Ámósz próféta az első írópróféta. Személyéről nem áll túl sok adat a rendelkezésünkre, aminek talán az oka az, hogy az üzenetét fontosabbnak tartották a személyénél.[1] Üzenetét megragadó szavakkal, érzelmekkel teli módon adta tovább. Gunkelre például olyan nagy hatással volt, hogy az alábbiakat mondta róla (mely szavakat J. Jeremias idézi művében): „Ezek a tudatosan sokkoló szavak erősen beivódnak az ember emlékezetébe. Ha valaki az Ótestamentum prófétáit akarja bemutatni, akkor vagy Ámósszal kezdi, vagy hamarosan hozzá jut el.”[2] Ámósz szavai, az a mód, stílus, ahogyan tovább adta Isten üzenetét rám is nagy hatással voltak. Isten üzenetének átadása lelkészi hivatásunk lényege, központja. És nem mindegy, hogyan csomagoljuk, hogyan adjuk át szavainkkal, tetteinkkel azt a kincset, ami ránk bizatott.

Az eddigi lelkészi és hittanoktatói tevékenységeim során egyre inkább érzem azt, hogy mekkora a távolság az én generációm (1990-ben születtem, így én is elég fiatal vagyok még) és a most kiskamaszok között. Tapasztalatom alapján a mostani 12-15 évesekre nagyon erős hatással van a média, a közösségi oldalak, a kép és videó megosztó portálok. Állandó, szinte csak az adott pár másodpercig lényeges információkra adják a like jeleket, szívecskéket, és pár perc múlva el is felejtik, mit like-oltak... A média, az internet, a folyamatos és azonnali üzenetváltások, a hashtag-ek (# jel, mellyel egy adott képhez vagy videóhoz kapcsolódó címszavakat jelölik, amelyekre rá lehet keresni. Hasonlóan működik, mint a könyvtárak honlapján a kulcsszó kereső funkció) hatására ez a generáció már más „nyelvet” beszél. És ezért sem nem könnyű velük megtalálni a közös hangot, a nyelvet, amin keresztül Isten üzenetét át lehet adni a számukra.

Több hitoktató kollégámnak hasonlóak a tapasztalataik, és szintén keresik az utat ezen korosztály eléréséhez. Ami kardinális kérdés, hiszen mindenkinek szüksége van Isten Igéjére, továbbá a fiatalok jelentik a jövőt. Nem rég jelent meg egy cikk a Parókia Portál honlapján, melyben szintén az Igei üzenet átadásának a módjára kerül hangsúly: „Olyan formát kell találni, amelyben a kívülről jövő emberek számára a legfontosabb dolgot, a missziói kötelezettségüket teljesíteni tudjuk” (Tóth Tamás, a Piliscsabai gyülekezet gondnoka).[3]

[[paginate]]

Ezt én is így látom, és ezért is keresem a módját, hogyan is lehetne megszólítani a fiatalokat, akik az internet és okos telefonok/órák stb. világában nőnek fel, és annak a „nyelvét” beszélik. Ebben azonban nagy segítségemre van Ámósz próféta könyve, különös tekintettel a 3,3-6.8 szakasz. Ebből sok tanulságot vontam le a fiatalok között végzet munkámmal kapcsolatban, és a próféta mintáját követve én is jobban meg tudom értetni Isten üzenetét a kiskamasz korosztállyal. Hogy mit is tanít nekünk a próféta, azt most bemutatom, megvizsgálva az Ám3,3-6.8 verseket.[4]

3,3.      Járnak-e ketten együtt, ha nem egyeztek meg?
3,4.      Ordít-e az oroszlán az erdőben, ha nincsen zsákmánya?
            Hallatja-e hangját barlangjában az oroszlánkölyök, ha semmit sem fogott?
3,5.      Csapdába esik-e a madár a földön, ha nem vetnek tört neki?
            Fölpattan-e a csapda a földről, ha semmit sem fogott?
3,6.      Ha megfújják a kürtöt a városban, nem rémül-e meg a nép?
            Ha valami baj éri a várost, nem az ÚR hozza-e azt?
3,8.      Ha az oroszlán ordít, ki ne félne? Ha az én Uram, az ÚR szól, ki ne prófétálna?

