Jelenlegi szolgálati helyemen élt egy öregúr, 2018-ban szólította magához a Teremtő. Minden nap találkoztunk, mert a gyülekezetünk által működtetett idősek otthona lakója volt, és amikor megismertem, már a 92. esztendejét taposta.

Minden nap szembejött velem, borostásan, kopott sárgásbarna zakójában, botra támaszkodva. Ha megkérdeztem, hogy van, mindig ugyanaz a beszélgetés zajlott le köztünk:  Kérdésemre a válasza annyi volt, hogy jól, bár '46-ban egy ló megrúgta, de a ló már nem él. Erre én általában megkérdeztem, hogy mi a hosszú élet titka, amire nemes egyszerűséggel, mindenféle mosoly nélkül annyit mondott: „mindig levegőt kell venni!”

Ma már egyáltalán nem valami olcsó poénra emlékszem, hanem egy nagy igazságra, amikor felidézem ezt a párbeszédet. Mindig levegőt kell venni.

Jób számára a lélegzés nem pusztán az életre esély, hanem barátaival szemben saját igazának bizonyítására is. Ahogy újra és újra elolvassuk vallomását, egyre erőteljesebb az érzésünk, hogy számára nem valami vegetatív történés a lélegzés, hanem kegyelmi idő.

Hogy mit szívunk magunkba ma, az komolyan elgondolkoztatja azokat, akik aggódnak nem csak Földünk, hanem az emberiség állapotáért. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) tavalyi felmérései szerint évente 8 millió ember hal meg a szennyezett levegőtől. És bizony, mi is tapasztalatból tudjuk, hogy a tiszta levegő létszükséglet.

Ahogy pedig a test alapvető szükségéről beszélünk, eszünkbe juthat, hogy a reformátortól gyakran idézzük a híres mondatot: "Az imádság a lélek lélegzetvétele".

Nem lehet könnyű kiszámolni, hogy a világon hány "test" hal meg, mert nem kap tiszta levegőt. De ez a többmilliós szám, félek, hogy eltörpül amellett, hogy hány lélek nem lélegzik. Hány lelket fojt meg az a légkör, ami körülveszi? Hány lélek kapkod frissesség után reménytelenül?

Csak Isten tudja.

 

[[paginate]]

Abban a nagyon vegyes összetételű anyagban, amit beszívunk, sok alkotóelem található. Van ami hasznos, van ami semleges és van ami káros. Nem tudjuk megszűrni, de egyvalamiben biztosak lehetünk: lélegzésünk nem lehet „egyedi eset”, gálaszerű reakció a légszomjra.

Szó szerint élethosszig tartó cselekvés, és amíg tart, addig nem önmagáért van. Nem azért veszünk levegőt, hogy éljünk, hanem az élethez hozzátartozik a lélegzés, hogy milliónyi cselekedetet valósíthassunk meg. Például beszéljünk. Beszéljünk az igazságról, Isten igazságáról és hatalmáról. Jób a végletekig kitartott amellett, hogy a percnyi esélyek sokaságát − egy levegővételt − nem azért kapta, hogy szembe menjen Teremtőjével, hanem hogy Vele a közösséget keresse, célját kutassa, akaratát megértse. Egy életen át. Ez pedig nem egy lehetőség a sok közül, hanem az egyetlen lehetséges út.

Jelen korunk egyik legnagyobb betegsége, hogy elhisszük: nem csak oxigénnel lehet életben maradni. Bármit - szó szerint bármit - magunkba szívhatunk. Egy olyan világ kezd kivirágozni a szemünk láttára, ahol Isten nem a világgal szembenálló entitás, hanem a mindenséget átható szellemi energia. Amihez az egyén csatlakozhat a maga elképzelése szerint, amelyben deliriáns békére lelhet. A világ által kínált igazságszivárványok színpompája nem más, mint a legnagyobb csapda: elhiteti veled, hogy "Isten nem kell", Ő csak egy lehetőség. Pedig kell. Mint a testnek a levegő.

Rácsodálkozom a magyar nyelv olykor előbukkanó finomságaira: levegőt kell venni.  A "mindennek ára van" tudatkapitalizmusában azt mondhatnánk, hogy a levegő legalább ingyen van. Azt vehetsz ingyen is. A levegő kegyelem. Ingyenes és mégsem értéktelen. Mert ahol nincs levegő, ott nincs élet. Ahol nincs kegyelem, ott nincs megmenekülés.

Jób a hosszú beszélgetésben egyszerre szenved a helyzetéből fakadóan és fürdőzik a magabiztosságban, hogy az igazság az ő oldalán van. Isten lehelete van benne. Nem hagyja relativizálni a helyzetét. Nem hagyja, hogy Istenről torz kép szülessen. Mert az a puszta tény, hogy van mit belélegeznie, Isten csodálatos hatalmát bizonyítja.

Ez a küldetése: életfogytig tartó igazsághirdetés, melyre a puszta létével kapott jogosítványt és elhívást. És az igazság tényleg nem relatív. Nem torzulhat el Jób számára csak azért, mert mindent elvesztett, ami ehhez az élethez kötötte. Az igazság túlmutat, ő pedig túllát ezen.

Az elmúlt napokban találkoztam a hírrel, miszerint egy tényleges életfogytiglani börtönbüntetését töltő férfi egy szepszis okán a klinikai halál állapotába került, amelyből a gyorsan reagáló orvosnak sikerült visszahoznia. Ezek után az elítélt kérvényt adott be, hogy engedjék szabadon, hiszen egy perc erejéig "meghalt", így letöltötte az életfogytig tartó büntetését.

A történet abszurditása nem is annyira az, amit először mondanánk: mégiscsak él, tehát nem halt meg, ezért nem lehet szabad. Számomra ez a történet akár arról is szólhatna, hogy ez az ember megtagadta a saját bűnös életét, nem kér többé belőle, szabad akar újra lenni, mert az a régi, aki volt, már nem él.

Mindenki szabadságra vágyik, de nem fogadjuk el, hogy az igazság tesz minket szabaddá, amit nekünk, mint a levegőt kellene beszívnunk és ragaszkodnunk hozzá, mindaddig, míg erre Istentől lehetőség adatik.

Kovács Tibor