„Annyira kiakadtam, hogy Stephen Hawking halálhírét keresztyén ismerőseim szmájlikkal posztolták, hogy megvettem az életrajzát, hogy elolvassam: ki is ez az ember, akinek a halálán némelyeknek ’hitvallás-szerűen’ örvendezniük kell?”

Mintha elefántként törnék be a porcelánboltba, mikor fél- és felületes információk alapján formálom véleményemet, és ítélkezek. Amikor már a másik ismerete nélkül is tudom, hogy neki mire van szüksége, az olyan, minta úgy mennék vadászni, hogy nem is tudom, hogy mit akarok eltalálni, így azt sem, hogy hova kellene céloznom. Csak lövök. És persze szaporodnak a baklövéseim, melyek csak sebeket osztanak, de „szíven” senkit sem találnak.  Közben egyre inkább csodálkozom, hogy a mai embereknek, az értelmes „Stephen Hawkingoknak” mennyire nem kell az „evangéliumom”!

„Miért most kezdenek az egyházban a posztmodernről beszélni (többször csak negatív jelzőként használva), amikor az a kor az ezredforduló körül véget ért?” – kérdezi a kor irodalmát tanulmányozó gyülekezeti tag.”

„Azt jelezzük ezzel, hogy az egyházunkban ilyen nagy a fáziskésés. Akkor próbálunk reagálni egy kor kihívásaira, amikor az már elmúlt…  − amint ezt kimondja a lelkész, rádöbben: ő sem foglalkozik az aktuális korszellem ideológiai alapjainak, mozgatórugóinak megismerésével. Gyorsan megkérdezi: „Hol tudnék utána nézni a poszt-posztmodernnek?!”

Az újszövetségi levelek ugyanazt, a Jézus Krisztusról szóló evangéliumot közvetítik, mégis a címzettek személyéhez, élethelyzetükhöz igazodva íródtak. Más élethelyzetben, más kultúrában mások a kérdések, szükségletek, kihívások és a gondolkozási mód.

Ezeket figyelmen kívül hagyva beszédeink megfelelhetnek saját szubkultúránk elvárásainak, de az azon kívülieket nagyon kis hatékonysággal érhetik el.

Református lelkész szokatlan „liturgiával” szolgál a temetésen. Nincs ének. Mielőtt kimondana egy bibliai fogalmat, elmondja hétköznapi nyelven. Tekintettel van a „többségre”, a nem vallásos emberekre. A sírnál nem mondja az Apostoli Hitvallást sem. Közben végig az evangélium üzenete hangzik, a feltámadás valósága jelenik meg.

Református lehet-e az ének, az Apostoli Hitvallás nélküli temetés?

Lehet-e az hitvallásszerű Apostoli Hitvallás nélkül?

[[paginate]]

Pál a Krisztushoz való hűséget nem a formákban, kifejezésekben, hanem a tartalomban fejezte ki. Mivel az evangéliumban akart részestárs lenni, ezért szabaddá lett arra, hogy ne a keretekhez, szokásokhoz, az általános gyakorlathoz, hanem az evangéliumi hűséghez ragaszkodjon.

Ugyanakkor ebben a ragaszkodásban fontos szerepet játszott számára az a hagyomány, mely a gyülekezetekben kialakult, mivel ez biztosított egy már ellenőrzött, biztonságos keretet. „Ezért tehát, testvéreim, álljatok szilárdan, és ragaszkodjatok azokhoz a hagyományokhoz, amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok” (2Thessz 2,15).  „Mint ahogyan ez a szentek valamennyi gyülekezetében történik…(1Kor 14,33).   „…nekünk nincsen más szokásunk, sem Isten gyülekezeteinek” (1Kor 11,16).

Keresztelő János tanítványainak is problémát jelentett, hogy Jézus tanítványai nem úgy böjtölnek, ahogyan ők és a farizeusok. Jézus válaszában az új bor hatására szétrepedő régi tömlővel szemléltette, hogy az Isten általi megújulás új kereteket igényel (Mt 9,14kk).

Azzal a kérdéssel pedig meg kell küzdeni, hogy mikor igényli az evangélium hirdetése a biztonságot adó gyülekezeti, egyházi keretek „átlépését”, és azok átlépése mikor válik szimpla megalkuvássá, önfeladássá.

„− Ez nagyon jó! Ezzel miért nem a fiatalokat akarják elérni?” – kérdezi a harmincas éveiben levő felnőtt. 

„− Mert őket ezzel nem érjük el. Ők további két generációra vannak Öntől.”

