Bevezetés

A Registres du Conseil de Genève fennmaradt jegyzőkönyvei szerint csaknem tíz esztendővel a nagy reformátor, Kálvin János halála után, 1575. május 17-én Jean Trembley, a Saint Gervais és Saint Pierre gyülekezetek lelkipásztora viharos igehirdetésében a fiatal városállam morális életét Sodoma és Gomora lakosságának romlottságához hasonlította.[1] Igehirdetése városszerte visszatetszést keltett. Polgárok százai vonultak az utcára és a felmentését követelték. Kérdés azonban, hogy minek volt köszönhető a Béza Theodor családjához is közel álló, „lánglelkű” prédikátor határozott fellépése, hiszen a helyi lakosság erkölcsi helyzetét és magaviseletét vizsgáló források szerint Genfben csak elvétve fordultak elő a sodomiával kapcsolatos bűnesetek.[2] Ám a reformátor sokszínű egyház- és társadalomformáló szolgálatára vonatkozó cikkek, tanulmányok és monográfiák nyomán jelentős kérdés az is, hogy vajon miképpen tekintett Kálvin az effajta (pl. homoszexualitás, pedofília, bestialitás) szexuális magatartásformák teológiai, etikai és jogi megítélésére, minősítésére.[3] A kérdéskör vizsgálata igencsak relevánsnak mutatkozik, annál is inkább, mert napjainkig csupán három kutató, William E. Monter, William G. Naphy és Alida Leni Seweel foglalkozott részletesen a kora újkori sodomiával kapcsolatos genfi bűncselekmények − elsősorban történeti – értékelésével.

1. Előzetes megjegyzések

Habár a középkori homoszexuális kultúráról és magatartásformákról keveset tudni, a rendelkezésre álló társadalom- és egyháztörténeti kutatások alapján, mégis négy markáns tényező figyelhető meg.[4] (1.) A fajtalankodás, mint sodomia egy olyan összetett jogi és teológiai gyűjtőfogalom, mely akkoriban a különböző térségek szerint, különböző dolgokat jelentett: a városi férfiak esetében homoszexualitást, a vidékieknél pedig még bestialitást is. Ám a nők nemi élete kapcsán is megfigyelhető volt a fajtalanság mindkét változata. (2.) Megannyi korabeli jegyzőkönyv és hivatalos irat bizonyítja, hogy az Alpok túloldalán, számos itáliai nagyvárosban léteztek ún. homoszexuális férfi szubkultúrák, főleg a cölibátus kötelezettsége és az egyre inkább kitolódó házasságkötési életkor miatt. (3.) A sodomiát nemcsak a nagyvárosokban, de vidéken is szigorú büntetéssel rendelték szankcionálni, mely jelentős visszatartó erővel bírt. (4.) A protestantizmus, valamint a római katolikus megújulás idején a fajtalankodást olyan vegyes összetételű bűnnek, eretnekségnek tekintették, melyben a világi felsőbbség mellett, az egyház is vizsgálódhatott.[5] Izgalmas kérdés tehát, hogy genfi szolgálata idején vajon miképpen szembesült Kálvin a sodomia problémájával?

[[paginate]]

2. Források, tények és adatok

A genfi társadalom történetét, valamint a reformátor hagyatékát vizsgáló kurrens források nyomán megállapítható, hogy André Biéler[6], Robert. M. Kingdon[7], Harro Höpfl[8] és John de Witte[9] sem foglalkozott mélyrehatóan a sodomiával kapcsolatos bűnesetek feltárásával és elemzésével. Nem is szólva a The Calvin Handbook jubileumi kötetének házasság és családteológiai fejezetéről![10] Ennek okán, nagy jelentőséggel bírnak William E. Monter[11] és William G. Naphy[12] kutatásai, melyek részletesen tárgyalják a homoszexualitással, pedofíliával és bestialitással kapcsolatos genfi bűnpereket. Ám Monter dolgozatának még különleges értékét adja az a függelék is, mely 1444 és 1789 között dátum, ítélet és elkövető szerint felsorolja a sodomiával kapcsolatos eseteket (ld. ehhez a tanulmány 2. táblázatát). Ugyanis kutatásai alapján látható, hogy a közel 350 esztendő alatt, nemi fajtalanság miatt 75 ügyben, mindösszesen 78 vádlottal szemben járt el a Kistanács (Petit Conseil). Ennek során 26 száműzetési, 31 halálos (14 máglya, 12 vízbe fojtás, 4 akasztás, 1 lefejezés), 14 ismeretlen, 2 korbács-, valamint 1-1 pénzbüntetéssel és felmentéssel járó ítélet született. Így az effajta ügyekben hozott döntések közel fele (31/75=41,3%) biztosan halálos ítélet volt.

[[paginate]]

Amennyiben a statisztika alapján a vizsgált időszak Kálvin első (1536−1538) és második (1541−1564) genfi szolgálatának idejére kerül szűkítésre, megállapítható, hogy 12 ügyben 5 száműzetési, 5 halálos és 2 korbácsbüntetéses (4 fő) ítéletet hoztak. Ám az adatsorokat összehasonlítva kimutatható: a reformátor fellépésének teljes, közel 26 évét felölelő időszakára is igaz, hogy a sodomiával kapcsolatos ügyek közel felében (5/12=41,6%) halálos ítélet született.[13] Kálvin előtt tehát legkevesebb 5 fajtalanságot illető halálos ítélet volt ismeretes, de érdekes adalék, hogy a vádlottak közül csupán 4-en voltak genfi polgárok, ráadásul iskolás fiúk (ld. ehhez később Kálvin és társai jogi szakvéleményét). Az ő esetükben a fiatal korra való hivatkozással a Kistanács eltekintett a komolyabb büntetés foganatosításától, „csupán” megkorbácsoltattak. A másik 8 személy ellenben francia menekült volt, akikre pedig száműzetés várt. A reformátor működése alatt a vádlottak származása az alábbi mintázatot követte: a genfi lakosú terheltek „elhanyagolható” számbeli aránya (ügyszám tekintetében: 3/12=25%; vádlottak tekintetében: 5/14=35,7%) a nagy társadalmi felháborodást kiváltó 1610-es pernek[14] köszönhetően később jelentősen megváltozott. Azonban a fajtalankodással vádolt személyek többsége (összes ügy tekintetében: 34/75=45,3%; összes vádlott tekintetében: 37/78=47,4%) még később sem genfi, hanem olasz, görög vagy éppen francia polgár volt.[15] Ily módon érthető, hogy az 1Kor 6,9−17-hez fűzött kommentárjában[16] (ld. később) Kálvin miért éppen a görögökkel példálózott. Monter kimutatását illetően még érdemes megjegyezni azt is, hogy csupán 9 személy vonatkozásában (összes vádlott tekintetében 9/78=11,5%) merült fel a bestialitás, és 1 nő esetében a leszbikusság (összes vádlott tekintetében: 1/78=1,28%) vádja.  Mindezeket a kutatási eredményeket később Naphy pontosította, ekképpen: az 1542 és 1564 között lezajlott 12 per esetében az ügyek felében (6/12=50%) halálbüntetést, negyedében (3/11=27,2%) száműzetést, ugyancsak negyedében pedig testi fenyítést (3/11=27,2%) tartalmazott a Kistanács ítélete (ld. ehhez a tanulmány 1. táblázatát). Ám Naphy kutatásai nyomán még inkább kirajzolódik, hogy a pedofíliával és az erőszakos nemi közösüléssel kapcsolatos bűncselekmények többségében, főleg az elkövetett erőszakosság miatt, halálos ítélet született, melyet elrettentés végett a nagy nyilvánosság előtt hajtottak végre.

