„Nincs vallás abban részt vevő emberek, és az abban résztvevő specialisták nélkül. Minden vallás legfontosabb megnyilvánulása nem a szent tan, nem a szent építmény vagy intézmény, hanem az abban részt vevő ember.”^[1] – állapítja meg Voigt Vilmos. Valóban ennyire jelentős lehet a lelkészek szerepe az egyház életében? Vajon protestánsként szükséges-e egyáltalán reflektálni a lelkészi szerepre, vagy inkább Isten munkájára fókuszáljunk az egyén és a közösség életében?^[2] Mi is pontosan a lelkész feladata? Vajon a lelkészi szolgálat mennyiben egy tisztség betöltése, vagy inkább életvitel?

A 2014-ben mintegy 363 református lelkésszel végzett kutatás fényében kiderül, hogy időszerű ilyen kérdésekkel foglalkozni.^[3] Ahogy a kutatás eredményei is mutatják, a lelkészek számos területen érzik azt, hogy a külső elvárások, a belső motiváltság és a mindennapi feladatok feszültségeket szülnek és valós kihívás a hivatásuk megélése.

^{1-2. ábra[4]}

A német teológus, Manfred Josuttis megállapítása részben a hazai viszonyok között is érvényes: „A protestáns lelkipásztor egy különleges lény: képzettsége és szerepe szerint tanító funkciója van. A szolgálatára nézve a papok közé tartozik. Teológiai önértelmezése szerint leginkább próféta szeretne lenni. De az idejének nagy hányadában valószínű, hogy adminisztrációs ügyintézéssel és közösségi szabadidő-szervezéssel foglalkozik.”^[5] A fenti grafikonok fényében látszik, hogy a vágyott lelkészkép és a megélt lelkész szerep közötti különbség – bár soha nem tűnik el - teológiai reflexiójára szükség van. A lelkész szerepre való reflexió nem önmagért való, hiszen a hiteles bizonyságtételhez szükség van arra, hogy az igehirdetők az önvizsgálaton túl a saját szerepükre is reflektáljanak.^[6] Mivel minden kontextus más, illetve minden lelkipásztor személyisége és kegyelmi ajándéka más és más, így a hivatásvégzéshez minden lelkésznek szüksége van egy bibliailag megalapozott, református (roll-taking), ugyanakkor személyes lelkészkép kialakítására (roll-creating).^[7] Értelmezésem szerint ebben segít a pasztorálteológia, mint a lelkészi identitás és szerep teológiai reflexiója.^[8] A továbbiakban ehhez a reflexióhoz szeretnék teológia történeti és gyakorlati teológiai impulzusokat adni.

[[paginate]]

Paradigmaváltások a lelkészkép alakulásában

Az egyház születésekor az apostolok, majd pedig a keresztyén közösségek Krisztus szolgálatát vitték tovább a világban.^[9] Idővel azonban nemcsak a közösségek mérete, hanem az időhöz való viszonya is megváltozott. Amíg az őskeresztyénségben az eszkatológikus várakozás erősen jelen volt, az évszázadok során az egyház egyre inkább kezdett berendezkedni a jelen világban való életre is. A harmadik századtól a klérus egyre inkább egy elkülönült klerikus rétegként jelent meg és ez a tendencia a keresztyénség államvallássá nyilvánításával tovább erősödött.^[10] A nép szemében a papok hivatalosan is közvetítők lettek a menny és az ég között, ők Istent képviselik a közösségben, az embert pedig Isten előtt.^[11] A papok, mint a sákramentumok kiszolgálói jelentek meg egészen a reformációig, a reformáció azonban a tanítói szerepet erősítette fel az áldozópap képpel szemben.^[12] A protestáns lelkész szerep két bibliai ősképből táplálkozik, az egyik a papi szolgálat, a másik pedig a tanító rabbi archetípusának továbbélését jelenti az egyházi hagyományban.^[13] Tehát nem a pap szerep eltörlése történik az egyetemes papság tanának megjelenésével, hanem helyette a tisztség egy régi/új tartalma erősödik fel. Ha teológiailag nem is, de néplélekben tovább él a pap archetípusa a protestáns egyházakban is.^[14] A tanító jelleg azonban nagyobb hangsúllyal jelent meg, mint korábban. A lelkész feladata első renden az evangélium hirdetése és a tanítás. A lelkész szerepen belül a fő szerep Luther szerint elsősorban a prédikálásnak jut (doctrina evangelii), és minden más feladat és szerep ettől függ. ^[15] Hasonló módon Kálvin is az evangélium hirdetését, illetve a szentségek helyes kiszolgáltatását jelöli meg a lelkészek fő feladata ként.^[16] Ha a protestáns egyházak történetét nyomon követjük, akkor megállapíthatjuk, hogy sem a Luther-féle egyetemes papság elve, sem pedig a kálvini négyféle igeszolgálat közti feladatmegosztás (lelkész, diakónus, presbiter, doktor) nem tudott a gyakorlatban igazán megvalósulni.^[17] A klerikalizálódás mindig visszatérő dilemma az egyház életében,^[18] a klerikus elkülönülés és annak látható jelei (ruházat, viselkedési szabályok, rítusok, sajátos nyelv), ma is jelen vannak a protestáns egyházak életében.^[19]

