1.

Mára már közhely, hogy az 1986-os atomkatasztrófa helyszínének neve fogalommá vált. Csernobil az önkényuralmi ideológia neve, az elvakult párthűség neve, a technokrata gőgnek neve, a mindenható materializmus neve, a kisemberek kiszolgáltatottságának neve, a természetellenesség neve, az embertelenség neve, az istentelenség neve, a globális halál neve. De ne felejtsük el, hogy sokaknak a megsemmisült 485 település otthonának, házának, udvarának és hozzátartozóinak neve is.

Csernobilnak nagy irodalma és filmográfiája van, de a maga módján mindegyik – így vagy úgy – „sugárfertőzött”. Legutóbb a HBO-Sky Atlantic ötrészes TV-filmsorozata villanyozta föl a publikum figyelmét, de már készül – mintegy ellenfilmként – az orosz változat. Az HBO-film esztétikai elemzését, mint bármelyik e témában készült játékfilm elemzését, épp a Csernobil egzisztenciális tragédiája teszi lehetetlenné. Ugyanis a filmsorozat rendezője, Johan Renck látszatra extravagáns, ugyanakkor mélységesen konformista alakja és műve az Emmy-díjat markoló kezével éppúgy a Csernobil-fogalom része, mint az elfelejtett első, 1986 őszén a tragédiáról dokumentumfilmet forgató Vlagyimir Sevcsenko, aki stábjával együtt semmi másban, csak halálos sugárzásban részesült. A HBO-filmsorozatot nem azért nem lehet esztétikailag ízlelgetni, mert az olaj- és egyéb globális világhatalmak az atomerőművek ellen lobbizó propagandájaként jött létre, ettől persze még populista univerzumán belül van esztétikája. Legfőképpen azért nem, mert akkor úgy festene a dolog, hogy a filmben profi módon eljátszott horror a másé, a múlté, egy tőlünk idegen történeté, mese, így a TV-néző komfortos valósága már csak a játék esztétikájában érdekelt. Meg a félelemben, hogyha atomerőmű épül a szomszédságában. Pedig az HBO-ra regisztrált néző éppúgy benne él már Csernobilban, még ha a távoli New York lakója is. Sőt.

Ne legyünk tévedésben, a Csernobil fogalomhoz tartozik a CIA éppúgy, mint a KGB, a neoliberalizmus éppúgy, mint a kommunizmus és a nemzeti szocializmus, meg az is, hogy a Nyugat megítéli a bűnös Keletet, és a Kelet elítéli a bűnös Nyugatot, és a hidegháború és a gyűlölet és a félelem légkörének terjesztése zajlik folyamatosan, amelynek hatása nem kevésbé veszélyesebb a gamma-sugárzásnál. Csernobil ugyanis nem magában áll. 1968 Párizsa és 1986 Csernobilje nem az évszámok megfordításaként kerül egymás mellé, hanem mert tükörképei egymásnak, és kétfókuszú valósága korunk azonos romlásának. Az 1968-as párizsi puccsban az anarchia és a nihilizmus gátlástalan erői szabadultak el és robbantották szét a polgári társadalmat, mely robbanásnak fertőző sugárfelhői mára már beterítették Európa nagy részét. Az 1986-os csernobili atomkatasztrófa nukleáris erői mindent elpusztítottak, amit 1968 Párizsa már megtámadott társadalmi szinten: a természetest és az emberit. Ahogy Erwin Chargaff jegyzi meg: „a Földből most éppen egy mutált poklot szándékozik csinálni”. Mindkettő kezdetben csodálatra késztető lidércfényeivel kápráztatta el a tájékozatlan szemlélőt, de a következő stádiumban már hányásra késztette az egésztől, míg az idegen fertőzés nem végzett vele. 1968 Párizsa szívesen mutogat 1986 Csernobiljére, és viszont, Csernobil Párizsra, de valójában ez az egymás körül keringő kettőscsillag ugyanaz. A Párizst magába foglaló Csernobil ezért is kétarcú és képmutató. Csernobil ugyanis a látszat és a valóság, az irreális és a reális, a világvége és a kőkorszak, az atomkor és az ember előtti kor, a gátlástalan szabadosság és totalitárius diktatúra veszélyes elegyeinek olyan keveréke, amely előbb-utóbb további világméretű katasztrófákat fog indukálni. Mert Csernobil a mai globális hazugság neve.