[[paginate]]

3. A sodomia büntetésének jogi és teológiai-etikai megítélése Kálvinnál

3.1. A (jogi) szankcionálás szükségessége és lehetősége

Köztudott, Kálvin részt vehetett a Kistanács ülésein, ezért második genfi működése során megannyi szörnyűséges sodomiával kapcsolatos perre bírt rálátással. Ilyen volt, amikor 1555-ben egy francia származású nyomdászlegényt tetten értek, miközben erőszakos módon kívánt fajtalankodni munkaadójának kiskorú fiával, melyért lefejezték.[17] Később pedig, amikor 1561-ben 6 francia menekült homoszexuális kapcsolatára derült fény. Azonban a reformátor műveinek vizsgálata előtt fontos kérdés még, hogy vajon a Kistanács jogi és teológiai szakértőként mennyire számított Kálvin szolgálataira, hiszen elsősorban a fiatal városállam egyházi és polgári rendszabályainak jogi kidolgozása miatt kezdeményezték a Strasbourgból való visszahívását.[18] Ezzel kapcsolatban Monter ugyancsak érdekes felismerésre jutott, hiszen a Kistanács jegyzőkönyvei szerint, amikor 1556-ban egy francia menekült késsel fenyegetve, fajtalan nemi kapcsolat létesítése céljából rátámadt az egyik szobatársára, a tanácstagok három genfi „egyházjogász” véleményét is kikérték a leghelyesebb büntetés kiszabása végett. Kálvin ekkor nem volt köztük! Az első kijelentette, hogy az ilyesféle bűnt nemcsak az isteni, hanem az emberi törvények is elítélik, melyet jól mutat, hogy a Biblia szerint Isten több várost megbüntetett emiatt, majd így folytatta: az elkövető halált érdemelne, de figyelembe kell venni, hogy ez volt az első bűncselekménye. A második jogász szintén a Szentírásra (Gen 19, Lev 18,22, 1Kor 6,9) majd a római jogra hivatkozott, és tűzhalált javasolt. A harmadik, Germain Colladon, aki nem sokkal ezt követően részt vett a reformátor testvére, Kálvin Antal válóperében is (1557),[19] úgy vélte, a bűncselekmény kísérlete a római jog szerint azonos megítélés alá esik a már befejezett cselekménnyel, ezért ő is a tűzhalálra tett javaslatot. A Kistanács végül a kötél általi halál mellett döntött.[20]

Ám egy korábbi ügyben való ítélkezés nem kis fejtörést okozott a helyi magisztrátus számára. Ugyanis 1554. december 27-én, úgy szólván, sokkolta a genfi közvéleményt, hogy a helyi iskola, a Collège Rive diákjai[21] közül többen is homoszexuális kapcsolatot létesítettek egymással.[22] S mert a korabeli feljegyzések szerint úgy tűnt, a tanácstagok a „szőnyeg alá kívánják söpörni” az ügyet, a jogászok közül Germain Colladon és Francoys Chevallier, a lelkipásztorok képviseletében pedig Jean Calvin és Abel Poupin egy részletesen kidolgozott állásfoglalást juttatott el a Kistanács tagjaihoz. E nyilatkozatban pedig elsősorban jogi megfontolások alapján kérvényezték határozottan a megfelelő büntetőjogi és erkölcsi szankciók alkalmazását. Tették mindezt az elrettentés, más szóval a bűnismétlés megelőzése érdekében. Állásfoglalásuk első magyar nyelvű fordítása szerint:

„Mi, akik aláírói vagyunk e dokumentumnak, tanúsítjuk azokat a vallomásokat, melyek arra az öt fiatal fiúra vonatkoznak, akik ellen a mi Tekintetes Uraink jelenlétében emeltek vádat. Mi magunk pedig felvázoltuk a sodomia elkövetésének körülményeit, mialatt kellő körültekintéssel voltunk a megfelelő tényekre és értesülésekre, melyeket átgondoltuk, megvizsgáltuk és megtárgyaltuk egymás között.  A véleményünk pedig a következő: e bizonyos fiatalok ellen felhozott vádakat kellőképpen bizonyítottnak tartjuk.

Továbbá, ez a cselekmény a legkegyetlenebb és legutálatosabb bűnök közé tartozik. Ezt egyértelműen büntetni rendeli a Szentírás és a (polgári) törvény is. Mindazonáltal, úgy véljük, az elkövetett bűn szempontjából különbség van a fiatalok között, ezért a büntetésnek is eltérőnek kell lennie. A két fiatalabb gyermek csupán elszenvedője volt a bűnnek, és roppant fiatalságuk miatt bizonyára nem is értették a szükséges mértékben, milyen szörnyű és utálatos bűnt követett el (rajtuk) a három idősebb fiúgyermek. Ennek ellenére, ők sem menekülhetnek el a büntetés elől, hiszen már rendelkeztek bizonyos fokú tisztánlátással és ítélőképességgel.

[[paginate]]

Ezért annak érdekében, hogy mind jobban megértsék és emlékezzenek a vétkükre, s hogy a későbbi bűnismétléstől visszariadjanak, a legbölcsebb eljárásnak az bizonyul, ha mindkét fiatal nyilvánosan, a Tekintetes Urak és a családtagok jelenlétében (korbáccsal vagy pálcával) megfenyíttetik. Ez, a szülők jelenlétében végrehajtott büntetés majd kellőképpen elijeszti őket, hiszen a végzetes sorsuk felismerésének és a megfelelő intéseknek köszönhetően még inkább becsülni kezdik azt a kegyelmet, melyben a Tekintetes Urak által részeltettek. Avégből pedig, hogy szembesüljenek bűnük valódi súlyával, helyes dolog volna számukra megmutatni a (kegyelem nélküli) halálbüntetés lehetőségét oly módon, hogy néhány fadarabot égetnek el a szemük előtt egy máglyán, fenyegetve őket, ez vár rájuk, ha megismétlik bűnüket.