A nagyobb történelmi korszakok és szellemáramlatok mind nyomot hagytak a lelkészszerep megítélésében is. A reformációval az igehirdetés, a tanítás és a lelkigondozás vált a lelkipásztori szerep részévé.^[20] Később a romantika idején például a pietizmus a lelkész szerepét leginkább az emberek megtérítésében látta.^[21] A polgárosodás időszakában pedig a polgári középosztály életszínvonala és életstílusa vált meghatározóvá a lelkész szerepére nézve a társadalomban. A lelkész nemcsak Krisztus követésének a példája a gyülekezet tagjai számára, hanem egyben a polgári értékrendszer letéteményese is: például visszafogott, moderált életmód, sok gyermekes családmodell, a képzettség fontossága, a gyermekek taníttatása.^[22] Ezek a minták a mai napig meghatározóak abban, hogy hogyan gondolkodunk a lelkészek helyéről és szerepéről. Ahogyan a társadalom változott, a lelkészkép is átalakult. Volt, amikor a lelkipásztor az értékek őrzőjeként jelent meg, ez konzervatív szerepet jelentett és voltak időszakok, amikor éppen a progresszivitás támogatói voltak, például a munkáspapok, vagy a felszabadítás-teológusok.

A magyar református egyházi kultúrában a mai napig különösen is fontos a dialektika teológia hatása. A 20. század világégései és ebben az időszakban fontos szerepet betöltő dialektika teológia a lelkészben a Krisztusról szóló bizonyságtétel tanújának szerepét látta, akinek nem fontos a személyisége, hanem sokkal inkább a rábízott üzenet.^[23] Trillhaas szerint minden szolgálat fókusza: „az egyház célja felől értelmezve nevezetesen az, hogy az embereket hitre hívja és a Krisztus testében megtartsa”.^[24] Ebben a munkában a lelkész szerepe nem más, mint, hogy hiteles tanú legyen.^[25]

[[paginate]]

