahogy a saját szülőföldemen sem éreztem jól magam. Úgy döntöttem, akárhogy is fáj a lelkemnek, bármennyire a szájára vesz is a falu, visszamegyek én Vecsésre, a magam építette házba. Szégyen, nem szégyen, még sírtam is, mikor utoljára mentem a Remete-szőlő mellé a malacoknak csalánt szedni. Egy nagy tábla lucerna volt ott a fasor mellett. Ahogy a zsák megtelt csalánnal, sétáltam egyet a lucernásban. Még az öregektől hallottam gyerekkoromban, hogy a nétólai Bence bácsit valami lázítás miatt a 19-es kommün idején a románok ezen a részen lőtték a májusi búzába, mert szökni próbált. Hát én is ilyen szökevénynek éreztem magam a bokáig érő lucernában. Átvillant akkor az én agyamon minden: a gyerekkorom, a fürj meg a pacsirtaszó, a bíbic fészek keresése, a látástól vakulásig végzett nehéz munka, az esti fáradt hazavergődésünket kísérő harangszó, a régi szegénységünk, a takaros utcák, szokások, a háború, a beszolgáltatás, a gyerekek születése, meg minden. Már nem is tudom hogyan kerültem vissza a fasorhoz, feltettem a zsákot a biciklire és a Tisza töltésen hazamentem. Kerültem én mindenkit, nehogy valaki a szemem közé nézhessen. Jóllakattam a malacokat, aztán elkezdtem összepakolni a holmijaimat. 

[[paginate]]
   "− Mi baj hékám? − kérdezte a feleségem.
    − Megyünk vissza Vecsésre! - mondtam akkor neki."
Csak nézett rám meglepetten, de nem szólt egy szót se. Biztos láthatta az arcomon, hogy valami nincs rendjén. Tudta, ha egyszer így határoztam, annak súlyos okai lehetnek. Ez egy szerdai nap délután történt. Este elmentem szólni a testvéreknek: vigyék a jószágot, a kevéske bútort, nem kérünk értük semmit. Talán azt hitték, az öregség ment az agyamra.
   Másnap szinte menekültem a szülői házból. Minél messzebbre, hogy senki se lásson. Ki a buszmegállóhoz. A református templom előtt mentünk, amikor a gyülekezet a reggeli istentiszteleten a 35. zsoltárt kezdte énekelni. Mindig nagy hatással volt rám az orgonaszó, ami most is betöltötte a környéket. Aztán felhangzott az ének is:

Perelj Uram, perlőimmel,
Harcolj én ellenségimmel,
Te paizsodat ragadd elő!
Én segedelmemre állj elő!

   Nagyon mellbe vágott a dolog, mert 1951-ben, amikor a kitelepítettek is megérkeztek Budapestről, a DISZ tánccsoporttal a fiatal suhancok a járási vezetőség megbízásából a nagytemplom előtt összeütött alkalmi színpadon, hangos dobogással, táncolással zavarták a vasárnapi istentiszteletet. Akkor is ezt a zsoltárt kezdte énekelni a gyülekezet. Az énekszó hallatán egy pillanatra megtorpantam. Az asszony meg is kérdezte:
   "− Csak nem történt valami baj? Vagy otthon maradt valami?
    − Nem, nem, semmi - mondtam én, és mentünk tovább.
Az asszony aztán morogni kezdett, mondta a magáét, de én nem hallottam már belőle semmit. Ki tudja hol járt az eszem. Majd akkor tértem magamhoz, amikor bejött a busz.
   A feleségem csak mondta, hogy azért bolyongunk mi ennyit, mert elfordultunk az Istentől. Erre én azt találtam kérdezni, hogy azoknak mennyivel nyugodtabb az életük, akik farizeuskodva a templomot bújják?
   Nem válaszolt semmit a feleségem, csak a foga között mormolta, hogy azoknak legalább hitük, meg nyugalmuk van. Én már csak annyit kontráztam vissza, hogy én is eljárok a templomba, mert sok év után ismét lelki nyugalmat ad az ige hallgatása. Egész úton nem beszélgettünk, csak a magunk gondolataival voltunk elfoglalva.

[[paginate]]
   A gyerekek nagyon meglepődtek, amikor megérkeztünk. Örültek is, meg nem is, mert összébb kellett húzni magukat. Látták, több kettőnél, hát szerencsére nem is kérdezősködtek.
   Alighogy megnyugodtunk, a feleségem kórházba került. Azon az osztályon feküdt a MÁV Kórházban, ahol korábban maga is takarítónő volt. Szerették az orvosok, nővérek, igyekeztek is segíteni rajta, de sajnos az a sok hurcolkodás, meg a nehéz élet olyannyira megviselte, hogy nem lehetett megmenteni. Azóta nagy lelki teherrel indulok a vecsési temetőbe. Talán hat kilométerre is van tőlünk. Amíg kiérek, van időm azon törni a fejem, hogy hol hibáztam, de nagyon nehéz megbékélni a sorsommal. Nincs az embernek egy olyan pajzsa, ami a sehová se tartozás érzése ellen segedelmet nyújthatna. Most aztán már én is csak azt várom, mikor költözhetek ki az Ecseri út mellé a feleségemhez, hogy a közös bolyongás után újra együtt pihenjünk meg.
   A feleségem halálakor megfogadtam, hogy nem megyek én többet Dombrádra. Nincs ott nekem semmi keresnivalóm, ha már kétszer is odahagytam. Csak ezt könnyű volt mondani, mert végül is feladtam saját fogadalmam, s mint látja, újra hazajárok. Ahogy az évek gyorsan telnek, s eljár felettem az idő, valami egyre erősebben azt súgja: eredj, búcsúzz el a szülőföldtől, a rokonoktól, a sétakerti öreg tölgyektől, a Tisza-parti füzesektől, apád, anyád sírjától. Ilyenkor elmegyek a bibósori régi szülői portához, amin egy fiatal pár épített szép házat. Bekéredzkedek, ismernek már jól a fiatalok. Végigsétálok az udvaron, a kerten. Meg-megállok az öreg ringlófa alatt, amit még apámmal együtt ültettem, s csak akkor jut eszembe, hol vagyok, amikor a fiatalok nagy. fekete kutyája a ringlófa mellett vicsorít rám. Neki már teljesen idegen vagyok ezen az udvaron.

− Hanem jól elbeszélgettük az időt. Már ne haragudjon, hogy eddig untattam. Jól esett könnyíteni a lelkemen azzal, hogy elmondhattam valakinek. Láttam magát érdekli, ezért turkáltam ilyen mélyen a sorsomban.

Aztán Gégényben a piros jelzőnél hirtelen fékezett, s megállt a vonat. Az öreg gyorsan felkapta kevéske motyóját, és sietve leszállt az alkalmi megállóhelyen. Mielőtt még szólhatott volna a fiatalabb útitárs, csak annyit kiáltott vissza neki a nyugdíjas masiniszta:

− Tudja, innen is megy egy busz Dombrádra, amivel egy órával korábban hazaérek. További jó utazást!

Az idős ember a sapkáját köszönésre emelte. Váltott még néhány szót az előző kocsi végénél a vonatvezetővel. Mikor zöldre váltott a bejárati jelző, elhúzott mellette a 622-es gyors. Az öreg megállt, komoran nézte a tovagördülő szerelvényt. Gondolatban talán ő is a vezérálláson volt, mint régen, amikor hetven vagonnal a háta mögött robogott a határállomás felé.

Orosz Károly

^{(Az írás egy sikeres irodalmi pályázat eredményeként megjelent az Akácvirágzás c. antológiában, Nyíregyházán.)}