A három idősebb gyermekkel kapcsolatban pedig, fontolóra kell venni az életkorukat, s azt, hogy az elkövetett cselekményben bűnösnek találták őket. Külön értékelés tárgyát képezi a bűnös magatartás, valamint a gyermekek fizikai és mentális állapota. Ugyanis a múltban már kellő gyakorisággal és mélységgel elmagyarázták nekik, milyen rettenetes vétekről is van szó. Ráadásul, mindnyájan tanúi voltak a legutóbbi sodomita (bizonyára: Lambert Le Blanc, 1554−M. B. D.) kivégzésének. A vizsgálatok során pedig ők maguk szolgáltattak bizonyítékot bűnösségükre azzal, hogy ketten is beismerték: már korábban is paráználkodtak két kislánnyal. Mindezek értelmében nem határoztunk úgy, hogy az életkoruk miatt elkerülhető volna büntetés alkalmazása.

Jóllehet, némely jogszabály (precedens) a fiatal elkövetők felmentéséről rendelkezik, mégis lefektettek bizonyos szabályokat: mindazok esetében, akik mentális állapotukat tekintve éretlenek, a tudat még nem képes átfogni a cselekmények valódi súlyát. Különösen igaz ez a gyermekekre. Azonban néhányan a serdületlen vagy serdülők közül is felfogják a nemi bűncselekmények veszélyét, hiszen testileg már képesek arra, hogy effajta bűnöket kövessenek el. A törvény ajánlásaival szemben, mégis méltónak tartjuk őket a halálra. Mindazonáltal, bizonyára nem érdemelnek olyan kemény büntetést, mint az idősebb felnőttek, ezért nem is volna helyes az általánosan kiszabott (halál)büntetést alkalmazni. Ennek okán, egy kis enyhítést érdemelnek: máglyahalál helyett inkább vízbe fojtást.

Ám, ha tetszik a Tekintetes Uraknak, hogy kegyelmet gyakoroljanak, az semmiképpen sem eshetik meg az elkövetők nyilvános és példálózó jellegű testi megfenyítése nélkül. A bűncselekmény elkendőzése tehát nem lehetséges. Ugyanis nagyobb veszélyt és botránkozást okoz a következmények elmaradása vagy elleplezése, mint a nyilvános és példálózó büntetés alkalmazása. Ugyanakkor azt is fontolóra kell venni, hogy mindazok, akik szemet hunynak az ilyesféle bűnök felett − elutasítva ez által a megfelelő büntetés alkalmazását − magával az Istennel kerülnek szembe. Veszélyt jelent az is, hogy Jézus Urunk szörnyű büntetést helyezett kilátásba arra az esetre, ha valaki elrejteni óhajtá ezt a bűnt, az ebben való közreműködés pedig az Ő módfelett haragját vonja maga után.

Így, kompromisszumos megoldásként, azt javasoljuk: a három idősebb ifjút a nyilvánosság előtt, az utcákon fenyítsék meg, oly módon, hogy a nyakukra kötelet tekernek. Azokon a helyeken pedig, ahol nyilvános fenyítésben részesülnek, tüzes máglya rakassék, hogy szembesüljenek azzal, milyen büntetést kíván az effajta vétek, figyelmezve őket, ez vár rájuk, ha megismétlik bűnüket. A fenyítést követően viszont ejtessenek rémületbe egy bizonyos ideig, úgy, hogy egy tetszőleges helyen láncra függesztik őket. Ám később börtönbe velük, kenyéren és vízen! Ha pedig a Tekintetes Urak jónak látják, később a hozzátartozók is élhetnek a megintés eszközével, figyelmeztetve őket a bűnismétlés következményeire.”[23]

A Corpus Reformatorumban őrzött állásfoglalás alapján látható, hogy Kálvin városban a korabeli jogászok és lelkipásztorok a különféle erkölcsi bűnök minősítésekor általában a római (császári) és az egyéb polgári törvényekre, mint az emberek által alkotott jogra, valamint a Bibliára, mint az isteni jog forrására hivatkoztak. Noha kétségtelen, a büntetés kiszabásakor a helyi jogászok tekintettel voltak a számukra leginkább relevánsnak tűnő ószövetségi igékre (pl. Gen 19, Lev 18,22), döntési szabadságukat, mégis határozott keretek között tartotta a bizonyára[24] Genfben is hatályos, V. Károly által kiadott Constitutio Criminalis Carolina (1532) büntető kódexe. Ez az erkölcsi bűncselekmények (pl. vérfertőzés, nemi erőszak, házasságtörés, bigámia, házas asszony vagy szűz elrablása) között tartotta számon és rendelte büntetni a fajtalanság esetét is (116. §), mégpedig halállal.[25] Nem véletlen, az ilyen bűncselekmények kivizsgálása alkalmával a Konzisztórium csupán előzetes meghallgatást tartott, majd az ügyet nyomban átadta a Kistanácsnak ítélethozatal végett. 

[[paginate]]

Jóllehet, a beterjesztett állásfoglalásban elsősorban a fajtalan cselekmény(ek) büntetőjogi megítélése dominál, ez mégsem jelenti azt, hogy Kálvin, aki előszeretettel reflektált a legkülönbözőbb morális-etikai kérdésekre, vallásos műveiben figyelmen kívül hagyta volna az efféle magatartásformák szankcionálásának kérdéseit. Tény, szexuáletikai meglátásait legfőbbképpen a „Ne paráználkodj!”, azaz a VII. parancsolat elméleti (kommentárok) és gyakorlati (prédikációk) magyarázatával kapcsolatos műveiben fejtette ki. Írott hagyatékát vizsgálva kitapintható, hogy a jogot végzett lelkipásztor számára igen meghatározó volt az Ószövetség történeteinek ún. „bűn és büntetés” dinamikája, ám sohasem hagyta figyelmen kívül Jézus Krisztus Újszövetségben realizálódó kegyelmi tanításait. Habár műveiben többször is visszautasította pl. az anabaptisták idealizált, tökéletes egyházra irányuló ábrándozását, hiszen jól tudta, Krisztus folyamatosan, naponként szenteli meg a hívőket[26], mégis elképzelhetetlen volt számára, hogy a pásztorok és a hatóságok elnézzék az emberek erkölcstelenségét. „Serényen kell igyekezniük az egyház megtisztítására”[27] – írta egy helyen 1555-ben. S mert Kálvin számára a hívő, hitvalló élet nem más, mint az élet istentiszteletének gyakorlati megvalósítása, mindent elkövetett annak érdekében, hogy az emberekből – a keresztyén tanítás, az egyházfegyelem és a polgári törvények segítségével – „Isten-népet” neveljen.[28] A genfi reformátor tehát elsősorban Isten dicsőségének a hívők magaviseletében való felragyogása érdekében tárgyalta az erkölcsi bűnök szankcionálásának kérdéskörét.