A dialektika teológia térhódításával a lelkipásztor személyéről, szerepéről szóló reflexió háttérbe szorult. Az, hogy ma újra beszélhetünk a pasztorálteológia létéről, az utóbbi pár évtized következménye. A gyakorlati teológia empírikus, majd pedig hermeneutikai paradigmaváltással újra megjelentek a teológián belül a tudományos reflexiók a lelkész szerepét illetően. ^[26] Hiszen a lelkipásztor nem egy olyan eszköz Isten kezében, aki objektív módon közvetíthetné Isten üzenetét, hanem Isten az emberi szubjektivitást, az emberi személyiséget is formálva, felhasználva, hús-vér emberek által, dialóguspartnerként viszi végbe akaratát életünkben. Ugyanakkor, az egyetemes papság elve alapján nehéz megállapítani, hogy pontosan mit is csinál a lelkész.^[27] Részben a lelkész szerep kürölhatárolatlansága, ugyanakkor komplexitása teszi lehetővé, hogy számos, egymást kiegészítő meghatározása legyen ennek a szerepkészletnek.^[28] Teológusok annyiféle metaforával, megközelítéssel álltak elő, ahány féle aspektusból kezdték vizsgálni a területet. Manfred Josuttis 1983-ban a „Der Pfarrer ist anders” című pasztorálteológiájában pszichológiai szempontok szerint értékelte a lelkész szerepét és akkor úgy látta, hogy az emberi élet konfliktusaiban van szüksége az embereknek segítségre, hogy reflektálni tudjanak és értelmezni tudják azt, ami velük történik.^[29] Ugyancsak Josuttis 1996-os „Die Einführung in das Leben” című könyvében már vallásfenomenológiai szempontból közelíti meg a kérdést és a lelkész szerepét akként definiálja, hogy a lelkész az, aki a Szentséges „rejtett és tiltott zónájába” vezeti az embereket.^[30] Albert Grötzinger kultúrfilozófiai megközelítésében azt mondja, hogy a lelkész feladata az emlékeztetés: „A posztmodern ember a lelkészben nem a nagy kommunikátort keresi, hanem az értelmezőt, aki az aktuális élethelyzetet a bibliai-keresztyén tradíció szemszögéből értelmezi”.^[31] A lelkész, hasonlóképpen a rabbihoz, a tradíció nagy narratívájába vonja be újra és újra hallgatóit. Isolde Karle már rendszerszemléleti alapon vizsgálja a lelkészt és azt mondja, hogy a lelkész rendelkezik úgynevezett teológiai, illetve spirituális kompetenciával és mint egy szakértő, segít társainak a közösségben a hit kérdéseiben eligazodni.^[32] A valláshermeneutikai szempontot pedig William Gräb képviseli, aki szerint a lelkész elsősorban interpretátor, aki az értelemtalálásban segít és saját életünk értelmének megtalálásához segítséget ad a keresztyén hit üzenete, rítusai és szimbólumrendszere által.^[33] Wagner Rau pedig azt mondja, hogy a lelkész olyan valaki, aki az élet határhelyzeteiben segít a küszöbön átlépni, átjutni egyik partról a másikra. Az egyházra mindig is jellemző volt az átmeneti időben és térben való lét: Krisztus-várás és jelenben élés, hivatásvégzés a világban, de annak tudatában, hogy nincsen itt maradandó városunk. A gyülekezet mindig átmeneti zóna volt, hiszen az egyház szolgái jelen voltak az emberek életének nagy átmeneteiben is (születés, felnőtté válás, házasság, halál, betegség).^[34]

Amint az előző felsorolásból is látszik, a lelkész szerepét tekintve számos, egymást kiegészítő aspektus létezik és mindegyik megragad valamit abból, ahogy a lelkészekre tekinthetünk. Számos más megközelítés is létezik a lelkészek mindennapjaiban: a közösségszervező, lelkigondozó, teológus stb. Személyes habitus és teológiai meggyőződés szerint változik, hogy kinek melyik aspektus domborodik ki jobban. A sokféle megközelítés közül a dolgozat későbbi fejezeteiben Klaus Winkler lényegre törő definícióját tekintem mérvadónak a lelkész szerepre vonatkozóan: „a lelkész egy teológiailag felkészült gyülekezeti tag azzal a megbízatással, hogy az Isten Igéjét egy konkrét gyülekezetben prédikáláson, lelkigondozáson, tanításon és személyes bizonyságtételen keresztül továbbadja. Többi szolgatársával közösen munkálkodik, úgy, hogy közben felvállalva egyfajta vezetői szerepet, lelkesíti és koordinálja a gyülekezet életét”.^[35] A lelkész hivatásszerűen teszi azt, ami minden keresztyénnek a dolga: a hitét megéli, hitre hív és a hitben segít.

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a lelkészek évszázadokig erkölcsi értelemben meghatározó és megbecsült szereplői voltak nemcsak a gyülekezet, hanem a tágabb társadalmi közeg számára is.^[36]

Az évszázadok során alakult és változott lelkészképek nem tűntek el, hiszen későbbi generációk is idővel visszanyúltak, visszanyúlnak – kegyességi irányzattól függően – egy korábbi lelkészi szerep értelmezéséhez, egy-egy számukra fontos érték mentén. A lelkészkép mai változásai mögött is fellelhetünk akár évszázadokra visszamenő mintákat és természetesen új, eddig nem létező társadalmi kérdések is definiálásra késztetik az egyházat és a lelkészt is saját szerepére nézve.

