Református egyházunk történetének talán nincsen még egy olyan időszaka, amelyiket annyian feldolgoztak, ismertettek volna, mint éppen a gyászévtized (1671-1681) korát. A gályarabok emlékezetének fennmaradásáért pedig mindent megtesz egyházunk, amikor emlékműveket készít, a meglévő dokumentumokat összegezi, és felhívja a figyelmet azokra a vértanúkra, és az állhatatosságukban szenvedőkre, akik Krisztusba vetett hitükért hordozták a bilincseket, és húzták az evezőket. Meggyőződésem, hogy evangélikus és református egyházunk nem lenne olyan erős, hogyha az akkori eseményekben nem edződött volna meg az előttünk járók hite. Ma is valljuk a gyászévtizedben szenvedőkkel együtt, hogy Krisztusba vetett hitünket nem hagyjuk el sem anyagi előnyökért, sem hatalomban való előre jutásért, sem pedig fenyegetés, vagy erőszak miatt. Pál apostollal együtt: „meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, a mi Urunkban” (Róm 8,38-39).

Az idei esztendő, a pozsonyi per évfordulója ismét lehetőséget ad arra, hogy visszatekintsünk ezekre az eseményekre. Előzményként megemlíthetjük Száki János ekeli esperes-prédikátor megégetését (1672, Komárom), ami jelezte, hogy nincsenek biztonságban azok, akik protestáns lelkészként szolgálnak. Ezt az eseményt aztán egy persorozat követte, ami 1672-ben vette kezdetét, és egészen 1674-ig tartott.[1] Az első rendkívüli törvényszék Nagyszombatban kezdte meg a működését 1672-ben, ami elé Pozsonyból idéztek be lelkészeket és polgárokat, akiket hűtlenség miatt bebörtönöztek. A lelkészeket állás- és vagyonvesztésre ítélték, majd külföldre száműzték. Még három alkalommal ült össze rendkívüli törvényszék: 1673 szeptemberében és 1674 márciusában Pozsonyban, 1674 áprilisában pedig Szepesváralján. 1673-ban tulajdonképpen egy próbapert hajtottak végre, ahová beidézték a Felső-magyarországi lelkészeket. A rendkívüli törvényszék elé 33 beidézett érkezett meg. Az eljárás rend ugyanaz volt, mint a fél évvel későbbi perben. A megjelenteket halálra ítélték, majd felajánlották a lehetőséget, hogy áttérnek, lemondanak a hivatalukról és az országban maradhatnak, vagy pedig elhagyják az országot. Ezekben az esetekben a halálos ítélettől megmenekülhettek. Végül 1 katolikussá lett, a többi 32 vagy elhagyta az országot, vagy pedig reverzálist (kötelezvényt) írt alá, hogy nem folytatja hivatalát sehol, semmilyen formában.

[[paginate]]

A második felvonásra, 1674. március 5-re 715 lelkészt és tanítót idéztek meg, akik közül 336-an jelentek meg, 256 evangélikus és 80 református. Már ott és akkor felmerült a kérdés, hogy vajon a lelkészek-tanítók használtak-e azzal egyházuknak, hogy gyülekezeteiket elhagyták, és megjelentek a bíróság előtt, vagy éppen ellenkezőleg, felelőtlen és meggondolatlan cselekedet volt-e mindez? Erre ott is és azóta is nehéz választ találni. Az azonban biztos, hogy a hitvallók kitartásából olyan erő támadt, ami mind a mai napig hatással van protestáns egyházainkra. Az otthon maradt gyülekezetek leveleiből kiderül, hogy az elhurcolt lelkészek béketűrése és állhatatossága sokkal nagyobb erővel bírt, mint a tanítás, amit szolgálatuk ideje alatt nyújtottak a gyülekezet tagjainak.