Tény, az 1Kor 6,9−11-hez fűzött igemagyarázatai (1546) szerint a sodomiát a házasságtörésnél is súlyosabb erkölcsi bűnnek tekintette Kálvin, a lehetséges büntetések terén, azonban megannyi közös vonást fedezett fel. Látható, hogy Lutherhez hasonlóan[29], elméletben ő is elfogadta a legsúlyosabb morális bűnök, így a többes fajtalankodás, a házasságtörés, valamint a homoszexualitás és pedofília halállal való büntetését. Nem is szólva azokról az erkölcsi bűnökről, melyeket erőszakos cselekmények kísértek. A Júda és Támár történetéhez (Gen 38) fűzött kommentárjában (1554) pl. nem volt kérdés számára, hogy Isten Törvénye a házasságtörést megkövezéssel (vö. Lev 20,10) rendelte büntetni. Mielőtt azonban a hitvesi paráznaság vétkét az írott jog szankcionálta volna, az emberek közösen kialakított szokásjoga tűzhalállal büntette az effajta cselekmények elkövetőit. Történt mindezt a férfi és nő szövetségi rendjének a megóvása érdekében.[30] Ám Kálvin a halálbüntetés szankciójának elfogadásában kétségtelenül érvényesülni engedte római jogi meglátásait is, melyek szerint a „familia” egyszerre jelentett családot és tulajdont is, ezért a házasságtörést, csakúgy, mint a mózesi törvényekben, elsősorban a férj tulajdona elleni támadásként, azaz lopásként értelmezték.[31] S mert a férj családon belüli magánjogi uralma majdnem korlátlan volt, a tetten ért asszonyt meg is ölhette, ha a nő bűntársa társadalmilag alacsonyabb rangú volt.[32] Egyéb esetben, ha az asszonyt bűnösnek találtak, rendszerint száműzték (ld. Genfben Kálvin Antal feleségének ítéletét[33]). A Zsid 13,4 magyarázatában (1549) azonban már nem szokásjogi, hanem sokkal inkább a házasság, mint az Istennel kötött szövetség teológiai implikációja alapján jelentette ki: „Legyen […] alaptétel, hogy a paráznaságok nem maradnak büntetlenül, mert Isten megbosszulja azokat. […] Isten a férfinak és nőnek Őáltala szerzett szövetségét megáldotta, ebből következik, hogy elítél és kárhoztat bármilyen, attól eltérő együttélést. Ezért nemcsak a házasságtörőknek, hanem mindenféle paráznának is büntetést hirdet.”[34]

[[paginate]]

Ám a kérdésre vonatkozó legmarkánsabb kijelentéseit „Jézus és a házasságtörő asszony” (Jn 8,1−11) történetének kibontása során publikálta a reformátor, melynek során ismét csak a házasságtörés és a lopás analógiája alapján járt el. Mindez később is meghatározó maradt a számára! Bibliamagyarázatában (1553) a cölibátus gyakorlati veszélyei miatt azonban láthatóan fejtörést okozott számára a jézusi kegyelem és az elkövetett bűnért járó méltó büntetés között megtapasztalható jogi és teológiai feszültség feloldása. Ugyanis kommentárjának jogi érveléséből kirajzolódik, hogy „ha a házasságtörőknek elengedjük a büntetést, akkor minden bűnt felmentünk a törvényes büntetés alól. Ekkor azután minden hitszegésnek, méregkeverésnek, gyilkosságnak és lopásnak tág kaput nyitunk.”[35] Ezért Kálvin szerint mindazok, akik a házasságtörő asszony „felmentéséből” arra következtetnek, hogy az efféle bűnök nem méltók a halálbüntetésre, azt is állíthatnák, hogy a hagyatékot (tolvaj módon) nem kell a jogos örökösök között megosztani. Ezért van, vélekedett Kálvin, hogy ha egy házasságtörő asszony „törvénytelen gyermeket csempész be, azzal nemcsak a család becsületét lopja meg, hanem elrabolja az örökség jogát is a törvényes utódtól”[36]. Később, teológiai reflexióinak kifejtése során pedig már azzal érvelt, hogy a halálbüntetés azért is igazolható a Szentírás alapján, mert a házasságtörők nem csak önmagukat becstelenítik meg, de egyszersmind megsértik az Isten szent Szövetségét és Törvényét is. S mert a házasságtörés megfelelő büntetések alkalmazása nélkül halálos kórként rontaná meg az egész földet[37], Krisztus nem kívánta, és nem is kívánhatta felforgatni a társadalmi ítélkezés rendjét és nem is törölte el az igazságszolgáltatás és a törvényesen kiszabott büntetések eszközeit.[38] Kálvin etikai főművében, az ún. Törvény Harmóniában (1563) is a korában kitaposott utat követte, hiszen a Deut 22,22 magyarázatában a már bemutatott Júda és Támár (Gen 38), Jézus és a házasságtörő asszony (Jn 8,1−11) történetét, valamint a Lex Julia elnevezésű római jogi törvényeket vizsgálva újra és újra hangsúlyozta, hogy a házasságtörésért – a „régiek” szerint – mindig is halálbüntetés járt.[39] Kétségtelen ugyan, Dávid királyt a genfi reformátor személyes példaképének tekintette, a Betsabéval való házasságtörése (2Sám 11) felett tartott egyházi beszédeiben (1562), mégis szomorúan jelentette ki, hogy az elkövetett szégyenletesség miatt Dávid felette méltó lett volna a halálbüntetésre. Releváns teológiai és jogi érvelésének szövetében ismét csak párhuzamot vont a házasságtörés, valamint a lopás és a gyilkosság között, mondván: „amikor lopásról van szó, mindenki elismeri, hogy büntetést kell alkalmazni, hiszen a tolvajlás sehol sem tűrhető el az emberek között. A házasságtörés pedig utálatosság, ezért még a szégyentelenek között sem akad olyan, aki tagadni merné annak bűnös voltát. Éppen úgy, mint a rablás esetében”[40]. Igaz mindez a király bűnös tettére is, aki Úriás „törvényes feleségét magához ragadta, amiért méltán neveztetik házasságtörőnek és tolvajnak Isten előtt”[41]. Dávid példája azonban Kálvin látása szerint rámutat, a házasságtörés némely szempontból súlyosabb bűn is, mint a lopás, hiszen egy tolvaj esetében könnyedén felmerülhet, hogy „nem volt más választása, hiszen e nélkül képtelen lett volna előteremtenie a napi betevőjét, magyarán a szükség vitte rá a bűnelkövetésre. Ám, ha a bíróság előtt hatástalan az effajta érvelés, akkor vajon milyen enyhítő körülményre hivatkozhat egy közönséges házasságtörő?!”[42]

Összefoglalva tehát kijelenthető, ha a házasságtörés, mint a paráznaság súlyosabban minősülő esetének halállal való szankcionálását Kálvin elvben elfogadhatónak tartotta, akkor bizonyára ilyen lelkülettel tekintett a sodomiával kapcsolatos magatartásformák büntetésére is. Sőt, a Deut 22,22, valamint a Jn 8,1−11-hez fűzött igemagyarázatai alapján aggálytalanul megállapítható, hogy jogi és teológiai gondokozásában a házasságtörők és a fajtalan paráznák elleni határozott fellépés a keresztyén polgári hatóságok feladata lett, törvényhozási és törvényszéki területen egyaránt (ld. később kifejezetten a Préd. Gen 19,1−5 „utasításait”).