[[paginate]]

Korunk egyházi szerepvállalásainak sokfélesége

Változó korunkban a protestáns egyházakon belül eleve sokféleképpen definiált, vagy éppen sokféleképpen definiálatlan lelkészkép és szerep újabb változásokon megy át.^[37] Megfigyelhető egyfajta eltávolodás a tradicionális szerepelvárásoktól. Például az egyházban a parókiális rendszeren belül (falu, város, szórvány) és kívül is többféle lelkészi szolgálati terület létezik (iskola-, kórház-, börtön-, katona-, társadalmi missziói, egyetemi lelkészi stb.). Lehet valaki lelkészként gyülekezet vezető, beosztott, intézményfenntartó, vagy akár részmunkaidős alkalmazásban. A lelkészi szerep értelmezésére is több lehetőség nyílik kegyességi irányzattól függően: vannak olyan gyülekezetek, amelyek szkeptikusak a női lelkészséggel kapcsolatban, míg máshol a gyülekezet vezető lelkipásztora lelkésznő. Az élethelyzet is más-más szerepértelmezéseket kínál attól függően, hogy egyedülálló lelkésznőről beszélünk önálló gyülekezetben; női lelkészről, akinek világi foglalkozású férje van, vagy éppen lelkészházaspárról beszélünk. Emellett számos szakmai specializációra is lehetőség kínálkozik a lelkészek számára, mint például: lelkigondozó-, vallástanár-, szupervízor-, szervezetfejlesztő-mentálhigiénés képzés, egyéb másik diploma, külföldi ösztöndíjak. Mindez kiegészül azzal, hogy amíg generációkkal ezelőtt a lelkészi szerep megbecsült státuszt jelentett a társadalomban, addig a hangsúly mára átkerült a lelkész személyiségének kérdésére (mennyire kedves, szeretetre képes, illetve vonzó személyiség). A mai ember számára előtérbe került a személyiség (mert a szerep már nem köti) és az egyház relevanciáját a személyhez való kapcsolódáson keresztül éli meg relevánsnak vagy irrelevánsnak a maga számára.^[38] Egyre inkább érvényes az az állítás, hogy az újabb generáció vagy személyes kapcsolatokon keresztül kötődik az egyházhoz, vagy sehogy.^[39]