A beidézés oka már a per alatt is egyértelmű volt, ahogyan a gályákról írt egyik levélben benne is van: „1674. március 5-én Pozsonyba idézték Magyarország majdnem minden református gyülekezetének lelkipásztorát lázadás, de voltaképpen a vallás ürügyén”.[2] Sokan voltak, akiket a földesuraik nem engedtek el Pozsonyba, főleg a török területekről. A nógrádi bég például elfogatta és megverette azokat a vármegyei tisztségviselőket, akik a beidézéseket hozták. A bíróság elé a megjelentek tiszta lelkiismerettel léptek: „Mivel legtöbben a törökök alattvalói voltak, tilos volt számukra e bíróság előtt való megjelenés. Mi azonban megjelentünk, hiszen semmilyen bűnben nem voltunk részesek”.[3] A terv ezzel a harmadik perrel az volt, hogy a gyülekezeteket megfosszák elöljáróiktól, és így teljes egészében felszámolják az ország egészére nézve a protestantizmust. Ezt a tervet fogalmazta meg Szelepcsényi György érsek: „Magyarországon az evangélikusoknak olyan kötelet fontunk, melyet ha a nyakukba ránthatunk, soha többé az evangéliomi vallás lábra nem áll”.[4] Hála Istennek, hogy ennek a tervnek csak egy töredékét sikerült megvalósítani.

^{A gályarabok emléktáblája a MRE Zsinati Székházban}

[[paginate]]

A per lefolyását megpróbálták a rendes ügymenetben lefolytatni. Volt ügyész, aki a per legelején felsorolta a vádakat, ugyanakkor már előre megnevezte a várható büntetést is. A királyi ügyész a prédikátorok ellen a következő keresetet fogalmazta meg. „A fentebb megnevezett vádlottak annak ellenére, hogy /…/ őket is ugyanúgy kötelezte, és máig kötelezi a hűség, a tiszteletadás és Őfelsége s az ő szent koronája iránt megőrzendő engedelmesség, mégis nem tudni, miféle indokból, miféle gonosz szellem hatására, hitszegésre és vakmerő meggondolatlanságra sarkalló miféle elszántságtól rászedve tévútra jutván, /…/ attól az időtől fogva, hogy őket az /…/ igehirdetés hivatalára felfogadták, tisztségük, szolgálataik, kötelességük mezsgyéjéről önkényesen letérvén s attól messze eltávolodván, /…/ a római katolikus hitvallás ellen gyalázatos szájjal és istenkáromlással förtelmeskedtek”.[5] A vádirat szerint a római egyház híveit, így a királyt is gyalázták, szidalmazták, istenkáromlónak és „pápista kutyának” nevezték. Ezen kívül „lázadásról árulkodó gúnyiratokat is összeszerkesztettek”,[6] azokat kinyomtatták és terjesztették. Az egyszerű embereket a katolikus vallás minden elemének meggyalázására uszították, a szenteket és Máriát beszédeikkel ócsárolták. Az ügyész megemlítette, hogy szervezkedésben vettek részt, amikkel „Őfelsége további más püspökei és egyházi emberek ellen irányuló, azok irgalmatlan legyilkolását megkísérlő, szerte az országban gerjesztett lázongásokra”[7] szólították fel az embereket. „Ezen kívül arra vetemedtek, hogy a törököt a kereszténység megmaradásáért mostanáig annyi ezer ember kiontott vére árán dicsőséget szerzett Magyarország meghódítására bírják”.[8]

A vádlottakra az ügyész a következő büntetéseket kérte. Akik az oltáriszentséget a földre szórták, azokat kéz- és lábvesztéssel sújtsák. A képek megtaposóit és elégetőit elevenen égessék meg. A többi bűnnel kapcsolatban pedig a felségsértés miatt kijáró fej- és jószágvesztésre ítéltessenek. A per során ugyan sok tanú, szám szerint 179 kihallgatására került sor, de mindezeket azzal a visszatérő mondattal söpörték le, hogy az ártatlanságot nem szavakkal, hanem komoly bizonyítékokkal kell alátámasztani, így a vádak továbbra is érvényesek. Védőügyvédek is megjelentek a per során, de nem sokat adtak arra, amit mondtak. Emiatt a vádlóknak a jegyzőkönyvet is meg kellett hamisítani, mert a védők szavaiból kiderült volna, hogy a lelkészek ártatlanok. A védők bizonyítékait egyszerűen törölték a jegyzőkönyvből. Ki is mondták, hogyha lesz 100 védőügyvédjük, akkor sem tudják megakadályozni az ítéletet. „El volt itt ítélve a vádlott előre, még ha soha nem is hallott az ellene felhozott bűnökről”.[9] A per végén, április 4-én a lelkészekre, április 17-én a tanítókra nézve mondták ki az ítéletet: fej- és jószágvesztés. Ezt a büntetést azonban elkerülhetik, ha térítvényt adnak, hogy a lázadásban való részvételük elismerése mellett tisztségükről lemondanak, sem nyilvánosan, sem titokban semmilyen szolgálatot nem végeznek; önkéntes száműzetésbe mennek; római katolikussá lesznek; ellenkező esetben végrehajtják az ítéletet.