[[paginate]]

Nem véletlen, hogy az Institutio polgári kormányzatról szóló, huszadik fejezetében a reformátor hangsúlyozta: a különböző világi felsőbbségek bölcsen megállapított rendelése az, hogy szolgálatuknak köszönhetően az Isten külső tiszteletét ápolják és védelmezzék, a kegyesség igazi tudományát oltalmazzák, az erkölcsöket pedig a polgári jó rendhez idomítsák.[43] Más szóval, hogy Isten nevének káromlása, az Ő igazsága elleni gyalázkodások (a házasságtörés és paráználkodás Kálvinnál Isten nevének megcsúfolását jelentette a hitetlenek előtt) nyilvánosan fel ne merüljenek, s hogy az emberek egymás között feddhetetlen érintkezést folytassanak.[44] Ennek okán, balgán járnak el mindazok a magisztrátusok, akik a házasságtörő asszony felmentése és Jézus példája alapján lemondani óhajtanak a keresztyén erkölcsök védelmezésének „fegyvereiről” (pl. törvények, bíróság), hozzájárulva olyan „vad és barbár törvények kimunkálásához, melyek a tolvajnak tiszteletet adnak és mindenféle nemi közösülést (quae promiscuos coitus permittebant) megengednek”[45]. 

3.2. Teológiai és etikai impulzusok

Tény, Kálvin már az Institutióban kijelentette, hogy „manapság végtelenségig menő paráznaságok, házasságtörések, vérfertőzések és csábítások figyelmeztetnek bennünket”[46], a homoszexualitás teológiai és etikai minősítése kapcsán, a Lev 18,22-höz[47] fűzött igemagyarázatában (1563), mégis megjegyezte: helyesebb az effajta bűnök nevét „még ki sem ejteni” vagy más olvasat szerint: az ilyesféle bűnökről való beszéd jobb, ha „rejtve marad”[48]. Látható, hogy a reformátor már a kérdéskörre vonatkozó másik klasszikus igehelyhez, az 1Kor 6,9-hez[49] írott bibliakommentárjában (1546) is ezt a meggyőződést vallotta, hiszen a Pál által gondosan összeállított bűnkatalógus magyarázata során az összes erkölcsi vétket értelmezte, kivéve a fajtalanságot. Csupán egy rövid utalást tett, mondván: „a negyedik volt a legsúlyosabb, ez pedig az a rettenetes ocsmányság, amely szerte Görögországban igen dívott”[50]. Tette mindezt oly módon, hogy még a fajtalanság vagy sodomia kifejezésének használatától is visszatartotta magát. Ám így tett a Róm 1,26−27[51] magyarázatában (1539) is, ahol a magyar nyelvű fordítás szerint csupán „rendellenes nemi szerelem”[52]-ről beszélt. Méltán híressé vált Genezis kommentárjában (1554) pedig a sodomai történet (Gen 19,1−11) exponálása során elsősorban nem a homoszexualitás bűnének, hanem a sodomai polgárok erőszakosságának az értelmezésére törekedett. S bár Kálvin szerint Mózes elhallgatta[53] a dühös tömeg valódi szándékát, mégis egyértelmű: mindnyájan homofil kapcsolat létrehozására törekedtek az idegenekkel. Kétségtelen, az igehely magyarázata során a reformátor elsősorban nem az effajta nemi kapcsolatok, hanem az erőszakosság minősítésére törekedett, visszafogott, mégis őszinte szavai világossá teszik: mélyen elítélte az ilyesfajta nemi érintkezések minden formáját: „a városok kapuit azért zárják be, hogy a lakosságot megvédjék a különféle vadállatok, valamint az ellenséges csapatok (itt: erők) betörésétől. Most már végre belátjuk, milyen hihetetlen és igazságtalan, hogy ezek a jövevények oltalmat keresve érkeztek Sodomába, és nem is gondolták volna, nagyobb veszély leselkedik rájuk a városban, mint a kapukon kívül?!”[54] Kálvin szerint a sodomai férfiakat a „vak és féktelen nemi vágy hajtotta”, ezért mindnyájan „arcátlanul és vadállatok módjára portyáztak a városban”[55]. Kálvin láthatóan ezen a helyen nem kívánta teológiai-etikai vizsgálat alá vonni a homofil hajlamot és társas kapcsolatot, csupán azt állapította meg, hogy az effajta nemi vétek a paráznaság legszélsőségesebb megnyilvánulása, olyan „fertelmes kegyetlenség”[56], amely nemcsak Isten Törvényével, hanem az egész emberi természet rendjével is ellentétes. A város elpusztítása tehát szükségszerű volt, hiszen később, már a sikemi vérfürdő történetét magyarázva Kálvin kijelentette: „Gondoljunk csak bele, ha egy hajadon leány (Dina) megbecstelenítéséért egy egész város fizetett meg, akkor Isten nem lehet csendben, és nem nézheti tétlenül, ha egy teljes nép (Sodoma) átadja magát a romlottságnak”[57]. Ezen a ponton azonban érdemes megjegyezni, hogy amikor Kálvin hat évvel később, 1560. április 29-én Sodoma történetéről prédikált, igencsak  helytelenítette, hogy Lót még leányai becsületét is kockára tette, csakhogy megmentse vendégeit.[58]

[[paginate]]

