Tőkéczki Lászlótól búcsúzunk
Tőkéczki László (Szikszó, 1951. szeptember 23.) Széchenyi-díjas történész, egyetemi tanár, a Dunamelléki Református Egyházkerület főgondnoka, korábbi világi főjegyzője életének 67. évében, 2018. január 8-án visszaadta lelkét Teremtőjének. A megboldogultat az Emberi Erőforrások Minisztériuma, az Eötvös Loránd Tudományegyetem és a Dunamelléki Református Egyházkerület saját halottjaként búcsúztatta.
Tőkéczki Lászlót egyházunk szertartása szerint helyezték örök nyugalomra a Fiumei Úti Sírkert Nemzeti Emlékhely ravatalozójából, január 23-án. Igét hirdetett Bogárdi Szabó István püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinata lelkészi elnöke. Textusa a hűséges barát és szolgatárs, Tőkéczki LÁszló konfirmációi igéje volt: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját” (Jelenések könyve 2,10). Püspök Úr azzal vigasztalta a gyászolókat, hogy Jézus Krisztus halálával és feltámadásával szerez barátokat. „Krisztus barátjának lenni azt jelenti számunkra, hogy megnyílik az isteni élet kellős közepe. És ott nem a sikeresség, az erő, a befolyás, a tekintély, a tudás vagy a hatóképeség, nem a sokféle érdek, hanem egyedül a bizalom, a megbízhatóság dönt el mindent. A hűség. Ma sok barát gyűlt egybe, hogy meggyászoljunk egy hűséges embert. Aki hűséges volt pátriájához, szülőhelyéhez, családi hagyományaihoz, pályatársaihoz, tanítványaihoz, tudós társaihoz, hűséges az ezer ügyben eljáró, másokért mindig közbenjáró barát szívós kitartásával. Ezért nem csak gyászoljuk őt, hanem hálát is adunk egész életéért” – fogalmazott a Zsinat lelkészi elnöke. Majd hozzátette: „az ember hűsége csak akkor terem maradandó értéket, ha Krisztus hűségét tükrözi vissza”. Tőkéczki László világlátásának, barátságának ez volt a forrása mindhalálig.
Három búcsúbeszéd hangzott el. Vizi E. Szilveszter akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia korábbi elnöke és Balog Zoltán az emberi erőforrások minisztere a ravatalozóban, Orbán Viktor miniszterelnök pedig a sírnál vett végső búcsút Tőkéczki Lászlótól. A szertartáson részt vett Kövér László, az Országgyűlés elnöke és Boross Péter korábbi miniszterelnök is.
Az alábbiakban közreadjuk Bogárdi Szabó István püspök A robotos címmel, közvetlenül Tőkéczki László halála után írt emlékező sorait, amely aznap a Parókia portálon jelent meg, valamint Vizi E. Szilveszter és Balog Zoltán búcsúbeszédét.
A boldog feltámadás reménységével veszünk búcsút Tőkéczki Lászlótól. Emléke legyen áldott!
A Szerkesztőség
[[paginate]]
Az történt, amire készültünk – mondta ma délután egy közös barátunk Tőkéczki László halálhíréről értesülve. De hát lehet-e a barátaink halálára készülni?
Ha ugyan a halálra (de csak a magunkéra) nem csupán lehet, hanem kell is, a régi keresztyén szabályok szerint, mégis, erős sejtelmünk volt, hogy a mi korunk egyik robotosa, közéleti szereplője, kiváló történésze, tanítója, népművelője, vitázója, tanácsolója, szerkesztője, kurátora, presbitere, egyházi tisztségviselője, tehetséggondozója, Tőkéczki László elégeti magát abban a nagy munkában, amely sokkal nehezebb volt és lesz is, mint a darabjaira szaggatott magyar világ anyagi újraépítése.
Mert a szellemi roncsolás szellemi gyógyítása, a történet-tudati útvesztés erkölcsi értelmű kiigazítása, egyáltalán, az útbaigazítás, az életünk vissza-szervesítése a hagyományokba nem történhet meg varázsütésre, nem megy végbe politikai voluntarizmussal, csak rendületlen és állhatatos munkával, egészséget roppantó odaszántsággal, napi munkával, robotban – és csak önként.
Tudósi munkáját nagy megbecsülés övezte, könyvei, tanulmányai, előadásai maradandó értékek lesznek mindaddig, amíg szabadok vagyunk – ezt tudta jól. De leginkább mégis azokat szerette, akiket még nem járt át a visszanyert szabadságunk szépsége, a legszívesebben és leggyakrabban a szétzüllesztett falvak és lerongyolt kisvárosok maradék közösségeit látogatta, azokat, akik közé nagy tudósok, sikerdíjas sztárelőadók, ügyeletes megmondó-emberek nem jártak „le”, mert nem is tudtak, nem is akartak az effélékről tudni. Azokat a láthatatlanokat szerette ősei pátriájában, Abaújban, aztán a Duna mentén, de Erdélyben és az Őrségben is, akiket „kiirtott az idő gazul” (ahogy Jékely Zoltán fogalmazta), azokat a láthatatlanokat szerette, akiket mindazáltal látott az Úr. És azt akarta, hogy lássanak.
Konzervatív ember volt, de nem volt múltimádó, ismerte a magyar és európai történelem összes végzetes nyomorúságát. Ezért óvott azoktól is, akik neomániában szenvedtek. Sem a múltat, sem a jövőt nem istenítette, nem kellett istenítenie semmit és senkit, az élő Istent dicsérte, a Teremtőt és Gondviselőt, a Megváltót és Megszentelőt. Régebben mesélte róla egyik ismerőse, hogy nála nagyvonalúbb, gálánsabb ember kevés akadt. Leginkább azok kértek tőle támogatást meg hitelt, akik nem fizették meg az adósságot, hanem pocskondiázták, becsületét tiporták. Aztán újra hozzá folyamodtak, hogy pótolja ki nekik, amit elkorhelykedtek szellemi és valóságos italkimérések pultjainál. Ismerte a „hetvenhétszer is” megbocsátás titkát. Az érdekek nem érdekelték, csak egy érdekelte: az érték.
Családjával, gyülekezetével, egyházával egy közösségben gyászolja őt az egész magyar szellemi élet, tanítványai, tisztelői, az újraformálódó magyar közélet.
A barátunk volt, aki szeretett bennünket. Most leginkább gyermeki őszinteséggel elmondott, egyszerű szavú imádságai visszhangzanak bennem: semmi pátosz, semmi sallang, csak egy isten-gyermek tiszta bizalma. Ma reggel még, kórházba vitele előtt, bizonnyal olvasta a napi Igét, Jézus szavait: nem a sok beszédért hallgat meg minket Isten, hanem azért, amit a titkos szobán, ajtót magunkra zárva, az Atyával kettesben maradva elmondhatunk Annak, Akié mindig az utolsó szó, a feltámadásra hívó, Maga jobbjára állító szent meghívás. Ezért hálás a szívünk, tudva, hogy akár élünk, akár halunk, a mi hűséges Megváltónkéi vagyunk. A Hűségesé.
Bogárdi Szabó István