^{fotó: AP}

[[paginate]]

2.

A műalkotás helyzete Auschwitz árnyékában Theodor W. Adorno szerint az, hogy „a reális szenvedés mérhetetlen nagysága nem tűri, hogy feledjék”. Ehhez azonban az kell, hogy lelepleződjék épp e szenvedésről szóló emberbaráti hazugság. „A művészet üzenetében, a politikailag radikális üzenetében is, már benne rejlik a világbarát mozzanat; a megszólítás gesztusában a titkos megegyezés a megszólítottakkal, akiket pedig csakis az emelhetne ki elvakítottságukból, ha felmondanák ezt a megegyezést.” Ugyanez a helyzet a másik korszakalkotó tragédiával, Csernobillel is.  A HBO-film kapcsán is át kell látnunk a szitán: szenvedést mutat be és joggal hősökről emlékezik meg krokodilkönnyeket hullajtva. A katasztrófák ingerküszöbére épülő, népszerű szórakoztatás azonban egyvalamit, a legfontosabbat alaposan elfedi, ez pedig nem más, mint az, hogy immár az egész mai világ Csernobilban vegetál, legyen az Berlinben, New Yorkban, Los Angelesben, Pekingben vagy Moszkvában, mindenképpen a sérült reaktorok tetején ül, ha nem éppen a radioaktív hamuban. Csernobil letagadhatatlanul az apokaliptikus kor kezdete, a kor, amiben létezni próbálunk.

Tillman J.A. a történelem végét nem véletlenül 1986-ra datálja, amely után pedig „az évezredek időtlenségében álló, mintegy tízezer éven át érinthetetlen emlékmű, a szarkofág hirdeti a történtek több mint korszakos horderejét”. Aztán Francis Fukuyama kincstári optimizmusával szemben hozzáteszi: „Az újkor – és vele a történetiség – végének csernobili emlékműve a történelmen túli idő kapujában áll /…/ Ekkor és ott vált kétségtelen bizonyossággá, hogy sorsa alakításában az ember mellé egy arctalan alany emelkedett. Ez pedig egyre határozottabban a saját képére és hasonlatosságára formálja életünket és minden leendő életet”. Csernobil abban is korszakhatár, hogy míg a történelem rettegett világmegváltóinak volt nevük: Szalmanasszar, Szargon, Ptolemaiosz, Dzsingisz kán, Szulejmán, még a 20. századi totalitarizmus fejeinek, Hitlernek és Sztálinnak is, de Csernobil arctalan alanyának neve ismeretlen. Így a felelős és a felelősség sem érhető soha tetten. Csernobil tehát nemcsak azt jelenti, hogy a modernitás elavult és a haladás meghaladottá vált, hanem azt is, hogy apokaliptikus korban vagyunk a feltörő globális fenevadak sátáni hatalmában. „A szarkofág olyan holttetem, amely lélegzik. Halált lélegzik” – fogalmazza meg a fehérorosz írónő, Szvetlana Alekszijevics. Az apokalipszis sárga lován ülő halál ez, aki előtt világméretű hatalomgyakorlás, a háborús öldöklések folyamatos fenntartása és a hamis business fehér, veres és fekete lovai menetelnek, utána pedig a pokol követi.