[[paginate]]

Akik római katolikussá lettek, azoknak egy esküszöveget, úgynevezett „magyar átokmintát”[10] kellett aláírni, amelyben megvallották, hogy az egyedül üdvözítő egyházba úgy vezették át őket, a pápával kapcsolatban kimondták, hogy ő nem tévedhet, megvallották a szentek és Mária tiszteletét, a 7 szentség elfogadását, az egy szín alatti úrvacsora érvényességét. Végül kimondták, hogy „egyedül a római vallás az igaz, az evangéliumi pedig téves, eretnek, ezért átkozzák azokat, akik őket ez átkos eretnekségben nevelték, átkozzák szülőiket és a mindkét hitvallású papokat, kik az eretnek kelyhet nyújtották, sőt magukat is, amiért abból ittak”.[11] Megígérték, hogy minden eretnek könyvet megvetnek, soha vissza nem térnek az evangéliumi vallásra, sőt annak üldözésére kötelezik magukat. Nem csoda, hogy ezt a lehetőséget nem sokan választották, és csak kevesen írták alá, úgyhogy külön jutalmazásról is gondoskodtak. „Akik vallásukból önként kitértek, némelyek 30, mások 40 rajnai forint jutalmat kaptak, vagy valami egyházi, vagy világi hivatalt”.[12] A per során ígérgetéssel, fenyegetéssel, lelki ráhatással próbálták meg elérni azt, hogy a 3 lehetőség közül válasszanak ki maguknak egyet a megjelentek.

A meghallgatások során hat lelkésznek sikerült megszöknie, ők visszatértek gyülekezeteikbe és folytatták szolgálatukat. Mindenképpen érdekes jelenség az, hogy ezek után, a perben egyébként halálra ítélt és megszökött lelkészeket senki nem háborgatta. A Pozsonyban maradtak közül néhányan római katolikussá lettek, vagy hivatalukról mondtak le, voltak, akik az önkéntes száműzetést választották, többek között Szenci Száki János felső-dunamelléki püspök is, aki aztán a következő évben meg is halt. „Száki János úr húsvét előtt három héttel az úrban sok rendbeli számkivetései és bujdosási után elnyugodott”.[13] A sokféle fenyegetés után mégis megmaradt 94 személy, akik semmilyen térítvényt nem voltak hajlandóak aláírni. Őket május legvégén, június elején az ország különböző börtöneibe szállították.

A börtönökben aztán a lelki terror mellett megkezdődött a fizikai terror is.[14] A későbbi feljegyzéseikben röviden összefoglalták azt, hogy mit éltek át a komáromi, lipótvári és a többi börtönben. A pozsonyi fogságból, amikor különböző börtönökbe kerültek, „gyászos, azelőtt népünk körében sohasem hallott példa szerint csak kenyéren, vízen tartották őket, különböző szolgai, a természetüktől és hivataluktól idegen alantas munkákkal, ásással, föld, kő szállításával, szemét és illemhelyek kitisztításával kínozták, gyötörték. Kilencszer, sőt többször megismételve kifosztották őket minden jobb ruhától egészen az ingig, minden pénztől egészen a negyed fillérig, és megtiltották egész családjuknak, hitveseiknek, atyáiknak, anyáiknak, rokonaiknak a látogatást.