Az átalakuló társadalom és a változó elvárások hatása a lelkészek életére nézve Klessmann szerint az, hogy „rendkívül sokféle elvárással és igénnyel találják magukat szemben, melyekre saját változó érzelmi állapotuknak megfelelően reagálnak: a személyes nagyság és mindenhatóság illúziójával az egyik oldalon, a bizonytalanság, alulértékeltség és kisebbrendűségi érzésekkel a másik oldalon. A lelkész úgy érzi, hogy aki az egyre fragmentálódó társadalmi közegben példakép és a hitelesség szimbolikus megtestesítője szeretne lenni, annak sikeres életet kell vezetnie. Azt érzi, hogy kiváltképpen nagyszerűnek kell látszania, ezért – az esetek többségében valószínű, hogy inkább – önmagát folyamatosan túlterheltnek és az elvárásokkal szemben alulmaradónak érzi. Gyakori tapasztalat az, hogy ezt az ideált csak nagyon hozzávetőlegesen tudja megélni, ezért könnyen a bizonytalanság és csüggedés lehet úrrá rajta”.^[40] Kérdés, hogy ami az egyház feladata, az a lelkész feladata-e? Tudatosság nélkül a lelkész magára veheti azokat az elvárásokat és feladatokat, amit a közösségnek együtt kellene betölteni. Megvalósító szerepben találja magát, amikor gyakorlati vezetőként inkább koordinálnia kellene a közösség Isten felé fordulását.^[41] A közösség életében a vezetői jelleg, illetve a nyilvános szereplés és felelősség járhat sok stresszel, ugyanakkor a kevésbé körülhatárolt szerepkör és a nem tiszta keretek nem „védik” a lelkészt.^[42] A lelkész szereppel kapcsolatban egymásnak ellentmondó elvárások érvényesülnek a mindennapokban. A feladatok és az elvárások között szétaprózódik a szellemi és lelki energia, ugyanakkor az élet határhelyzeteiben az emberek mellé állás valós jelenlétet és az igehirdetésre készülés elmélyült odafigyelést igényelne a lelkésztől.^[43] A lelkészben is egymással keveredve lehetnek jelen vágyott, megélt és visszaigazolt szerepelvárások.^[44] A munkahelyi szerep és személyiség jó, ha kongruensen átfedésben van, de a személyiség nemcsak a szerepek összessége, illetve a szerep is eltér attól, amit betöltője tudatosan lát saját szerepéből. Ahogy Rössler fogalmaz: „A lelkésznek tisztában kell lennie azzal, hogy ő sokkal többet reprezentál, mint az ő személyes vallásos meggyőződése és hite”. ^[45] A szerepnek van olyan része, amire a hordozója nem lát rá (vakfoltok, indulatáttételek), de a másik rávetít (projekciók), illetve az identitásnak is van olyan része, amely nem fedi le teljesen a szerepek összességét (személyes titok stb.). A lelkészszerep egyfajta projekciós felület önmaga (ideális-Én), illetve a többi ember számára is.^[46] Josuttis így fogalmazza meg a ki nem mondott igényt, ami akár külső szerepküldésekben vagy a lelkész belső szerepformálásában megjelenik: „az emberi gyengeség, mely valamilyen formában minden embert jellemez, a lelkész számára tiltva van”. ^[47] Mivel a lelkészi hivatás egy világnézeti hivatás, így egyetérthetünk Josuttis szavaival, amikor azt írja, hogy: „a lelkész, aki a szent történetet elmeséli, a szent rítusokat bemutatja, és a szent életet a többiek elé éli”.^[48]

[[paginate]]

A lelkészi szerep felvállalása és az elvárásoktól való függetlenség

Vajon hogyan döntse el a lelkész, hogy az elvárások közül melyiket tekinti sajátjának és melyikkel nem tud, vagy nem akar azonosulni? A lelkésznek inkább sok mindenhez valamelyest értő generalistának vagy egy-egy terület specialistájának kell-e lennie? Isolde Karle „speciális generalistának” nevezi azt a kompetenciát, amire szüksége van egy lelkipásztornak.^[49] A karizmák vagy kompetenciák összessége azonban nem elég, hiszen a képesség nem elég a lelkészi szolgálathoz, bár szükséges feltétele.^[50] Fontos az a Lélek is, ami a lelkész jelenlétét áthatja.^[51] Ahogy Barth Isten vezetésének fontosságáról írja: „Nem az élményt, a tapasztalatot és a felfedezést kell a legfontosabbnak tekintenünk, hanem azt az egyszerű és tényszerű megismerését annak, amit szem nem látott és fül nem hallott (1 Kor 2,9). Nemcsak megosztása annak, ami a tudomásunkra jutott, hanem, amiben részt vettünk. Nemcsak a továbbadás, hanem a megértés, nemcsak az együttérzés, hanem az együtt munkálkodás számít. A hit továbbadását, az Isten által munkált hit kell megelőzze bennünk.”^[52] Az emberi elvárásokkal ellentétben Isten jelenléte nem az elvárásokról szól, a kegyelem megtapasztalása felszabadít a szolgálatra is. Természetesen a szerepnek lehetnek olyan részei, melyeket felelősségvállalásból el kell hordozni, de ebben Istennek kell inkább tetszeni, mintsem embereknek (ApCsel 5,29).^[53]

