„Álljatok az utakra és nézzetek szét és kérdezősködjetek a régi ösvények felől, melyik a jó út és azon járjatok, hogy nyugodalmat találjatok a ti lelketeknek!” (Jer 6,16). Ezzel a bibliai igével vezeti be Horváth Erzsébet egyháztörténész, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara nyugalmazott tanszékvezető egyetemi docense, a Zsinati Levéltár igazgatója 2017-ben megjelent monográfiáját. A bibliai idézet is jól mutatja azt, hogy a szerző által kutatott és vizsgált téma olyan egyháztörténetileg fontos aspektus, amelynek múltbeli eseményei kihatással vannak jelen egyházi helyzetünkre is. Horváth Erzsébet a téma ismert és elismert kutatója, legújabban megjelent könyve az Evangélikus Hittudományi Egyetemen 2001-ben benyújtott és megvédett doktori (PhD) értekezés (témavezető: Dr. Fabiny Tibor egyháztörténész professzor) átdolgozott változata.

A könyv első részében azokról a református és evangélikus népfőiskolákról olvashatunk, amelyek irányadó szereppel bírtak a többi protestáns népfőiskola megalakulásában: Sárospatak, Veszprém, ill. Nagytarcsa, Orosháza, Gyenesdiás. Részletesen, elsődleges forrásokra is támaszkodva mutatja be az eredőket és gyökereket, hogy ezek a népfőiskolák honnan és miért indultak el, és hogyan vitték véghez az általuk kitűzött célokat. A szerző azt is vizsgálja, hogy a népfőiskolák felekezeti jellegének volt-e valamilyen hatása. Külön kitér a népfőiskolák elindításában jelentős szerepet vállaló, majd később maguk is ott oktató tanárokra, akik „küldetésnek tartották a parasztság sorsának megjobbítását, felelősséget éreztek irántuk, mert Isten teremtményei, testvéreik bízattak rájuk” (7-8. o.).

A népfőiskolák kialakulásának kezdetekor (1936-ig) majd a későbbiekben is (1936-1948 között) állandó kérdésként vetődött fel, hogy milyen képzésben részesítsék a hallgatókat, és mindezt milyen szellemi talajon állva tegyék meg. Az 1925-ben Szandán Sréter Ferenc által alapított iskola kezdetben mezőgazdasági, közismereti és testnevelési tárgyakat tanított hallgatóinak. Sréter azonban érezte, hogy valami hiányzik az ifjak neveléséből, „többet kell nekik adni, […] és ez a több Jézus Krisztus” (15. o.).

Az első református népfőiskola létrejöttét a sárospataki főiskola tanári kara határozta el 1935-ben, tervük 1936-ban valósult meg. Céljuk volt a falusi fiatalok élő hitre, öntudatra ébresztése, paraszti mivoltuk értékeinek megbecsülése, mezőgazdasági ismereteikben és az általános műveltségben való gyarapodásuk, valamint a közéletben való eligazodásuk. Szabó Zoltán, a Sárospataki Református Népfőiskola vezetője 1940-ben így fogalmazza meg az iskola küldetését: „A népfőiskola első jelzőjéül a »keresztyén« szót használjuk… A népfőiskola confessionalis nevelést akar adni”. (27. o.). Újszászy Kálmán, a pataki népfőiskola másik vezetője megerősíti ezt, amikor azt írja: „Csak ahol evangélium van, ott beszélhetünk ember és hivatás, ember és nemzet, valamint ember és anyaszentegyház olyan kapcsolatáról, amely a népfőiskolának egyedül biztosíthat életteret”. (27-28. o.).

A veszprémi református népfőiskola 1940-ben, négy évvel a sárospataki után nyitotta meg kapuit. A testi és szellemi nevelés mellett az elemi ismeretek elsajátítására is törekedtek. Az oktatott tantárgyak a következők voltak: írás, olvasás, fogalmazás, számolás, mérés, rajz, egészségügy, valamint a nemzeti nevelés, amelyhez az irodalom, történelem és földrajz tartozott. A népi neveléshez az ének, zene, népi ismeret; a gazdasági neveléshez a mezőgazdaság, közgazdasági, kereskedelmi ismeretek, gazdasági fizika, kémia. 1941-ben elindult az első leány-népfőiskola is, amelynek célja az volt, „hogy öntudatos református magyar leányokként kerüljenek vissza otthonaikba” (67. o.).

[[paginate]]

Az evangélikusok állandó népfőiskolát először Sztehlo Gábor vezetésével 1938-ban Nagytarcsán hoztak létre, részben finn és magyar szellemi, lelki és anyagi támogatással. Bár nagyon sok ismerettel látták el hallgatóikat, de a főiskolára nem úgy tekintettek, mint egy „agitátorképzőre”, hanem sokkal inkább „paraszt nevelő intézetre”. A mindennapi, munkás parasztéletre nevelt, melyben szent az Isten, a haza és az otthon. A népfőiskola meg akarta mutatni a fiataloknak, hogy a krisztusi embernek küldetése van, mindegy, hogy hol él, milyen társadalmi osztályba tartozik (78. o.). A fiú-népfőiskolák mintájára 1940-ben szintén Nagytarcsán szervezték meg a leányok népfőiskolai tanfolyamát, ahol a gyakorlati tárgyak kaptak nagyobb szerepet. „Parasztanyákra van szükség, akik a maguk okosságával és Krisztusban élő lelkülettel új parasztnemzedéket nevelnek, és nem külvárosi munkásokat vagy munkásfeleségeket vagy életükkel elégedetlen kishivatalnokokat” (99. o.). A nagytarcsai népfőiskola olyan példává lett az evangélikus egyházban, hogy ennek hatására később több főiskolai is alakult: Orosháza, Gyenesdiás, Hűvösvölgy, Celldömölk, Farád, Győr, Tordas, Tótkomlós és Békéscsaba.