Releváns prédikációit vizsgálva látható, hogy a két megnevezett, homoszexuális bűncselekmény miatt kiszabott halálos ítélet (1555: fejvesztés, 1556: akasztás) után néhány évvel, 1560. április 29-én, hétfőn kezdte meg a Sodoma pusztulásáról (Gen 19,1−11) szóló bibliai versek magyarázatát, melyet három igehirdetésben (Préd. 89−91.) értelmezett. Igemagyarázatai közül az elsőben, azaz a Gen 19,1−5-ről mondott beszédében röviden érintette a sodomai lakosok fajtalan bűneit, de néhány részlettől eltekintve, lényegében az 1554-ben kiadott Genezis kommentárjában tett előzetes megállapításait követte. Beszéde elején az Ézs 1,9 és Jer 23,14 alapján párhuzamot vont Sodoma és Jeruzsálem romlottsága között, majd későbbi szolgatársához, Jean Trembley-hez hasonlóan kijelentette: nehogy valaki azt képzelje, hogy „mi magunk különbek volnánk, mint amilyenek ők voltak egykor, főleg, ha összehasonlítjuk a várost a várossal”[59]. No, persze Jeruzsálem és Sodoma említése után nem említette Genf városát, de bizonyára mindenki tudta, hogy arra gondolt. Ám e „fájdalmas párhuzam” kibontásában ennél tovább nem merészkedett. Majd a már megkezdett gondolatsort folytatva, Jeruzsálem hűtlenségének leírása nyomán (Ez 16) érkezett el a sodomai lakosok bűnének feltárásához, melynek okát a jólétben való tobzódásban találta meg. Isten tudja jól, vélekedett Kálvin, hogy az ember nagyon is hajlamos lerázni magáról az engedelmesség jármát, ezért szorosan tartva a gyeplőt, Magához hívja gyermekeit. Meglátása szerint azért maradt fenn a sodomai történet, hogy mint egy iskolai leckéből, mindenki megtanulja, mennyire gyűlöli Isten a bűnt.[60] Ezt követően a reformátor hosszasan elidőzött Lót vendégszeretetének és alázatosságának,[61] valamint a két angyal külső és belső jellemzőinek[62] (pl. étvágy, érzések) bemutatásánál, majd sietve hozzátette, nem érdemes keseregi azért, mert manapság Isten már nem küld angyali küldöttet az emberekhez, hiszen a Jézus Krisztussal való hitbeli találkozásnál hasznosabbat, nehéz volna elképzelni.[63] Sodoma bűnének részletesebb leírásához prédikációja központi részében érkezett el, mondván: „amikor eljött az éjszaka, mintha vészharang szólt volna […] a lakosok a város minden utcájából és szegletéből összegyűltek. Elment tehát a kicsi és nagy, a fiatal és öreg is, hogy ostrom alá vegye Lót házát. Jól látjuk hát’, milyen zűrzavar kerekedhet abból, ha letérve a helyes útról, romlottságban élünk. Szó szerint, még a vadállatoknál is alább süllyedünk. Ugyanis, az állatok ösztöne (itt: természetes érzése) arra indítja őket, hogy csordákba verődjenek. Amikor leszáll az éj, mindnyájan nyugovóra térnek, hiszen a vadászat (itt: zsákmányejtés) előtt pihenésre van szükségük ahhoz, hogy erőre kapjanak. Azonban ez a történet arról tanúskodik, hogy a Sátán már oly mértékben hatalomba kerítette Sodoma lakóit, hogy az éjszaka közepén dühösen és erőszakosan támadtak Lótra. […] Mielőtt azonban ezt megtehették volna, bizonyára ki kellett magukból tépniük a józan ítélőképesség, a tisztesség, valamint a szégyenérzet méltóságát”[64]. Mindez oda hatott, hogy mélységes bűnük vakká tette őket, ezért szégyenérzet nélkül, vadállatként támadtak az idegenekre. A reformátor, bibliamagyarázataihoz hasonlóan, igehirdetésében sem használta a „fajtalankodás” és a „sodomia” kifejezéseit, hanem arról beszélt, hogy a Sodoma városában ajtót nyitottak a „fajtalan kívánságnak” és megfeledkeztek az emberi józanság minden törvényéről és utasításáról[65], mert egyedül a bűnös vágyaik által vezetve éltek. Ily módon a homoszexualitás, csakúgy, mint a többi nemi erkölcsre vonatkozó bűn, Kálvin szerint egészen hasonlatos a folyókban tapasztalható „örvényekhez”, melyektől tudatosan óvakodni kell, különben a mélybe, azaz a biztos halálba jut az élet. A reformátor tehát elsősorban nem az effajta nemi vágyak és kapcsolatok teológiai-etikai minősítésére törekedett, hanem a prédikáció és a helyes keresztyén egyházfegyelem segítségével azok megelőzésére. Ezért az egész igehirdetés központi üzenete: Sodoma története arra figyelmezteti a hívőket, ha megfeledkeznek magukról, könnyen a Sátán karmai közé kerülnek. Hiba volna azonban azt gondolni, hogy Kálvin csupán a gyülekezet tagjainak üzent, hiszen prédikációja végén komoly intésben részesítette a helyi magisztrátus tagjait is, mondván: „azoknak, akik közhivatalt (itt: nyilvános hivatalt) viselnek, ébernek kell lennie, hogy még idejében megelőzzék és elfojtsák az erkölcstelenséget. Ha ugyanis a földből gyom tör elő, nincs vesztegetni való idő, azonnal cselekedni kell, mert ha korán, a kellő időben kigyomláljuk a gazt, akkor még urai lehetünk a helyzetnek. Így van ez a vétkek és bűnök esetében is. Ezért azok, akiknek méltóság és hivatal adatott, szolgálják úgy az Istent, hogy általuk az emberek teljes tisztességben és szép renddel éljenek együtt. Mindez, úgy szólván, a gyakorlatban nem kerül nekik semmibe sem, de ha úgy tesznek, mintha vakok volnának, és nem látnak semmit, azonnal a gonoszság és romlottság kezd uralkodni, és lehetetlen lesz többé helyreállítani a rendet. Hasonlóképp, ha tombol a vihar, de a megfelelő helyen, időben és helyzetben nem tesszük meg az előkészületeket, akkor semmi sem óvja meg a hajónkat attól, hogy a tenger fenekére jusson (itt: süllyedjen). Ez történik akkor, ha senki sem akadályozza meg a gonoszok tombolását. Sőt, ez az, ami pokollá teszi azt a helyet, mely korábban még földi paradicsom volt. […] Hasonlóképp, ha látjuk a járvány kitörésének veszélyét, tüstént figyelmeztetünk és intünk másokat, hogy legyenek óvatosak. Nos, amikor bűnöket látunk, nincs annál veszedelmesebb járvány. Ha ajtót nyitunk nekik, és engedjük, hadd végezzék csak el munkájukat az életünkben, akkor úgy szólván, mindennek vége”[66]. − E sorokat olvasva kérdés, vajon a posztmodern kor embere miként tekint a polgári kormányzat azon felelősségére és kötelességére, mely Kálvin szerint az erkölcsi vétkek, így a fajtalanság terjedésének visszaszorításában áll? Ma már az emberi boldogság és boldogulás szabadságát hirdető korunkban, bizonyára feszültséggel teljesen. Ugyanakkor, Kálvin fajtalanságra vonatkozó elgondolásaiból nem olvashatók ki relatív szerkezetű implikációk, azaz nehéz volna a reformátor szavai alapján arra hivatkozni, hogy a fajtalanságot illető bibliai direktívák, úgy, mint pl. a férfi és nő egyenlőségének kérdései Pál esetében, ki volnának téve a társadalmi körülmények változásának. Így Kálvin szemében a fajtalanság, s ezzel a homoszexualitás tilalma is abszolút érvényű isteni parancs. 