Az „extra me” aspektusa kihagyhatatlan a lelkészi szolgálatból.^[54] Isten az, aki alkalmassá tehet valakit a szolgálatra és elsőrenden Neki adunk számot az életünkről. Isten vezetésének kérése és önmagunk vezetése azonban nem egymás ellen kijátszható, hanem az első függvényében, egyszerre kellene megvalósulnia. Ez egyrészt alázatra inti, másrészt reménységet is adhat a lelkészi szerep betöltőjének. Bár a közösség nemcsak szerepelvárásokkal, hanem sajátos szerepküldéssel is tekinthet a lelkészre, aki könnyen tanácsadó szerepben találhatja magát, mintha titkok tudója és Isten akaratának hivatalos közvetítője lenne.^[55] Ez a potens érzés azonban könnyen csalóka lehet, ahogy Klessmann figyelmeztet: „aki tisztában van saját határai korlátozott voltával, nem kell vallásos virtuózként (D. F. Schleiermacher) élnie és cselekednie, sokkal inkább az összetartozásának érzésére van szükség azokkal, akikkel együtt ő is úton van”.^[56] Akár másoktól veszi át, akár a lelkész saját maga formálja a lelkészképet, az mindig ideáltipikus kép lesz, és a valóságban, a cselekvés szintjén nem lehet a legjobb szándékkal sem megvalósítani.^[57] A magas elvárások a lelkésszel szemben közelebb állnak korunk pozitivista és sikerorientált emberképéhez, mintsem a keresztyén felfogáshoz, nevesül, ahhoz, hogy az élet töredékes.^[58] A lelkész maga is az Ige címzettje és bűnétől megigazított ember.^[59] Nem a személyiség „levágása,” hanem annak sötétségével és bűneivel Isten előtt álló és Vele együtt élő ember bizonyságtétele élő és valódi a többi ember számára.^[60] „Nem egy érett pasztorál-teológiai identitás, nem a lehető legjobban betöltött teljes szerep (Totalrolle) lehet a cél, hanem mind a szolgálatban, mind pedig a magánéletben a saját határaink komolyan vétele és felvállalása. Az ezek miatti fájdalmat és szomorúságot nem tagadva, az a cél, hogy az esélyek és a kreatív lehetőségek kerüljenek előtérbe”- írja Klessmann.^[61] A kongruens személyiséghez nemcsak a saját bűneikkel való szembenézés, hanem a szerepelvárásoktól való távolságtartás is szükséges.^[62] Krappmann az érett identitáshoz fontosnak ítéli meg a szereptől és normáktól való reflexív rálátáshoz szükséges távolság megtartásának képességét. A szerepfelvételben személyes értelem találását, annak a képességét, hogy másoktól jövő szerepelvárásokkal élni, illetve megküzdeni tudjunk, el tudjuk hordozni a szereppel járó ambivalenciákat, lássuk a szerep határait, illetve hogy a szerepet a saját identitással kongruensnek lássuk.^[63]

[[paginate]]

A lelkésszé válás folyamatának pár aspektusa

„A lelkészi pályán nem a tisztségekben való előrelépés kínál igazi karriert, hanem a szakmai és személyi jelenlétben való elmélyült, minőségi változásra való folyamatos igény.”^[64] A lelkésszé válás nem független a kontextustól, de minden kontextusban van lehetőség a tanulásra, növekedésre, hiszen a lelkészi szolgálat számos készség és képesség „elég jó”, haladó szintű használatát feltételezi.^[65] Ezen általános növekedési elvárások leírására próbálnak például egyházak/teológusok lelkészi kompetenciákat felsorolni.^[66] Íme, egy lehetséges kompetencia lista, melyet egy országos projekt eredményeképpen egyik testvéregyházunkban (Christian Reformed Church, USA) állítottak össze.^[67] A felsorolt kompetenciákat három fókusz mentén csoportosítottam. Az első oszlopban jelennek meg az általánosabb attitűdök, a másodikban összesítettem az Istennel és emberrel ápolt kapcsolatban való jártasság kompetenciáit, a harmadik oszlopban pedig az inkább a szelf-differenciálás képességéhez kötődő kompetenciákat Edwin Freedman definíciója szerint: „A vezető ilyen szelf-differenciációja nem összetévesztendő a függetlenséggel, vagy valamilyen önző individualitással. Ellenkezőleg, a vezetőnek arról a képességéről beszélünk, hogy önmaga legyen, miközben a rendszer része marad.”^[68]

[[paginate]]