Ámósz próféta ezen szakaszban − mely retorikailag is egy egységet mutató, szépen felépített szöveg – a saját prófétai hivatásának a védelmezőjeként szólal meg. A szakaszt olvasva szinte már érzi az olvasó a feszültséget, és az indulatot, amellyel a próféta védi a hivatalát, annak érvényességét. Ez nem csoda, hiszen Ámósznak sem volt könnyű helyzete, amikor Isten üzenetét adta át a népnek. Bár nem sok életrajzi adatot tudhatunk meg róla, de abban bizonyosak lehetünk, hogy ő nem tartozott az állam hatalom szemében elismert és legitim prófétai körhöz. Hiszen Ámósz gazdálkodó volt, ahogyan az ki is derül Amacjának, a Bételi szentély papjának adott válaszából is. [5] Gazdálkodó volt, egy nap azonban elhívta őt az Úr, mert az isteni  ideje elérkezett.[6] És ennek a belső lelki elhívásnak eleget téve ment fel Bételbe és Gilgálba prófétálni. Rövid ideig, maximum egy évig hirdethette az Úr Igéjét.[7] Tevékenysége a Kr. e. 760-as év környékére tehető.

Ámósz éles kritikával illette az uralkodó osztályt, és a meggazdagodott felsőbb réteget, akik elnyomták és kizsákmányolták a szegényeket.[8] Ezért is keveredett konfliktusba Amacjával is, aki maga mögött tudhatta az uralkodó támogatását.[9] Ámósznak meg kellett védenie a saját prófétai tevékenységének a jogosságát, azt, hogy ő bizony valóban Isten üzenetét hirdeti, és hogy ő bár nem az uralkodó által elismert próféta, de mégis jogos az ő beszéde. És ennek okát és mikéntjét fejti ki a 3,3-6.8. verseiben. A szakasz 9 tagú, amely nem csak indulatosságot mutat, hanem azt a rendíthetetlen akaratot, hogy ő most bizony meggyőzi a hallgatóságát, hogy ő megérteti velük azt, amit szeretne át adni nekik. Nem csak a természetbeli képek változatos használatával, hanem stilisztikailag is fokozza a beszédét. A békés nyitányt két olyan további mondat követi, ahol egy állat legyőz egy másikat, majd kettő olyan mondat, melyben az ember vadászként ejt állatot zsákmányul. Majd olyan sorok jönnek, ahol az ember van veszélyben. Mindezzel állandóan növelve a feszültséget, és a lépésenként levonható tanulságokkal igyekszik meggyőzni a hallgatókat.[10] Hogy megértsék, hogy mi az az ellenállhatatlan kényszerítő erő, ami őt szólásra bírja.[11]

[[paginate]]

Ez a szakasz a bölcsességirodalom jellemzőit mutatja meg a számunkra. Egy ember tapasztalati világát ismerhetjük meg, aki a nyája mellől szól hozzánk. Olyan képeket használ az ember- és a pásztor világ tapasztalati világából, amit a hallgatóság első hallásra is megérthetett. Megjelenik az oroszlán, aki üvölt a zsákmány után, a kihelyezett csapda, a földre hulló madár, a városban felhangzó vészkürt riasztó hangja… Mind olyan érthető, és világos képek, melyek az alkalmazásukkal és az egymás utáni szerkesztettségükkel szinte kikényszerítik a hallgató megértését, és belátását. A bölcsesség irodalomra jellemző ez a fajta kérdezésmód, mint irodalmi stílus: egy olyan nevelő célzatú stílus ez, mely során a sorozatban feltett kérdésekkel a beszélő felismerésre juttatja el a hallgatóját, és meg is győzi azt. A választ nem mondja ki a kérdésre, mert az olyan egyértelmű és világos, hogy még csak ki sem kell mondani. A bölcsességirodalom szereti a tanításában az összehasonlítást, mellyel felismerésre juttat.[12] Olyan képeket használ, mi érthető, világos, és nem szorul magyarázatra. Az összehasonlítás sorképe csak a végén lesz evidens: úgy mutatja be a világ eseményeit, hogy érthető legyen a mondanivaló.

Így Ámósz célja is az volt, hogy mindenki értse meg azt, amit el akar mondani. Ezért is vett a mindennapi életből egyszerű példákat, hogy azzal mondja el: hogy vannak olyan dolgok az életben, amelyek természetesen összefüggnek egymással. Ha látunk valamit, akkor abból lehet következtetni arra az okra, ami megelőzte azt az eseményt.[13] És Ámósz azért prófétál, mert hozzá az Úr szólt, és ha az Úr szólt, akkor prófétálni kell![14]

Most nézzük is meg versenként, hogyan tette meg mindezt a próféta.