[[paginate]]

3.3. A kegyelem szükségessége és lehetősége

Irodalmi hagyatékának széles spektrumát vizsgálva azonban látható, hogy Kálvin teológiai-etikai gondolkozásának sem elméleti, sem pedig gyakorlati síkján nem létezett a hamartológia szóterológia nélkül. Helyes és érvényes tehát Nagy István megállapítása, aki a genfi reformátor prédikációi alapján úgy vélte, Kálvin mindig is olyan szándékkal olvasta és magyarázta a Szentírást, hogy abban Krisztus megbocsátó és vigasztaló kegyelmét találja meg.[67] Tény, Kálvin már az Institutióban is világossá tette: Isten célja, hogy magához fogadja választottait, akik az Ő kegyelme nélkül bizonyosan elvesznének. Ugyanis „ha az Úr csak azoknak ígér valamit, akik az ő törvényét teljesen megtartják, ilyen ember azonban épen nem található”[68]. Bizonyos tehát, hogy a reformátor szerint az elkövetett bűn(ök) miatt „a törvény vád alá veti az egész emberi nemet és így az Isten átkának és haragjának van alávetve”[69]. S bár Isten „a bűnt utálja, az igazságot pedig szereti”[70], a bűn törvényi megítélése helyére, mégis az Evangélium ígéretét tette, ezért Krisztus megváltó munkája által esélyt adott választottainak, hogy a Szentlélek által „Önmagához és az Ő birodalmához hasonlóvá legyenek”.[71] Az Isten könyörületességén nyugvó bűnbocsánat szüntelen reménye miatt tehát az elkövetett cselekmények már más megítélés alá esnek, mint amilyet eredendően megérdemelnének. A választottak tökéletlen életét csakis ily módon fedheti el Krisztus tökéletessége, mely letörölni igyekszik a rajta lévő szennyet és foltot, annak érdekében, hogy a kegyesek lelke végül ne kerüljön az isteni ítélet alá.[72] Kálvin Magnum Opusában tehát nem kívánta redukálni az ingyenvaló krisztusi kegyelem címzetti körét, hiszen általánosságban „bűnös emberről” beszélt. Kérdés azonban, hogy a bűnösöknek juttatott jézusi kegyelem, vajon mi módon realizálódhat a különféle erkölcsi vétkek tekintetében?

Amint bemutatásra került, Kálvin a sodomai történetről szóló egyházi beszédeiben, úgy szólván, a világi felsőbbségek kötelességének tulajdonította a különféle (pl. a nemiséggel összefüggő) erkölcsi bűnök megelőzését, üldözését, valamint szankcionálását is, hiszen úgy vélte: „azoknak, akik közhivatalt viselnek, ébernek kell lenniük […] Ha ugyanis a földből gyom tör elő, nincs vesztegetni való idő, azonnal cselekedni kell, mert ha korán, a kellő időben kigyomláljuk a gazt, akkor még urai lehetünk a helyzetnek. Így van ez a vétkek és bűnök esetében is”[73]. Újabb kérdés azonban, hogy a reformátor miképp tudta összeegyeztetni a bűnök és bűnösök „kigyomlálásának” igényét a krisztusi kegyelem földi hirdetésével? Helyes és érvényes ezért fellapozni „a búza és konkoly” (Mt 13,24−30. 36−43.) példázatához fűzött magyarázatát, melyben kijelentette: Krisztusnak a legkevésbé sem állt szándékában, hogy elnézésével leplezze a szennyet, így senkinek sem illik eltűrnie az emberek erkölcseiben a javíthatatlan bűnöket. Nem véletlen, Kálvin meglátása szerint helytelenül járnak el mindazok, akik pl. az egyházfegyelem használatát eltagadják az egyház ügyétől.[74] S mert az Istennek tetsző „az egyházi hatalom – Pál apostol tanúsága szerint – megigazításra, nem pedig rombolásra adatott”,[75] a bűnösök kegyelmi vigasztalását Kálvin a kegyes és a gonosz lelkek rendetlen egybevegyülésében (is) felismerte, hiszen úgy vélte, „kiváló vigasztalás, hogy Isten fiai, akik most mocsokban fetrengenek, vagy az ismeretlenség homályában rejtőzködnek, vagy gyalázattal is illettetnek, […] egyszer igazán és világosan tűnnek fel és fognak ragyogni”[76]. Minden bizonnyal ez a nemi erkölcsök (pl. paráznák, házasságtörők, homoszexuálisok) elleni vétkezők számára is nyitva álló isteni kegyelem volt az, melyben a házasságtörő Dávid király is részesült. Ugyanis Dávid egy időre kétségtelenül „konkollyá” lett az Isten és a nép szemében, ezért a király példája arról tanúskodik Kálvin szerint, hogy „bár Isten egy időre elhagyni látszik választottait, megkülönböztetve őket a kárhozat jelével, valójában azonban még egy percre sem feledkezik meg róluk. Teszi mindezt azért, hogy visszavezesse őket a helyes útra”.[77] A búza és a konkoly közötti végső különbségtétel, így nem az emberekre, hanem a dicsőségesen visszatérő Krisztusra bízatott, hiszen a kegyelem láthatatlan volta miatt az emberek előtt „ismeretlen a kegyesek élete”. A hívőknek megígért dicsőség tehát az Úr csodálatos és titokzatos végzése szerint való, ezért „az sem meglepő, ha a szemeinket elvakítja az erős fény, így nem tudjuk bizonyossággal megítélni, miképpen üdvözít Isten” − írta Kálvin az Ez 18,23 magyarázatában. S bár kétségtelen, Isten vigasztaló kegyelme csupán a választottak osztályrészének bizonyul, ezért a „kegyesek lelke undorodni látszik a jók és gonoszok rendetlen egybevegyülésétől”[78], Isten nemcsak egy házasságtörő király, hanem egy már elítélt és megfeszített gonosztevő számára is felragyogni engedte a mennyei dicsőség reményét. Nem véletlen, hogy a két lator egyikéről Kálvin kijelentette: ennek az embernek az életében „Isten váratlan és hihetetlen kegyelmének különös tükre tárul elénk, egyrészt mert a halála pillanatában hirtelen változott át új emberré, […] másrészt valamennyi bűnének, melyekben egész életén át fetrengett, elnyerte bocsánatát, […] sőt, az apostolok előtt […] fogadtatott be az égbe. Először tehát ennek az embernek a megtérésében ragyog fel Isten kegyelmének különleges bizonyítéka”.[79] A gonosztevő megtérése tehát arról tanúskodik, hogy Isten még a legsúlyosabb bűnök elkövetői számára is felajánlja hit által az igaz bűnbánatból táplálkozó bűnbocsánat szüntelen reményét.