A könyv második felében olvashatunk a Népfőiskolai Tanácsról, valamint a népfőiskolák újraindításáról. A Népfőiskolai Tanács 1942-ben alakult meg. A megalakulást több megbeszélés is megelőzte, így került sor az 1940. március 30-31-én, Nagytarcsán tartott tanácskozásra, ahol a református és evangélikus népfőiskolai vezetők mellett a KIE vezetői is jelen voltak. Az ülésen jegyzőkönyvben rögzítették, hogy az egyházi népfőiskolák állami támogatás nélkül jöttek létre. Szükségesnek tartják, hogy az állam vegye figyelembe a népfőiskolákat, de biztosítsa számunkra a szabad működést és ne gyakoroljon felettük felügyeletet. Határozottan kimondták, hogy a „keresztyén népfőiskola semmiképpen nem akar támaszkodni az államra. Anyagi segítséget csak abban az esetben fogad el, ha az a nevelési és oktatási dolgokban semmiféle beleszólást nem von maga után” (142. o.). A következő, 1940. május 24-ei ülésre már a római katolikus népfőiskola vezetőjét is meghívták. A Népfőiskolai Tanács meghatározta feladatát és küldetését: „A Népfőiskola olyan intézmény, amely a felnőtt kor határán lévő ifjúságot vallási, nemzeti és hivatásbeli szolgálatra neveli” (145. o.). A tanács feladata volt még, hogy mind az állami, mind az egyházi hatóságok felé képviselje a három felekezet népfőiskolai mozgalmát.

Sajnos, az 1948-as történelmi és politikai események az egyházi iskolákon és intézményeken túl a népfőiskolák bezárását jelentette. Nem szabad azonban elfelednünk és figyelmen kívül hagynunk, hogy a protestáns egyházakban 1936-tól 1948-ig 57 helyen működött fiú- és leány-népfőiskola mintegy 5000 hallgatóval.

A népfőiskolák bezárásával az oktatás ugyan megszűnt, de erőteljes igény vetődött fel arra, hogy a tagok ne szakítsák meg egymással a kapcsolatot, ezért igyekeztek különböző találkozókat szervezni. Még a rendszerváltás előtt, 1988. június 2-án a Hazafias Népfront keretében megalakult a Magyar Népfőiskolai Társaság, amelynek elnöke Benda Kálmán lett. A rendszerváltással újra megnyíltak a lehetőségek és alapultak újra az egykor bezárt főiskolák, ezek mellett pedig egészen újakat is megnyitottak, gondoljunk csak a Lakiteleki Népfőiskolára.

Horváth Erzsébet azonban nemcsak arra vállalkozott, hogy gazdagon dokumentálja és bemutassa a népfőiskolai mozgalom múltját, hanem arra is, hogy egyfajta mérleget készítsen a protestáns népfőiskolák elért eredményeiről. Megállapítja, hogy a képzés lelki, szakmai, művelődési hármas pillére minden főiskolai képzésben megjelent, aminek nagyon komoly hatása lett a falvak ifjúságára. Többen közülük később vezető beosztásba kerültek, de azok is, akik egyszerű földművelők maradtak, soha nem felejtették el mindazt, amit a népfőiskolákon tanultak. Ehhez a sikerességhez szükség volt hitre, elhivatottságra, kiváló szakemberekre és tanárokra.

A monográfia záró részében három mellékletet találunk. Az első Németh László népfőiskolai tanterve a Budapesti Népfőiskola számára. A második a Sárospataki Református Főiskola Népfőiskolájának szervezeti szabályzata. A Népfőiskola adott Neked feliratú harmadik melléklet négy pontban foglalja össze a népfőiskola eredményeit, amely 1. ismereteket, 2. öntudatot, 3. alkalmat a megtérésre, 4. lelki közösséget adott. Végül pedig két kérdést intéz a népfőiskolai hallgatóhoz: Elfogadtad-e mindezt? Megtartod-e? A könyv végén egy fényképválogatást találunk, amely betekintést enged a népfőiskolai életébe és hangulatába.

Szükség van ma is ilyen főiskolákra? – teszi fel a kérdést Horváth Erzsébet, amit rögtön meg is válaszol: „Igen! A 21. században igény van az elhívott, hívő, képzett, öntudatos, hazáját, családját, munkáját szerető fiatalokra, akik építeni tudnak, és nem elégednek meg a semmitmondó »kihívásokkal«, amelyek magányossá, életidegenné teszik őket” (168. o.). E könyv egyházunk történelmének olyan szeletét mutatja be, amely nemcsak örökséget állít, hanem kötelez is egyúttal bennünket arra, hogy folytassuk a megkezdett szolgálatot. Horváth Erzsébet egyháztörténész-levéltáros gazdagon dokumentált és illusztrált kötetét haszonnal forgathatják mindazok, akik a protestáns népfőiskolai mozgalom célkitűzéseit, működését, történetét és eredményeit szeretnék megismerni.

Szetey Szabolcs