Számos terület lehet, amiben fejlődhet egy lelkész, de nem szerencsés ezeket a területeket elérendő célként kompetenciák sorának tekinteni, mivel egy rendszerről van szó, érdemes egyben kezelni a kezdő és szenior lelkészi működést. Ha a részterületekre külön-külön koncentrálnánk, akkor előfordulhat, hogy van olyan terület, amiben egy-egy lelkész mindig is kezdő marad, de az egész személyiségét és lelkészi szerepben való működését tekintve mégis szeniorként tekinthetünk rá. A tudásunk használatának képességében és a gyakorlat szituatív sajátosságainak felismerésében, azaz az alkalmazásban lesz olyan terület, ahol kezdő, középhaladó, illetve haladó szintet érhetünk el. Piaget elmélete szerint az ember megismerő képessége és gondolkodása egy fejlődési pályát ír le, ez szakaszokra bontható, s ezek a szakaszok jól elkülöníthetők egymástól. „Az egyik szintről a másikra való minden egyes átmenetet egyszerre jellemez egy új koordináció, és azoknak a rendszereknek a megkülönböztetése, amelyek az előző szinten egységesek voltak.”^[69] Minden egyes fejlődési szakaszban egy másik „énnel” találkozunk. Előző szakasztól elkülöníthető módon másként gondolkodik az ember, más struktúrák szerint építi fel, értelmezi a körülötte lévő világot. Az átrendeződések, melyben a belső világunk sémarendszerét a külső világból érkező ingerekhez igazítjuk, akkomodációnak nevezi Piaget. Azokat a váltásokat, amikor a “gyűjtögetés” az adott sémarendszeren belül nem tartható fenn, és a környezetünket igyekszünk belső világunkhoz igazítani, asszimilációnak nevezi. E két folyamat feszültségében állnak össze sémáink, sémarendszerekké (struktúrákká), illetve törnek szét, hogy aztán egy újabb szinten álljanak össze újabb sémákkal egy minőségileg más struktúrává. Vannak tehát olyan kisebb tanulások, amikor látszólag nem történik különösebb változás, csak kisebb aha-élmények, felismerések hoznak új összefüggéseket/sémákat gondolkodási struktúránkba. Minden ember számára van egy általa belátható világ, s ebben a „játéktérben” az önmagunkról alkotott képünk fejlődésen megy át. Folyamatát tekintve az akkomodációk és asszimilációk egy idő után nagyobb struktúraváltásokat is eredményezhetnek.^[70] A tanulási út során témák és kérdések újra előbukkannak, de más megvilágításban jelennek meg, mint egy korábbi életszakaszban. Korábbi témák újra előkerülésével már az eddig megtett életút fényében nézünk rá, és a kérdések értelmezése és lehetséges válaszaink identitásunk egyre komplexebb belső világából származnak. Életünk különböző területein eltérő mértékben válunk gyakorlottá.^[71]

^{3. ábra: a tanulási vektor[72]}

A lelkészi hivatás megélésének tanulása egy több fázisú folyamat. Az első fázis az, amikor valaki látja azt, hogy mit jelent lelkésznek lenni. Van, aki már a szülői házban úgy nő fel, hogy felmenői között lelkészek vannak és akár kisgyerekkorától testközelből látta, hogy hogyan éli meg valaki a lelkészi hivatását, míg más csak egy későbbi életszakaszban találkozik gyülekezettel. A lelkésszé válás következő fázisa már az, amikor a gyülekezetben olyan szerepeket próbál ki a jövendőbeli lelkész, amely kapcsolódik a későbbi lelkészszerepéhez. Ez lehet a teológiai évek előtt, alatt, illetve utána is: például ificsoport vezetés, lelkigondozói beszélgetés, táborszervezésben való részvétel stb. A következő fázis az, amikor már a közösség jóváhagyásával belép valaki a lelkészi tisztségbe és előbb kezdő, majd haladó szinten otthonosan tud mozogni ebben a szerepben. A lelkészséggel már nemcsak nézi, hogy mások hogyan teszik, nemcsak csinálja azt, ami megértése szerint a lelkész munkájához tartozik, hanem „mint hivatásos hívő”, ő maga is tanítja azt, hogy mit jelent Krisztus követőként élni a világban. A lelkésszé válás nemcsak egy szereptanulási folyamat, hanem egy identitás szintű megélése a hívő életnek. A lelkészi hivatás meglátásom szerint leginkább abban különbözik más hivatásoktól, hogy a lelkész nemcsak találkozik a keresztyén hit megélésének kérdéseivel és dolgozik, mint minden más hívő, hanem ő ezt „a többiek elé éli” és tanítja is.^[73] Az Istennel megélt kapcsolata a világ dolgaira és önmagára való reflexiója, amelyet időről időre – akár a szószéken, hittanórán, személyes beszélgetésben „közkinccsé tesz”. Ez egy olyan életforma, mely folyamatosan keresi a kapcsolópontokat a Biblia bizonyságtétele és a mai világ között.^[74]