„Azt kellene felismernünk – írja Hannah Arendt a totalitarizmus sajátosságáról –, hogy a lélek a test fennmaradása esetén is megsemmisíthető. A lélek, a jellem és az individualitás bizonyos körülmények között csak abban fejeződik ki, hogy lassabban vagy gyorsabban bomlik-e fel.” Csernobil mint a finom hangolású, de éppen ezért globális méretű totalitarizmus apokaliptikus korszaka pontosan a lelket és a személyiséget fertőzi meg és öli ki az emberből legelőször, mint zavaró tényezőt. Molnár Tamás filozófus meglátása szerint a lélek kiiktatására irányuló lázas kutatás eredménye a gondolkodó gép megalkotása. De ennyivel nem éri be a csernobili kor arctalan alanya, most már a technikát spiritualizálja, és a techno sapiens komputer szimulációval és robottechnológiával biológiai organizmus megalkotásában, egyfajta fizikai egzisztencia létrehozásában érdekelt –, amelyre Martin Erdmann teológus figyelmeztet. A transzhumanizmus, az embert meghaladó embertelenség immár nem követi az ósdi ateizmust, sem az übermensch alacsonyan repülő ideálját, többre vágyik, Isten helyére áll és új teremtést kreál, mert a régiben az ember testét és életének végességét a sors balesetének tartja. A transzhumanizmus ideológusa már így gondolkodik: „Sem az ember, sem pedig az Isten nem tud minket kényszerzubbonyba dugni. Csak mi magunknak van erőnk ahhoz, hogy rendelkezzünk az életünk felett. Ez ugyanis teljesen a markunkban van.” Világos beszéd abban a tekintetben, hogy érezzük a kiszolgáltatottságunkat. Ezek után már nem kérdés számunkra, hogy ki az a mi?

^{fotó: Pixabay}

[[paginate]]

3.

Ha Csernobil korában semmi sem az, aminek látszik, ha semmiben és senkiben nem lehet már bízni, legfőképpen az arctalan világmegváltóban, ha Csernobil mindennek megkérdőjelezése és a bizalmatlanság neve, akkor mit lehet tenni?

Amennyiben Adorno mérlegelni volt kénytelen azt a gondolatot, hogy Auschwitz után már nem lehet verset írni, annyiban joggal megkockáztathatjuk mi is azt a gondolatot, hogy Csernobil után már élni sem lehet, csak – Hamvas Béla kifejezésével – meghalva lehet élni. Moriens vivere – a szarkofág fogságában vagy a hamu alatt. A globális arctalan intézményrendszer és démoni hatalomkiépülésének korában, amikor minden hajszálrepedésbe és eresztékbe beszivárog a métely, amikor valamennyi éltető kút meg van mérgezve, amikor ember és ember közé szétszakító éket vernek valami titokzatos módon, hogy maguk a közösségek is szétessenek, amikor a titkos hatalom igényt tart legszemélyesebb mozdulatodra és megnyilvánulásodra – akkor az egyetlen hiteles válasz a szarkofág, a hamu és a sír választása. A sír csendje már nem érdekes az arctalan transzhumanizmusnak, mert éppen az istenképmását hordozó ember megsemmisítése a célja. Ezért egyetlen hiteles és hatékony válasz ma a Krisztus útja: a sír és a feltámadás. „Ha valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti az életét én érettem és az evangéliumért, az megtalálja azt” (Márk 8, 35). És ebben az esetben nem öngyilkosságról, hanem teljes önátadásról van szó az Isten tenyerébe.