3,3: Járnak-e ketten együtt, ha nem egyeztek meg?[15]

Itt nem egy kultuszi tradícióra való utalással találkozunk, hanem egy igazán egyszerű, és magától értetődő megállapítással: történetesen azzal, hogy ha valakik együtt mennek az úton, akkor azt megelőzően bizonyosan találkoztak is egymással. Ámósznak ültetvényei voltak, így bizonyosan sokszor volt úton, amikor kereskedett a terméssel. Elképzelhető, hogy ezzel már előre utal a végkifejletre, vagyis az Úrral való kapcsolatára.[16]

3,4. Ordít-e az oroszlán az erdőben, ha nincsen zsákmánya?
      Hallatja-e hangját barlangjában az oroszlánkölyök, ha semmit sem fogott?

Az oroszlán erőteljes képe szintén igen ismert volt a hallgatóság számára. Ámósz, aki gazdálkodott, és aki maga gondozta az állatait is[17] megtapasztalhatta a zsákmányra éhes oroszlán dühét és erejét. Az általa használt kép világos, és érthető volt hallgatóságának. Itt jelesül „kétféle” oroszlánról is beszél: egyrészt a már kifejlett, felnőtt oroszlánról. Az szó a leggyakoribb szó az oroszlánra az Ószövetségben.[18] A  szó pedig a még fiatal állatot jelöli. Aki juhokat tenyészt, aki pásztorkodik, jól ismeri az oroszlánok bőgésének fajtáit. Tudja, hogy mikor készül támadni, elfogni és elhurcolni a nyája egy tagját.

A kifejlett oroszlán gondoskodik arról, hogy megrémítse a zsákmányát. Ez a bőgés egy félreismerhetetlen jel az áldozatnak arra, hogy zsákmánnyá lesz, és karmok ragadják el... A  a búvóhelye, a sűrű cserjés, ahol az ember reményt vesztve fennakad (2Sám 18,8), ahol az állat rejtve marad, és ahol elfogyasztja az elejtett zsákmányt. Vele szemben a fiatal oroszlán nem ad ki „figyelmeztető” hangot támadás előtt, nehogy elűzze azt.

Az az Izráel, akinek szól a próféta által hirdetett ítélet, az nem más, mint az oroszlán zsákmánya, amit többet nem enged már el.[19] Egy későbbi versben (3,12) még pontosítja mindezt: mert ahová az oroszlán oda kap, vagyis ahol az Úr megjelenik népének, ott már nincs lehetőség a menekülésre. Az alsó lábszárcsont, a fülcimpa a tárgyi bizonyítékok a pásztorvilágban arra, hogy a nyáj egy tagját elpusztította egy oroszlán.[20]

[[paginate]]

3,5. Csapdába esik-e a madár a földön, ha nem vetnek tört neki?
      Fölpattan-e a csapda a földről, ha semmit sem fogott?

Ez a kép szintén igen ismert és érthető a pásztor világ számára. Ezzel próféta elfordítja a figyelmet magáról az eredményről (a zsákmány az oroszlán előtt) a folyamatra, vagyis a halálos veszélybe kerülésre. Itt már nem egy állat lesz ellensége, elpusztítója egy másik állatnak, hanem maga az ember. Az ember, aki egy madár ellen állít csapdát. És a madár, mely a szárnyainak köszönhetően az ember hatókörén kívül van, még sem tud elmenekülni a számára láthatatlan csapda elől, mely az életét veszi (lásd Jeremias gondolatmenetét).[21] Nincs számára szabadulás, a halál elkerülhetetlen.[22]

3,6. Ha megfújják a kürtöt a városban, nem rémül-e meg a nép?
      Ha valami baj éri a várost, nem az ÚR hozza-e azt?

Elhagyva az állatvilág hasonlatait, megérkezünk a perikópa második feléhez, az emberekhez. Ez még inkább ismerős, és félelmetes hasonlat lehetett a hallgatóság számára. Ennek egyik oka, hogy a kürt amiről itt szó van, azt a vészjelzésre használták. Amikor háborús helyzetben, vagy más életveszélyes szituációban (például tűzvész) riadóztatni kellett a város lakosságát, akkor az őrök megfújták a szarvból készült kürtöt, melynek jellegzetes hangja mindenkit figyelmeztetett a veszélyhelyzetre. Ez a veszélyhelyzet hasonlóan a 4. és 5. versben olvasottakhoz, szintén elkerülhetetlen. Ami viszont itt új elemként megjelenik, az, hogy előre riasztja a népet.[23] Továbbá az is kiderül már itt (ami hozzá kapcsolódik a 8. vershez), hogy mindennek az oka, okozója az Úr.

