Tisztelt Emlékező Közösség! Kedves Fiatalok!

„Édes drága kis Máriám és drága Gyermekeim, Árpika és Lacika! Utolsó soraim, melyeket Hozzátok intézek. A haláltól nem félek /…/. Az írásomról is láthatjátok, nem félek a haláltól. Nem izgulok, nem remegek. És még eddig senki sem félt. Mindenki hősiesen halt meg. Az édes Jézus nekem is adott erős és bőséges kegyelmet a sors elviseléséhez. Tudjátok, az igazságért meghalni dicsőség. Krisztusnak is azért kellett meghalni, mert az igazságot hirdette a zsarnokság, a gazság felett.”

Egy alig negyvenéves édesapa, magyar–történelem szakos gimnáziumi tanár titokban, wc-papírlapokra írott, kabátgallérba rejtett búcsúlevéléből idéztem, amelyet feleségének és két kisfiának írt a siralomházból, néhány nappal azelőtt, hogy 1957. december 31-én a Győr Megyei Börtönben negyedmagával felakasztották.

Mit csinált Tihanyi Árpád 1956-ban?

A forradalom kitörésekor szinte rögtön bekapcsolódott az eseményekbe. Az október 25-i győri tüntetésen elszavalt a Nemzeti dalt. Másnap, amikor hírét vette, hogy a határmenti kisvárosban, Mosonmagyaróváron a az államvédelem kötelékébe tartozó határőregység a fegyvertelen, védtelen emberek közé lőtt, és a sortűznek legalább ötvenen estek áldozatul, önként vállalta, hogy segít helyreállítani a rendet, lecsitítani az elkeseredett és feldühödött tömeget, és segít megakadályozni a további vérontást. Határozott fellépésének köszönhetően sikerült megakadályozni a további önbíráskodást.

[[paginate]]

Beszédet mondott a szabadságról, a nemzeti függetlenségről, a demokráciáról, sürgette a szovjet csapatok kivonását, és kiállt amellett, hogy a sortűz felelősei nem kerülhetik el a törvényes felelősségre vonást. Tagja lett a Dunántúli Nemzeti Tanácsnak. A Tanács megbízásából Ausztriában tárgyalt az osztrák parasztszövetséggel és az osztrák kormány tagjaival. Az amerikai követségen pedig az ENSZ támogatását és gazdasági segítséget kért a forradalom számára. Később ezt a tettét a bíróság hazaárulásnak minősítette.

Tihanyi Árpádot, a hírhedt győri per másodrendű vádlottjaként állították bíróság elé. Vádlott-társaival, Földes Gábor színházi rendezővel és Gulyás Lajos református lelkésszel egyetemben egy különösen cinikus koncepciós perben ítélték halálra, többek között gyilkosságra való felbujtás vádjával – éppen azokat az embereket, akik valójában menteni próbálták a mosonmagyaróvári határőrtisztek életét.

A Tihanyi Árpádot, Földes Gábort, Gulyás Lajost első fokon halálra ítélő bíró Gyepes István volt. Egy péklegényből lett, bírói-ügyészi akadémiát végzett bíró, aki valódi jogi diplomáját csak az ítélethirdetés után egy héttel szerezte meg.[1] Ezt követően Gyepes, mint a Kádár-rendszer megbízható támasza, több mint harminc évig, szinte a rendszerváltásig, egészen 1987-ig vezethette a Győr megyei bíróságot. Másodfokon pedig az 1951 és 1955 között a politikai rendőrség beszervezett ügynökeként is jelentő, majd szolgálatai jutalmaként a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának elnöki tisztébe emelt Ledényi Ferenc hadbíró juttatta őket kötélre. A bírósági eljárással leplezett politikai gyilkosságban Ledényi egyik társa katonai ülnökként az a Gyurkó Lajos vezérőrnagy volt, aki a forradalom napjaiban egyetlen magasabb rangú katonai parancsnokként vállalta, hogy halálos sortüzeket vezényeljen fegyvertelen tüntetőkkel szemben. Kádár János később így méltatta Gyurkó érdemeit: „az egyetlen hadosztályparancsnok, aki a pártszerv felhívására végigpásztázta a Duna–Tisza közét hatszor, szétvert mindent”. Nevéhez olyan halálos sortüzek helyszínei fűződnek, mint Kecskemét, Tiszakécske, Salgótarján, Eger. Tihanyi Árpádék akasztófára juttatói közül egy másik magasrangú katona, Lakatos Béla egyenesen Moszkvából jött haza úgymond „rendet csinálni”, majd később a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erők törzsfőnökének magyar helyettese lett.