[[paginate]]

Ez a fogság majdnem egy teljes évig tartott”.[15] A prédikátorok és tanítók nyomorgatásában a komáromi parancsnok járt élen. Ilyen szavakkal szólította fel az ott lévőket: „Térjetek át a római egyházba, mert különben sohasem szabadultok ki a tömlöcből, hanem ott kell elrohadnotok, mert a király inkább képes koronájától megválni, mint Magyarországon belül a római valláson kívül mást is megtűrni”.[16] A lipótvári parancsnok pedig így bíztatta a hozzá érkezőket: „Éltetek szomorúbb lesz a halálnál, mert fekete kenyéren és vízen kívül mást nem kaptok, bilincsekbe jártok s minden nyomorúságot el kell szenvednetek”.[17]

A börtönben senkivel nem bántak finoman. A feljegyzések szerint volt olyan hely, ahol „mint egy disznóólban a sok tisztátalan állatok, békák, tetvek s egyéb ártalmas férgek között, a szeméttel s mindenféle undok rovarokkal teljes helyen sem éjjel, sem nappal semmi nyugodalmuk nem volt. Felállniok sohasem lehetett; a rettenetes büdösségben sokszor elájultak, erejük elfogyatkozott, a folytonos setétség miatt majdnem megvakultak, a nyomorúságos élelmezés miatt majdnem éhen haltak meg”.[18] A lelkészek és tanítók ennek ellenére kitartottak hitük mellett és minden fenyegetés, ígérgetés ellenére sem voltak hajlandóak semmit sem aláírni. Ellenfeleik a kitartásukat ördögi makacsságnak, vagy bolondságnak nevezték. Minden próbálkozás ellenére mégis kimondták, hogy „minket a börtön mocskai sem fognak elrettenteni, mert Isten kegyelme által készek vagyunk igaz ügyünkért a halált is elszenvedni”.[19] A börtönbe zártak közül azonban nem mindenki maradt állhatatos. Komáromban 17-en, 4 hónapnyi kegyetlenkedés után írták alá a térítvényt és így kiengedték őket. Azonban egyetlen feltétellel engedték vissza őket családjukhoz, hogyha római katolikussá lesznek. A megkezdett úton visszafordulni már nem tudtak, így áttértek, aminek pénzben mért jutalmát is megkapták, némelyek 20, némelyek 30, némelyek 50 Forintot. Innen aztán elvitték őket Lipótvárba, hogy a megszabadultakat megmutassák az ott raboskodóknak. Amikor azonban az ott lévők látták, hogy csak a hitük elhagyásával lehetnek szabadok, még inkább állhatatosak maradtak. Voltak aztán kivételes esetek is. Az egyik börtönben valamelyik lelkész szóban megtagadta hitét, amire kiengedték, onnan pedig hazatérve tovább folytatta korábbi tevékenységét, mint református lelkész. Érdekes, hogy nem tudunk arról, hogy vele tovább foglalkoztak volna. Három további tisztviselőnek a börtönből sikerült megszabadulni, akik aztán hazatérve folytatták szolgálatukat.

[[paginate]]

A legnépesebb csapat Lipótváron volt, ahol összesen 45 foglyot tartottak a börtönben. Nagyon kemény körülmények voltak itt. Ha valaki nem a kellő sebességgel ment, vagy dolgozott, azt mindenféle formában megverhették. Így aztán „dárdanyéllel, puskatussal, vízbe áztatott, csomózott kötelekkel, botokkal akárhányszor vérük kifolyásáig verték a szegény rabokat, mint a barmokat”.[20] Nyáron árnyékra nem mehettek, télen a tűz mellé nem ülhettek. A nyári éjszakákon szűk és büdös helyre zárták őket éjszaka, télen pedig a szabad ég alatt aludtak.

