Az 1956-os forradalom és szabadságharc a 20. századi magyar történelemnek legkiemelkedőbb és egyben világtörténeti összefüggésekben is meghatározó fejezete, amely a szovjet birodalmat valaha ért legnagyobb kihívást jelentette Európában. A szabadság, a demokrácia, és a nemzeti függetlenség melletti kiállás egész nemzetet megmozgató eseménysora a magyar református egyházat is mélyen érintette. Tanulmányomban arra keresem a választ, hogy milyen állapotban érte a reformátusokat 1956 októbere, a forradalom előtti és alatti politikai-társadalmi mozgások milyen kölcsönhatásban álltak az egyházi történésekkel, miként vett részt az egyház intézményesen és milyen szerepet játszottak az egyházi tisztségviselők egyénenként a forradalom napjaiban, végezetül pedig egy rövid áttekintésben kitérek a szabadságharc bukását követő egyházi megtorlás legfontosabb fejezeteire.

Előzmények: a református egyház útja a forradalomig

Magyarország a második világháború végére szovjet megszállás alá került, s ezzel az egyházak is gyökeresen új politikai mezőbe kerültek.[1] A hatalom totális kisajátítására törő, szovjet támogatást élvező kommunista párt 1945-től kezdődően szisztematikusan számolta fel politikai és közéleti vetélytársait, s a „reakció elleni harc” jegyében sorra lehetetlenítette el a civil társadalom életének hagyományos szerveződéseit is. Legnagyobb kihívást a társadalmi beágyazottságuk révén kiemelkedő tömegbefolyással bíró, világnézeti és politikai ellenfélként kezelt egyházak jelentették. Az ateista alapokon szerveződő párt kezdettől kiemelt figyelmet fordított a vallásos hagyományok és az annak keretet adó intézményrendszer megtörésére. A koalíciós időszak első éveiben azonban taktikai okokból nem indult nyílt, összpontosított támadás az egyházak ellen. Nem az egyházak egészét támadták, hanem a kommunista párt által „legreakciósabbnak” bélyegzett képviselőit. Az egyházakkal szembeni harc e korai szakaszát nagyon találóan jellemezte visszaemlékezésében a dunamelléki református egyházkerület törvénytelenül lemondatott főgondnoka, az ügyvédként több neves egyházi személyiséget is védő Kardos János: „A kormányzat(…) féltékenyen ügyelt arra, hogy az egyház- és vallásüldözés látszatát elkerülje, s amikor egyházi személyt akartak börtönbe juttatni, az egyházi ténykedéstől megkülönböztethető más magatartás lett a vád tárgyává és az egyházi ítélkezés alapjává. Abban már nem volt finnyás, hogy az állítólagos ténykedés megfelel-e a valóságnak.”[2]

Támadások azonban nem csak kívülről érték az egyházvezetést. Az egyház falain belül is egyre elszántabban hallatták a hangjukat a radikális megújítást, egyházszervezeti, egyházalkotmányi és teológia reformokat, személyi változásokat, illetve vallásos ébredést sürgető csoportok. A reformtörekvések egy része valóban hosszú idő óta megoldatlan problémákat állított a központba. Az 1945 után kirobbant mind élesebbé váló vita azonban nem a megújulás szükségessége, hanem azok radikalitása, valamint a reformcsoportok némely irányzatának a kommunisták iránti burkoltabb/ nyíltabb politikai elköteleződése miatt robbant ki, aminek következtében az egyházszervezeti, teológiai, megújulási kérdések is sorra politikai színezetet kaptak. A „reakció” elleni harc egyre fojtóbb légkörében, a múlt rendszerrel radikális leszámolást követelő támadások kereszttüzében, valamint a háború után megerősödő, és a régi egyház vezetés elmozdításában érdekelt politikai erők által is támogatott egyházi ellenzék nyomása alatt a Ravasz László püspök nevével fémjelzett egyházvezetés mindinkább defenzívába szorult. Ravasz eredeti törekvése, hogy a kisgazdapárt által vezetett koalíciós kormánnyal olyan megállapodást tudjon kötni, amely garantálja az egyház autonómiáját, viszonylagos szabad működését, 1947/48 fordulójára végképp zátonyra futott. Ekkorra értek meg a feltételek az egyházakkal szembeni összpontosított támadás megindítására. 1948 tavaszán Ravasz Lászlót nyílt politikai nyomással félre állították. Székét Bereczky Albert, Lázár Andor főgondnok helyét pedig a törvényesen megválasztott Kardos János helyett a kommunista párt támogatottja, Kiss Roland örökölte, 1949-ben pedig Péter János ült Révész Imrét követően a debreceni püspöki székbe.

Az immár gyökeresen átalakított egyházkormányzat első feladatként az állam és egyház kommunista modell szerinti szétválasztásának levezénylését kapta. Ebben a folyamatban a református egyházra a „faltörő kos” szerepe hárult a Rákosi- féle politikában. 1948. június 14-15-én a Zsinat heves vita után elfogadta az egyházi iskolák államosításáról szóló törvénytervezetet (az országgyűlés másnap, június 16-án szavazta meg az 1848. XXXIII. tc.-t). Ez lett az 1948. október 7-én aláírt református egyház és az állam közötti kényszer egyezmény alapja, amely kisebb módosításokkal 1990-ig szabályozta az egyház életét.  Az egyezményben ugyan az állam elismerte az egyház létét, biztosította szabad tevékenységét, istentiszteletek, evangélizációk, helyi és országos konferenciák, hitoktatás és szeretetmunka végzését, a gyakorlatban azonban az egyezmény megkötése semmilyen biztosítékot nem jelentett az egyház számára, hogy a továbbiakban is szabadon végezheti a munkáját.