[[paginate]]

Implikációk a lelkészképzésre nézve

Az egyetemi évek – akár pozitívan, akár negatívan élte meg a diák, – a világkép alakításában, a teológiai kérdések rendszerére való rálátás, szemléletformálás tekintetében nem múlik el nyomtalanul. A későbbi szakmai életében az itt tanultakra épít és foglal állást. Ha a képzés során összeállt a hallgató számára az, hogy képes-e az élet kérdéseit teológiai reflexiónak alá vetni, illetve „végső meghatározottságának” tekinti-e a keresztyén üzenetet.^[75] Akkor ez a teológiai szemlélet a későbbiekben is meghatározó lesz számára. A tanításon túl a teológia szerepét abban látom, hogy segítse a hallgatókat abban, hogy a saját hívásukat megértve, felvérteződve meg tudjátok valósítani a küldetésüket az egyházban.

A teológiai képzés során több olyan kompetenciaterület van, amely elsődleges prioritást élvez: ilyen például a kognitív tudás és a verbális készségek.^[76] A teológiai oktatás ezeket tartja legfontosabbnak, de a teológiának a verbális és a logikai intelligencia fejlesztésen túl a zenei készség, illetve az inter- és intraperszonális intelligenciák területeivel is foglalkoznia kell. A lelkipásztori identitás szempontjából mint teológus fontos, hogy „okos” ember legyen, mint vezető fontos az, hogy tudjon kapcsolatot teremteni és ápolni, de fontos az is, hogy Istennel való személyes kapcsolat megélője és szószólója legyen a gyülekezetben (intraperszonális intelligencia). A gyülekezet tagjai „bölcsességet” várnak az Ige hirdetőjétől, és ebben az életkorban a bölcsesség az élő tradícióval való párbeszédből jöhet a fiatal életébe.^[77] Isten Igéjének a perspektívái, a megértett igazságok, az elődök, mentorok szempontjai mind segítséget nyújthatnak a fiatal számára a hit és az élet kérdéseinek reflexiójában. A hit Isten ajándéka, de a hit útján való növekedés segítése feladata az egyháznak és a teológiának is, ahogy James Fowler fogalmaz: „A keresztyén közösségnek a hivatásvégzés lelkületét kell nyújtania, amely megerősíti a fiatalokat a félelmeikkel és a szenvedélyekkel való küzdelemben, egyrészt támogatva őket talentumaik és a világ szükségei szerinti hivatásuk megtalálásában, másrészt medret adva a lehetőségeik és kreativitásuk kiteljesedésének”.^[78]

A lelkésszé váláshoz nem fér bele minden ebbe az öt-hat képzési évbe, de bizonyára lehetne javítani a képzésen, hiszen a felsőoktatás világszinten is krízisben van. Egyre inkább azok az igények jelennek meg, hogy legyenek gyakorlatiasabbak a képzések, nemcsak a lelkészképzésben, hanem bármilyen más területen. A teológus-lelkész képzés rendszerére építve egy kidolgozott rendszer kellene a továbbképzésre is, hogy ne csak hat évben gondolkodjunk, hanem tíz, akár húsz évben. Rendszer kellene arra, hogy hogyan kísérje tovább az egyház a hallgatókat, fiatal lelkészeket, idősebb lelkészeket. Meghallgatva az ő igényüket, olyan képzések megszervezésével, ami nekik fontos, lényegbevágó és valódi segítség.

Siba Balázs