A múlt század közepén 50 év közel két generációt fedett le. Akkor ilyen időtávlatból reagálni valamire azt jelentette volna, hogy a nagyszülők gondolatvilágán és nyelvén beszélünk az unokákhoz. Napjainkban élőknek fél évszázaddal ezelőtti nyelven beszélni olyan, mintha a nagyszüleik dédszüleinek élethelyzetén keresztül, az ő fogalmaikkal, kultúrájukkal keresnénk a mai fiatalokat.

Tudjuk Pálról, hogy másként beszélt a zsinagógában, másként művelt pogányok és másként a tanulatlan emberek között. Azonban a másként elmondott beszédeiben közös volt, hogy törekedett megismerni azokat, akikhez szólt. Az élethelyzetüket, gondolkozásmódjukat, a kultúrkört, mely őket formálta, és úgy adta tovább az evangéliumot, hogy megérthették azt (ApCsel 17,22k; 26,2; Tit 1,12).

Nem csak a kort ismerte, hanem azokat is, akikhez szólt. Valóban mit tudok az utánam jövő generációk kultúrájáról, kommunikációjáról, függőségeiről, bálványairól, vágyairól, identitásuk alapjáról? Ha nem ezeken a csatornákon keresem őket az evangéliummal, akkor az lepattan róluk. Ők is erős falakkal vették körül magukat. Ha be akarok jutni hozzájuk, meg kell keresnem a hozzájuk vezető bejáratot.

[[paginate]]

A fent írtakat én is tudom. Mégis, amikor bekopog hozzám a kihívás, és keresem, hogy az új helyzetben miként lehetnék hű az evangéliumhoz, küzdök a szokásokkal, a hagyománnyal, a beidegződéseimmel.

Ha a kihívás észlelésekor lezárok, megmaradok a komfortzónámban. Könnyű azt mondanom, hogy ha nem kész megenni, amit „kínálok”, nem kap mást. Senki sem szólhat meg ezért, hiszen belül maradtam az általános egyházi kereteinken. Nem kell gondolkoznom, küzdenem, nincs kockázat − már ha nem rejt kockázatot elmaradni Jézus mögül. Megerősödök az „ilyenek” az emberek, „nem kell nekik” az Ige sztereotípiában. Egyszer már azt sem fogom megengedni, hogy a kihívások egyáltalán elérjenek hozzám. Közben biztosan elmarad a másik mélyebb megismerése. Nem derül ki, hogy talán az irreleváns, és Istenről a számára érthetetlen régi fogalmakkal mondott beszédekkel van problémája, és nem magával Istennel.

„Ha a járt utat a járatlanra nem cserélem, akkor maradok hű. Őrzöm az ősök örökségét.” Igen, ez is hűség – de csak a bejáratott úthoz, de csak az ősök hagyományaihoz, melyek egykor pont azért alakultak ilyenné, mert így tudtak a kor nyelvén, a kor kihívásaira, a kortársak számára érthetően evangéliumi válaszokat adni. Viszont az a sok kortársam, akik számára az én utam a járatlan – vagy éppen járhatatlan - pont így nem hallja meg az evangéliumot.

Szakítva az addigi gyakorlattal, néhány ciprusi és cirénei férfi görögöknek is hirdette az evangéliumot. Az apostolok Barnabást küldték ennek a kivizsgálására, aki Isten kegyelmének munkálkodását látta a más népek felé való nyitásban. Felismerte, hogy az addig szokatlan úton pont Jézus missziói parancsát tölti be a gyülekezet (ApCsel 11,19kk).

Antiókhiában Barnabás mellett, ebben a missziói látással rendelkező közösségben formálódott Pál, aki később zsidónak zsidóvá, görögnek göröggé „lett”. Aki a törvényt tisztelőkhöz a törvény ismerőjeként beszélt, de az Isten törvényéről semmit sem tudónak nem hivatkozott az Írásra, és közben mégis a bibliai üzenet járta át mondatait.

Amikor gyülekezeteink egyre nyilvánvalóbban csak foltokban érik el az embereket, nagy szükségünk van arra, hogy megértsük, mire ösztönöz minket Isten Pál szavain keresztül:

„¹⁹Mert bár én mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mégis mindenkinek szolgájává tettem, hogy minél többeket megnyerjek. ²⁰A zsidóknak olyanná lettem, mint aki zsidó, hogy megnyerjem a zsidókat; a törvény uralma alatt levőknek, mint a törvény uralma alatt levő – pedig én magam nem vagyok a törvény uralma alatt –, hogy megnyerjem a törvény uralma alatt levőket. ²¹A törvény nélkülieknek olyanná lettem, mint aki törvény nélküli – pedig nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvénye szerint élek –, hogy megnyerjem a törvény nélkülieket. ²²Az erőtleneknek erőtlenné lettem, hogy megnyerjem az erőtleneket: mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket. ²³Mindezt pedig az evangéliumért teszem, hogy én is részestárs legyek abban” (1Kor 9,15-23).

Pentaller Attila