Lipótváron a mise látogatására is kötelezték a börtönlakókat, akik azonban nem akartak menni, ezért addig ütötték, verték őket, amíg mozogtak. A foglyok azt kérték az ott lévő papoktól, akik szintén sok esetben verték őket: „Nem vassal, hanem az Isten beszédével győzd meg a mi lelkeinket”![21] Máskor odavonszolták őket a templomba, amikor pedig nem akartak letérdelni, akkor ott bent, a mise közben verték meg őket annyira, hogy némelyikük a mise végéig ájultan hevert a földön. A különös kegyetlenséggel börtönben tartott protestáns tisztségviselők közül néhányakat sikerült megtörniük, de a többség kitartott hite és meggyőződése mellett. Erről a kitartásról tanúskodik egy hitvalló ének és egy imádság, amely mutatja, hogy mennyire mély hittel rendelkeztek a tanítók és prédikátorok. „Noha mi testünkben eladattattunk, / Úr Jézus Krisztustól de megváltattunk, / Ha ez ínségben meg köll is mind halnunk, / De néma bálványnak mi fejet nem hajtunk. / Alig várnánk immár: jönne az óra, |/Melyben szegény fejünk szabadulásra, / Vagy halál által mennénk amaz jóra, / Hol az Bárány – Krisztus, gazdag végvacsora”.[22] A börtönlét nyomorúságának hatását szépen foglalja össze Huszti Mihály imádsága, aki halála előtt nem sokkal a börtönben így könyörgött: „Uram, ne emlékezz meg az én bűnösségemről, /…/ szenteld meg borzasztó fájdalmaimat, hogy /…/ arra törekedjem, ami a Te dicsőségedre, nekem megnyugvásomra, e világon élő szentjeidnek pedig hasznára szolgál”.[23] Végül a 94 bebörtönzöttből ketten meghaltak, 21-en áttértek, így 1674 decemberében már csak 71 hitvalló maradt.

Azok közül aztán, akik kitartottak, 37 tanítót és prédikátort elindítottak a börtönökből, hogy a gályákra vigyék őket. Osztrák területen jártak már, amikor újabb 5 hitvallót hoztak melléjük, így Thúry Etele szerint 42, más források szerint 41 prédikátort indítottak el Nápolyba, hogy ott gályaraboknak adják el őket. Az Itáliába vezető út további borzalmakat, fájdalmakat és nyomorúságokat jelentettek azoknak, akiket elhurcoltak.[24] Lábukon nehéz vasakkal hajtották őket, sokuknak egészen a csontig hatolva marta le a húst is a bilincs. Ha éppen a katonáknak úgy volt kedvük, akkor puskatussal, dárdanyéllel, korbáccsal ösztökélték őket gyorsabb tempóra. Nem csoda, hogy néhányan nem bírták ezt a bánásmódot, és számukra véget ért a földi gyötrelem. „Ketten meghaltak az úton az éhségtől és a szomjúságtól”.[25] Őket nem is temethették el, egyszerűen ott hagyták a holttesteket az út szélén. További kettő akkor halt meg, amikor Teáte városában hagyták őket a börtönben, hiszen nem bírták már a további utat. Hárman útközben megszöktek, aminek következtében a megmaradtakat még kegyetlenebbül ütötték és verték. Thúry Etele adatai szerint az egyikük a sok szenvedés és nyomorgatás hatására elhagyta hitét.

[[paginate]]

Az út utolsó szakasza igen keserves volt. Az egyiküket úgy megverte az egyik katona, hogy eltört a dárdája nyele. Séllyei István dunántúli püspököt ketten támogatták, hiszen saját erejéből már nem tudott járni. Az egyiküket pokrócra tették és úgy húzták maguk után. Erről a kegyetlen útról emlékezett meg Beregszászi István: „Mi heten voltunk a kapuvári tömlöcben, de csak hárman maradtunk, Sárvárban is heten voltak vallásunkon valók azokból is három maradt. Tizenhat már ez idegen országokban, kik a Jézusért martyromságot szenvedtek”.[26] Végül 30 hitvalló érte el Nápoly városát, ahol fejenként 50 aranyért adták el őket a gályákra 1675. május 7-én. A Szent Januárius, Szűz Mária és Szent Klára gályákon szolgáltak.