[[paginate]]

Tisztelt Emlékező Egybegyűltek! Tihanyi Árpád tragikus története egy sors abból a kétszázharmincegyből, akiket az 1956. november 4-e után felálló, jogi mezbe öltöztetett megtorló gépezet áldozatai között tartunk számon. „Kérd számon a történelemtől az embert, és kérd számon magadtól is.” Kemény mottóval kezdődik a közelmúltban elhunyt kiváló rendezőnk, Sára Sándor egyik legszebb filmje, a Feldobott kő. Hol lenne érvényesebb a feladat, ha nem itt, Nemzeti Gyászparkunkban, a 301-es parcellában, az ’56-os áldozatok előtt fejet hajtva, Tihanyi Árpádra és sorstársaira emlékezve.

1956. november 4-én hajnalban megindult a második szovjet katonai beavatkozás a szabadságharc leverésére. Maga Zsukov marsall, a leningrádi csata híres hadvezérére kapta az offenzíva levezénylésének feladatát. Az óriási katonai technikai fölényt a felkelő csoportok leleményességükkel próbálták kompenzálni. A nyomasztó túlerővel szemben a fegyveres ellenállás közel egy hétig tudta tartani magát. A szovjet csapatokkal, illetve az illegitimnek tekintett kormánnyal szemben az utóvédharcok tovább folytatódtak: a fegyveres ellenállást több mint két hónapig tartó tömeges, nyílt politikai ellenállás váltotta fel: sztrájkok, demonstrációk, kiterjedt röplapozás. A forradalom nem könnyen adta meg magát.

A hatalom nem késlekedett a válasszal. December elejétől, egy hónapon keresztül a forradalom napjaihoz hasonlóan újra fegyvertelen civilek halálát követelő sortüzek dördültek országszerte. Sok tízezer embert elbocsátottak a munkahelyéről, 13 ezer embert internáltak. 1956 és 1963 között több mint 22 ezren kerültek jogerős ítélettel börtönbe. ’56-os forradalmi tettei miatt 231 embert a bíróságon ítéltek halálra, majd végeztek ki, köztük, a szovjetekkel való többszöri egyeztetést követően, Magyarország miniszterelnökét, Nagy Imrét. A kivégzettek átlagéletkora nem érte el a harminc évet. Több mint hatvan százalékukat azok a munkás- és paraszti származású felkelők tették ki, akiket a kommunista diktatúra a saját legitimációs bázisának tekintett.

A megtorlás áldozatai éppen olyan különbözőek voltak, mint a forradalom támogatói. Voltak közöttük baloldaliak és jobboldaliak, reformkommunisták és kereszténydemokraták, városiak és vidékiek, civilek és katonák. Amilyen széles körű volt a forradalom támogatottsága, olyan széles körből kerültek ki a megtorlás áldozatai is. A forradalom társadalomtörténetére irányuló vizsgálatok azt mutatják, hogy szinte nem akadt egyetlen társadalmi csoport sem, amely ne vette volna ki a részét valamilyen formában a forradalomból. Gondoljunk csak a forradalom követeléseinek megformálásában kulcsszerepet játszó egyetemistákra, a főként képzett szakmunkásokból álló munkástanácsokra, a különböző értelmiségi szerveződésekre, a sokszor kevéssé képzett munkásokból verbuválódó fegyveres felkelőkre, a falusi önkormányzati testületekben szerepet vállaló parasztemberekre. Ha a kommunista állambiztonsági összesítéseket, kimutatásokat vesszük iránytűként, azt mondhatjuk, hogy óvatos becsléssel is egymillióra tehető a forradalomban ténylegesen, aktívan cselekvők száma.

[[paginate]]

Óriási volt a társadalmi támogatottság. De volt-e nemzeti egység? A politikai nézetekben nem, hiszen nagyon különböző értékrendű, világnézetű, politikai felfogású, társadalmi hátterű ember vett részt a forradalomban. Társadalmi egység volt azonban a forradalom és szabadságharc alapvető értékeiért való áldozatvállalásban: a szabadságért, a nemzeti függetlenségért, a demokráciáért való kiállásban. Kevés olyan eseménye van a magyar történelemnek, amely ilyen sok és ilyen különböző hátterű embert mozgatott meg.

A húszéves Corvin közi Onestyák László, aki büszkén viselte  Cigány becenevét, a bordó sipkás Jancsi, Bárány János kétszeres sztahanovista munkás, a háromgyerekes református lelkész, Gulyás Lajos, az egykori piarista diák, a forradalom alatt a saját élete kockáztatásával önkéntes mentőszolgálatot vállaló Péch Géza, a keményen szovjetellenes újpesti asztalos, Kósa Pál, a családját Auschwitzban elveszítő, elkötelezett kommunista Angyal István, a kikeresztelkedett, keresztényszocialista ügyvéd, Rajki Márton, az ötvenes években a kulákoknak jogi védelmet nyújtó ügyvéd, Szobonya Zoltán, akit három gyermekétől elszakítva telepítettek ki az ötvenes években, a horthystaként megbélyegzett és ezért az egyetemi felvételtől eltiltott Corvin közi parancsnok, Iván Kovács László, a Landler Jenő utcai csoportban harcoló bányász, Toracz Sándor, a „vörös Csepel” munkásai, Szente Károly és tizenkilenc éves fia, István, akiket majd egy napon akasztanak fel, a legendás Szabó bácsi, Szabó János, Mansfeld Péter, Tóth Ilona…