[[paginate]]

Ám Kálvin tanításainak gyakorlati megvalósulása is a kegyelem képét mutatta. Ugyanis pl. a házasságtöréssel kapcsolatos bűncselekmények a Konzisztórium és a Kistanács szoros kapcsolata ellenére sem kerültek szigorú szankcionálásra, hiszen a presbitérium tagjai legtöbbször csupán az elkövetők háromnapi elzárására, valamint egy kisebb összegű pénzbírság megfizetésére tettek javaslatot. Jellemző tény az is, hogy a genfi reformátor „házasság és családjogi” vonatkozású műveiben (Ordonnances - 1541, 1561; Házassági Szabálygyűjtemény - 1546) nem is tett javaslatot a nemi bűncselekmények szankcionálására. S mert a keresztyén erkölcsöket súlyosan veszélyeztető ügyek Kálvin szerint könnyen a társadalom értékítéletének torzulásához vezetnek, a magisztrátus tagjai gyakran döntöttek az elkövetők száműzése mellett, mondván: az eljárás alá vont személyek „a testi paráználkodással olyan bűnbe taszították magukat, melyet szigorúan tilalmaznak az Isten parancsolatai. Különben is, a felette nagy botránkozások miatt, igen hasznos volna, ha az effajta paráznákat végleg kiűznék a városból”[80], nehogy a rossz termés megrontsa a jót. Nem véletlen, hogy Kálvin Antal és Anna Le Fert híres válóperében (1557) is száműzési ítélet született, mégpedig a házasságtörőnek talált, Anna terhére. Ez figyelhető meg a sodomiával kapcsolatos ügyek „hatósági” elbírálásában is, hiszen pl. 1561-ben francia menekültek egy csoportjának kevéssé súlyos homoszexuális kapcsolatának szankcionálásakor ugyancsak száműzetési ítélet született. Mindazonáltal, halálbüntetés alkalmazására is volt példa, mégpedig azokban az esetekben, amikor az elkövető(k) már kirívóan súlyos, erőszakos és közösségellenes magatartást tanúsítottak, mely a lakosság részéről közmegvetés tárgyát képezte. Ilyenek voltak pl. azok a sodomiával kapcsolatos bűncselekmények vagy házasságtörések, melyeket erőszakosan, kiskorú vagy több személy sérelmére követtek el. Ily módon tehát a felnőttek közötti, önkéntes akarat elhatározásból fakadó homofil társas „kapcsolatok” automatikusan nem vonták maguk után a halálos ítélet feltétlen kiszabását. Azonban Kálvin szakvéleménye alapján aggálytalanul megállapítható, hogy a visszaeső, durva bűnismétlők esetén a genfi jogászok és lelkipásztorok már nem javasoltak kegyelmet, hanem szigorú büntetés alkalmazását sürgették.

Összefoglalás

Bibliamagyarázatait és igehirdetéseit vizsgálva kijelenthető: a genfi reformátor nem hagyott kétséget afelől, hogy a fajtalanság minden formáját (pl. homoszexualitás, pedofília) a legsúlyosabb bűnök között tartotta számon, ezért elméletben, csakúgy, mint házasságtörés esetén[81], elfogadhatónak vélte a halálbüntetést. Ám a homoszexualitás kálvini értékelését vizsgálva hangsúlyozni kell, hogy olybá tűnik, Kálvin elsősorban nem a hajlamot és a társas kapcsolatot, hanem sokkal inkább az azzal járó nemi erőszakosságot ítélte el. Látható ez a sodomai történet mindkét magyarázatánál (kommentár: 1554, prédikáció: 1560), de megfigyelhető Kálvin környezetében is, hiszen a Genezis prédikációit megelőző mindkét homoszexualitással kapcsolatos bűneset releváns része (1555, 1556) éppen az erőszakosságra irányult. Mindazonáltal, nem hagyható figyelmen kívül, hogy a reformátor számára már maga a fajtalan vágyakozás is bűnt keletkeztet, melyről a Jak 1,15-höz fűzött kommentárjában így írt: „helytelennek, és a Szentírással ellentétesnek látszik azonban a bűn szót a külső cselekedetekre korlátozni, mintha maga a kívánság nem volna bűn, s mintha a romlott vágyak, melyek titokban és visszafojtottan maradnak, nem volnának szintén megannyi bűn. […] Sokan tudatlanul kapaszkodnak ebbe az igeversbe, s próbálják meg bebizonyítani, hogy az erkölcstelen, igen, a szennyes, bűnös és legutálatosabb vágyak nem bűnök, amikor […] kezdenek megszületni”.[82] S mert Kálvin a fajtalanságot a járványhoz, mint betegséghez hasonlította[83], megfigyelhető, hogy vélekedése szerint a homoszexualitás egy olyan betegség, amely megrontja az egész természet rendjét.[84] Jóllehet Kálvin sem morálisan, sem pedig teológiailag nem törekedett a homoszexuális személyek rágalmazására, az embereket, mégis két csoportra osztotta: az egyik tudja magáról, hogy beteg és bűnös, ezért gyógyulni akar és Krisztus kegyelme után vágyakozik, a másik pedig tagadja mindezt. A Gen 19,10−14 felett mondott egyházi beszédében emiatt kiemelte: „azt látjuk, hogy a bűnösök teljesen vakká lettek, pedig jól tudjuk, többé már nem a sötétség, hanem a világosság korában élünk”[85], ezért egyedül a bűnök levetkőzése segíthet hozzá a teljes gyógyuláshoz, melyet Isten ígér a megváltás ajándéka által. Ennek a meggyőződésének adott hangot az 1Kor 6,11 igemagyarázatában is, amikor azzal érvelt, hogy „az újjászületés kegyelme előtt a korinthusiak közül egyesek nyerészkedők, mások paráznák, megint mások rablók, fajtalankodók, szitkozódók voltak, de miután Krisztus megszabadította őket, megszűntek ilyennek lenni. Az apostol szándéka pedig az […] ismerjék fel Isten kegyelmét irántuk”[86]. Látható, a genfi reformátor műveiben a Pál apostol által összeállított „bűnkatalógusból”, helyesen, nem kívánt kiemelni és piedesztálra állítani egy erkölcsi bűnt sem, mellyel vigasztaló módon azt üzente, hogy amiként a rablók vagy házasságtörők, úgy a homoszexuálisok előtt is nyitva áll az Isten Országa, ám mindez egyedül Isten kegyelmi bűnbocsánata és az ember őszinte bűnbánata által lehetséges.[87] Kálvin tehát azt akarta, hogy mindenféle erkölcsi bűn esetén érvényesüljön Genf jelmondata, „Post tenebras lux”, azaz „Sötétség után fény” támadjon.

[[paginate]]

_{Forrás: Monter, La sodomie…, i. m., 1025−1026. alapján}

Magyar Balázs Dávid

(A tanulmány a Magyar Állami Eötvös Ösztöndíj 2017 keretében valósult meg.)

[[paginate]]

Rövidítések és hivatkozások jegyzéke