A gályán zajló élet semmiben sem volt könnyebb az eddigieknél. Szinte érthetetlen, hogy miként tudott ez a 30 ember ennyi szenvedést túlélni. Nem csupán a lelki terhet kellett hordozniuk, hanem a gorombaságokat, ütéseket, gúnyolódást is. Az egyik fogvatartót így jellemezte Beregszászi István: „a Bukkari sátán kinzójánál is kinzóbb kapitány”.[27] Az eddigi kegyetlen utat pedig mintegy „megkoronázta” a gályarabság.[28] A gályán levágták a szakállukat, hajukat, úgy mint a gonosztettek miatt elítélt rabokét. Az eddigi munkákat még keményebben felülmúlta mindaz, amit egy ilyen hajón el kellett szenvedni. A gályákon akár 15-20 órát is evezhettek egy nap, miközben korbáccsal verték őket a nagyobb hatékonyság elérése érdekében. A beszéd elkerülése miatt a szájukat kipeckelték, csak az evés idejére vették ki azt a szájukból. Az ennivalót az evezőpadok előtt lévő vályúba tették, ahonnan minden evőeszköz nélkül kellett azt megenniük. Egy alkalommal néhány társukat elvitték egy másik kikötőbe, ahol tengeri ütközetben kellett részt venniük. Isten csodájaként értelmezték azt, hogy végül visszatértek.[29]

A nápolyi kikötőben és másutt átélt borzalmak között az jelentett egy kis fellélegzést, hogy leveleket írhattak, illetve kaphattak, valamint adományokat fogadhattak el. Így a gályára kerülés után nem sokkal megkezdték leveleik írását a rabok, hogy sorsukról tájékoztassák az otthon maradottakat, és valami támogatást kérjenek tőlük. Ezeket a leveleket sokszor kapkodva írták, ahogyan az egyik levél zárása mutatja: „Irtam sietve a neapolisi tenger hátán”.[30] Ezek a beszámolók nagyon érzékletesen leírták a szenvedéseket és a nyomorúságokat.[31]

[[paginate]]

Azonban nem csupán a magyarországi ismerősök kaptak leveleikből, hanem írtak Hollandiába, Svájcba, a Német Birodalom fejedelemségeibe. Egy ilyen levelükben leírták, hogy egy társuk meghalt és még azt is megtagadták tőlük, hogy eltemessék.[32] A szenvedések, a munka, a betegségek következtében többen is átmentek a mennyei dicsőségbe.[33] Levelek sokasága indult el a kezdetektől fogva svájci, német, holland protestáns lelkészekhez, professzorokhoz, ezen kívül pedig Franciaországba és Angliába, hogy a gályarabok sorsáról minél többen értesüljenek, és a szabadulásuk érdekében mindent megtegyenek.[34]

A gályarabok érdekében nem csupán magánszemélyek, hanem a diplomácia is közbenjárt. A leghatékonyabb diplomáciai erőnek Hollandia bizonyult, az Ausztriával szövetségben lévő spanyolok ugyanis a franciákkal vívott háborújukhoz segítségül hívták a holland hajóhadat. Ennek keretében 9 holland hadihajó érkezett a nápolyi kikötőbe. Ezeknek a hadihajóknak köszönhetően 1676. február 11-én történt meg a gályarab prédikátorok kiszabadítása. Michiel De Ruyter admirális ekkor mondta el híres szavait: „Sok győzelmet vívtam életemnek minden rendiben ellenségeim felett, de ez az én legfényesebb diadalom, mellyel Krisztus ártatlan szolgáit az elviselhetetlen terhek alól kiszabadítottam”.[35] Ez a hír gyorsan bejárta az európai protestáns gyülekezeteket:[36] „a Neapolisiakat Isten kegyelméből mind már elbocsátották”.[37]

A kitartásnak az eredményét alig lehet szebben összefoglalni, mint ahogyan azt Borsos István megfogalmazta: „egyházunk életben maradt, nagyrészt e lelkipásztoroknak köszönhető. Mindenképen áldást és magasztalást érdemelnek tehát, hogy a törvényszék előtt megjelentek s szent vallásunkért mindenféle gyötrelmeket, sőt számosan mártírhalált szenvedtek”.[38] Az egyik hitvalló lelkész Svájcban megfestett arcképe alá méltán került tehát egy vers, aminek két sora így hangzik: „Annyi viszontagság s sok próbák terhe alatt is | Győze s a vértanúság fénye ragyogja körül”.[39] Emlékezzünk Isten iránti hálával a gályarabokra, látva, hogy mennyi erő, kitartás, állhatatosság áradhat azokra, akik megtartják Krisztusba vetett hitüket. Kövessük mi is az ő példájukat!

Szabó Előd