Az közös bennük, hogy politikai meggyőződésüktől, értékrendjüktől, szocializációjuktól, múltjuktól, korábbi hatalmi súlyuktól függetlenül az újonnan berendezkedő kommunista hatalom megsemmisítendő ellenségként tekintett rájuk. Sorsuk így lett végérvényesen közös: életüket vagy szabadságukat áldozták a független, demokratikus Magyarországért. A megsebzett diktatúra súlyos árat fizettetett a mártírokkal, hiszen félt tőlük. Annyira félt, hogy még a végtisztességet is megtagadta tőlük, nehogy sírjaik kultuszhelyekké, az ellenállás szimbolikus tereivé változzanak.

[[paginate]]

Kedves Emlékező Barátaim! Megemlékező gondolataim végén a végtisztességet megadó rokonokra, az ’56 hőseinek és áldozatainak emlékét őrző özvegyek és árván maradt családtagok megpróbáltatásaira szeretnék emlékezni, akiknek tovább kellett élni számkivetve a mindennapokat.

Egy fiatal, húszéves asszonyt, az újpesti munkások perében kivégzett Csehi Károly fiatal özvegyének megrendítő vallomását idézem. Sok más kivégzett rokonával együtt azért kellett vallomást tennie, mert a kádári bíróság még azt a temetőőrt is perbe fogta, aki az ’56-os kivégzettek özvegyeinek és árváinak megmutatta a frissen elföldelt halottak nyughelyeit. Figyeljenek a maguk egyszerűségében is megrendítő mondatokra.

„Férjemmel, Csehi Károllyal csak két hónapig éltem házasságban, mert 1956 augusztusában történt házasságkötésünk után 1956 októberében kitört az ellenforradalom, majd őt november 12-én letartóztatták. Legutoljára a Gyorskocsi utcai börtönben beszéltem vele 1959. július 18-án. Akkor már őt első fokon halálra ítélték. Ezt követően szeptember 22-én kaptam egy értesítést, amelynek alapján bementem a Budapest X. Kerületi Tanácshoz, ahol közölték velem, hogy férjem július 30-án meghalt, akkor kivégezték... Azonban azt nem közölték velem, hogy hol van eltemetve. Én tudtam azt, hogy az elítélteket a köztemetőben szokták eltemetni, és ezért halottak napján anyámmal kimentem a temetőbe. A temetőben megkérdeztem egy ott lévő temetőőrtől, hogy hol vannak eltemetve az 1956-os ellenforradalmárok. Ő megmutatta a temető sarkában lévő azt a helyet, ahova ezeket az ellenforradalmárokat eltemették, így tudtam azt, hogy férjem is ott lehet. A parcella utolsó sorához mentünk, gondoltam, hogy nemrégen temették el, bizonyára az utolsó sorban fekszik, azt sem tudom, hogy hányadik sor az. De ott kiválasztottam az úttól fekvő második sírt, és arra egy gyertyát tettem és virágot…”

A kádári diktatúra még a találomra kiválasztott, jelöletlen síroknál sem engedte az emlékezést. ’56-nak nemcsak az emlékétől, hanem a halottaitól is félt. A sírjaikra állított gyertyákat és virágokat is elsöpörte. Hiszen ’56-ot felejtésre ítélte, az emlékét is szerette volna eltörölni. Ezért is felelősségünk, hogy ’56 emlékét nem engedjük megfakulni. Hiszen nemcsak nekünk, magyaroknak, de a közös európai emlékezetnek is megkerülhetetlen dátuma. 1956. október 23. a reálpolitikát is felülíró szabadságvágy egyetemes jelképévé, és tegyük hozzá, a szabad világ lelkiismereti dilemmáinak is a szimbólumává vált. November 4-e ugyancsak jelkép, mégpedig a kommunista hatalom kegyetlenségének és megreformálhatatlanságának a jelképe.

Ha Európának van közös történelme, és ha Európának van közös történeti emlékezete, közös történeti identitása, akkor az nem írható meg 1956 forradalma nélkül. És hogy ne is legyen megírható – ez a mi felelősségünk.

Végezetül Csoóri Sándor intelmét szeretném idézni: „Felejteni sokféleképen lehet, úgy is, hogy nem a lényegre akarunk emlékezni”. Ma azért gyűltünk össze, hogy számonkérjük a történelemtől az embert, és hogy a lényegre emlékezzünk: ’56 neves és névtelen hőseire és mártírjai.

Földváryné Kiss Réka