Poszthumusz azt jelenti, hogy az illető halála után hagyatékából jelennek meg, válnak ismertté a dolgai. A poszthumusz kifejezésnek azonban van egy lényegi, egzisztenciális jelentése is, ami egy magasabb létre utal. Meghalván élni, vagyis poszthumusz élni ma már az egyetlen lehetséges és erkölcsileg vállalható élet, amelyben a mindent megtisztító tűznek hamujában nyoma sem maradhat a becsvágynak, az aljasságnak, a hátsó gondolatoknak. Poszthumusz nincs jelentősége a sikernek, a különféle díjaknak és kitüntetéseknek, a médiaszereplésnek, a protekciónak, az ajnározásnak, az üzletnek. Poszthumusz élve nincs tétje a pénznek, az anyagi előnyöknek, a pozíciónak, az osztályhelyzetnek, de nem számít az elmarasztaló kritika, az elhallgatás, a becsmérlés vagy éppen a reklámozás, dicsőítés vagy a magasztalás sem, mert mindezek a Csernobil alkotórészei. Poszthumusz azt jelenti, halál után és a humusz áldott állapotában vagyunk. Áldott állapotában, mert termékenységre kész a krízisben megcsírázó magnak gazdag méhe. Poszthumusz feltétel, az új ember sine qua non-ja, mert az újjá teremtett és a lét szintjére feltámadott ember csak poszthumusz tűnhet fel, mint hamuból kelt főnixmadár. Isten fiának lenni és csillagként ragyogni az égen csak poszthumusz: megaláztatva, legyőzetve, meghalva, elporladva, de profundis lehetséges. Pál apostol ezt így fogalmazza meg: „Az odafelvalókkal törődjetek, ne a földiekkel. Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben. Mikor a Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor majd ti is vele együtt megjelentek dicsőségben” (Kol 3,2-4).

A „meghalván élni” gondolattal csak azt mondjuk ki, hogy Csernobilt túlélni nem lehet, de Csernobil fölé emelkedni, új életre támadni igen. Ez nem elmélet, tapasztalat igazolja újra. Szvetlana Alekszijevics tanúskodik arról, hogy „Csernobil közelében mindenki filozofálni kezdett. Filozófussá vált. Megint tele lettek emberekkel a templomok. /…/ Hívőkkel és olyanokkal, akik nemrég még ateisták voltak. /…/ Válaszokat kerestek, amelyeket nem kaphattak meg a fizikától és a matematikától. Kitágult a háromdimenziós világ, én pedig nem találkoztam olyan vakmerőkkel, akik továbbra is készek lettek volna felesküdni a materializmus bibliájára. Tiszta fényben ragyogott fel a végtelen”. Igen, Csernobil után már csak ebben a tiszta fényben lehet megtalálni az újjáteremtett életet.

A megtapasztalt végtelen tiszta fényében Csernobil után csak három dolognak maradt jelentősége a világhamu fölött. A krisztusi út jelentősége a szenvedésben, halálban és feltámadásban; a személy jelentősége a teremtménytársakhoz: kövekhez, földhöz, növényekhez, állatokhoz, embertárshoz és mindenekelőtt a személyes Istenhez; valamint a mennyek országa jelentősége, amelyet nem érhet el semmilyen arctalan hatalom karma, sem radioaktív felhő, sem elmúlás, mert az örök és biztos otthon. Ha nem a tiszta fény útmutatása, ha nem ez a három szempont lesz a fontos az elkövetkező időszakban Csernobil után, a radioaktív hamu nemcsak a világot, de az egyház intézményét is betemeti véglegesen. Csernobil ilyen értelemben a megtérésnek neve is.

A művészet szemszögéből nézve, Csernobil megörökítéséhez csak egy új Divina commedia, egy új Elveszett paradicsom, vagy egy új Az ember tragédiája, de mindenképpen egy új eposz lenne méltó. De ne legyünk maximálisak, egyelőre Szvetlana Alekszijevics Csernobili ima című könnyes könyve a leghitelesebb, mert nem felülről, közelséget hazudó, mégis elidegenítő távolságtartásban mesél, hanem alulról, a giliszták sorsát is közel tudva magához, belülről, a kárvallottak és szenvedők kezét fogva tanúskodik az elbeszélhetetlenről, sorsközösséget és a sugárfertőzést is vállalva velük – és mindnyájunkkal.

„Más szemmel nézem a világot magam körül… Kis hangya mászik a földön, és most már közelebb áll hozzám. Madár száll az égen, azt is közelebb érzem. Csökken a távolság köztünk. Nincs meg a korábbi szakadék. Mert mindez élet.”

Békési Sándor