3,8. Ha az oroszlán ordít ki ne félne? Ha az én Uram, az ÚR szól, ki ne prófétálna?

A perikópa utolsó verse a korábban már említett oroszlán üvöltésének a képével folytatódik, párhuzamba hozva azt az Úr beszédével. Ezzel zárja le mindazt, amit itt elmondott elhívása megvédésnek érdekében. Ahogyan az oroszlán ordítása hallatán egyértelműen következik a félelem, mint következmény, úgy értelemszerűen a válasza Isten szavára csakis a prófétálás lehet!

Mindebből láthattuk azt, hogy Ámósz az üzenetét, hogy ő jogosan prófétál, mily módon adta át. A bölcsességirodalomra jellemző irodalmi stílusban oly módon, hogy a hallgatósága számára, mely ismerte minden megnevezett képet: egyértelmű volt az üzenet. Mivel az Úr szólt, ezért ő prófétál. Olyan nyelven szólt itt a próféta, mely érthető, világos, ráadásul izgalmas és tanítói – mellyel hallgatóságát megszólítva át tudta adni az üzenetét, ezért követendőnek tartom azt. A kommunikáció során nagyon fontos az, hogy a kommunikációt (legyen az akár beszéd, írás ) vevő fél tudja dekódolni az üzenetet, nehogy félre értés legyen. Úgy vélem pont a félreértés, a meg nem szólítottság érzet elkerülése érdekében nagyon fontos az, hogy mi lelkészekként, akik a beszélők, a kommunikációt indító fél vagyunk, úgy kódoljuk az üzenetet, hogy azt megértsék a fiatalok. De ehhez elengedhetetlen, hogy mi is jól megismerjük azt a nyelvet, amit ők beszélnek. Nem várhatom el, hogy a kiskamaszok próbáljanak engem értelmezni, fordítgatni maguknak. Úgy kell szólnom, hogy az azonnal világos, érthető, és érdekes legyen: hogy érezzék: valóban ők a megszólítottak. Ehhez bizony fontos ismernünk és értenünk az internet, a média, a kép és videó megosztó portálok világát, nyelvét, és akár ezen keresztül megszólítani őket. Mondok egy példát erre: az egyik ötödik osztályos csoportommal úgy dolgoztuk fel a történetet, hogy a fordulópontokból, a kulcsszavakból hashtag-eket (#) csináltak, majd szelfit csináltak hozzá. Mindezt nagyon élvezték, és úgy láttam, az Ige üzenetét is megértették.

Hiszem, hogy Isten üzenete mindenkinek és mindenkor aktuális. Csak meg kell találni a módját, hogyan adjuk át azt a fiataloknak. És ennek módjára Ámósz követendő példát adott. Ezért is adtam jelen cikkemnek a #Ámósz címet.

Andrási Márta Dóra

[[paginate]]

Irodalom:

H. W. F. Gesenius, Hebrew-Chaldee Lexicon to the Old Testament. Grand Rapids, MI: Baker Publishing, 1857

J. Jeremias, The Book of Amos: A Commentary. Westminster Jonh Knox Press. 1998.

J. Jeremias, Hosea und Amos. Studien zu den Anfängen des Dodekapropheton. Tübingen: Mohr. 1996.

Karasszon István, Ámósz és a Könyv. In: Lévai Attila (szerk), Doma – Ajándék. Tanulmányok Dr. Bándí György tanszékvezető tiszteletére 60. születésnapja alkalmából. Komárom: SJE, 2011.

R. Kessler, Az ókori Izráel társadalma, Budapest: Kálvin Kiadó, 2011.

J. L. Mays, Amos: A Commentary, Philadelphia, Pennsylvania: Westminster press, 1969.

Muntag Andor, Ámósz könyve. Budapest: A Magyarországi Evangélikus Egyház  Sajtóosztálya. 1978.

Gerhard von Rad, Az Ószövetség teológiája II. Budapest: Osiris Kiadó. 2001.

J. A. Soggin, Bevezetés az Ószövetségbe. Budapest: Kálvin Kiadó. 1999.

Szabó Andor, Ámós könyvének magyarázata. In: Jubileumi kommentár, 2. kötet. Budapest, 1955.

H. W. Wolff, Amo's geistige Heimat. Neukirchener Verlag. 1964.

H. W. Wolff, Dodekapropheton 2 Joel und Amos. Neukirchener Verlag, 1969.