[[paginate]]

1948-tól számítható „hosszú ötvenes évek” az egyházak életében a „durva szekularizáció”, a látványos terror időszakát hozta. Ez egyszerre jelentette az egyház társadalmi-közéleti szerepének minimalizálását, az egyházi autonómia megtörését, anyagi függővé tételét, infrastruktúrájának mind teljesebb felszámolását, az egyházi intézmények államosítását, egyesületek feloszlatását, missziói munkájának megbénítását, az egyház lelkészi karának és társadalmi bázisának megtörését, B-listázás, internálás, perek, kitelepítés, kulákosítás, és egyéb adminisztratív intézkedések révén. 1951. május 18-án az egyházakkal és így a református egyházzal szembeni politika további szigorodásaként, az egyházak teljes körű állami ellenőrzésére – az egyházi autonómia formális tiszteletben tartására sem ügyelve, és az egyezmény szellemével is szöges ellentétben - létrehozták az Állami Egyházügyi Hivatalt. Két hónap sem telt el, s a frissen felállított intézmény elnöke, Kossa István már az egyházi intézményrendszer felszámolásának újabb megrendelését közvetítette a református egyház vezetői felé: köztük a diakonissza intézetek megszüntetését, a megmaradt egyházi földek felajánlását, kislétszámú gyülekezetek összevonását, teológiai akadémiák és az egyházkerületek összevonását. Újabb fázisként 1952-ben az egyház „önkéntesen felajánlotta” a debreceni gimnázium kivételével megmaradt iskoláit, 1953-ban pedig sor került a Bethesda kórház államosítására. Az egyházi intézményrendszer felszámolásában, államosításában (Pap Lászlónak, a budapesti teológia dékánjának későbbi kifejezésével élve öncsonkításában) a korabeli egyházvezetés sokszor nemcsak kényszerűségből, a mozgástér hiányában működött közre, hanem, amint Pap indulattól sem mentes, de mindenképpen tárgyilagosságra törekvő visszaemlékezésében írta „Mindez a legnagyobb cinizmussal ment végbe. Az egyház vezetői nemcsak átadták az államnak a megegyezés által meghagyott gimnáziumokat, hanem azok kiváló és egyházához hű oktató személyzetét a legdurvább eszközökkel lökték el maguktól.”[3]

Az új egyházvezetés tehát nemcsak statisztált az egyházi intézményrendszer felszámolásához, hanem a párt – jól átgondolt politikai fogással – igyekezett a belső egyházi ellenállás megtörését és a potenciális ellenállás lefojtását is az egyházvezetésre bízni. A diktatórikus egyházpolitikát nyíltan vagy passzívan elutasító lelkészek, esperesek közül sokakat kényszernyugdíjaztak, illetve kényszer áthelyezésekkel elzárt vidéki gyülekezetbe helyeztek. Ugyanakkor részben ez magyarázza, hogy a korszakban az egyházi tisztségviselőkkel szembeni rendőrségi, bírósági eljárások, bár súlyos, nemegyszer tragikus következményekkel jártak (például a karcagi Pap Béla, az aranyosapáti Ráski András, a békési Balogh Mátyás lelkészek, illetve a ceglédi Füle Miklós presbiter ügye), de a korszak nagy, több vádlottas római katolikus pereivel ellentétben a reformátusok lelkészekkel, presbiterekkel szemben továbbra is elszigetelt egyedi eljárások keretében léptek fel.[4] A rendszer egyházpolitikai taktikájának egyik jellemzője, hogy a fokozódó terror ellenére a Mindszenty-, illetve a Grősz-perhez hasonló, nyilvános koncepciós per lefolytatására református vonatkozásban nem került sor, noha az ÁEH felállításával és Grősz József kalocsai érsek perének előkészítésével egy időben az Andrássy úton kidolgozták egy Ravasz Lászlóig elnyúló, református összeesküvési per forgatókönyvét is. Végül azonban a református nagy pert eredeti formájában nem realizálták, hanem a nagymúltú KIE vezetőit ültették a vádlottak padjára, zárt tárgyaláson.[5]

Az 1948 után hivatalba lépő új egyházvezetés azonban nemcsak kész volt az együttműködésre, hanem teológiailag is törekedett igazolni az együttműködését, s alátámasztani a diktatúra célkitűzéseit. Az állami kényszert egyházi érdekként, a kiterjedt missziói munka felszámolását természetes és egészséges folyamatként beállító új teológiai tanítás megformálásával párhuzamosan egy új egyházi nyelv kialakítása is kezdetét vette. Egyrészt vallásos nyelvbe öltöztetve, sokszor az ébredési mozgalmak körében kedvelt kegyességi irodalomból merített szókincset felhasználva, teológiailag próbáltak meg alátámasztani aktuálpolitikai célokat, másrészt megkezdődött a kommunista párt által diktált politikai fogalomkészletet meghonosítása az egyházi szóhasználatban. (Ennek a folyamatnak a hatása az 1956-os egyházi programok megszövegezésében is tetten érhető.)

További, következményeiben máig ható, de eddig kevéssé elemzett, súlyos fejezete az ötvenes évek egyházpolitikájának, hogy, a hivatalos egyházvezetés – elfordulva missziói hivatásától – a gyülekezeteknek a kommunista párt politikája által sújtott, vagy azzal nem rokonszenvező tagjait, családjait is igyekezett az egyházból eltávolítani. „A templomlátogatónak van egy rétege, amelyet nem az ige, nem a hit vonz a templomba, hanem az, hogy téves közéleti szót, hamis próféciát akar hallani, vagy esetleg hall is egy-egy istentiszteleten… Ha egy budapesti egyháztag, akiben ilyen rossz igény él, nem elégül ki a maga templomában, elzarándokol egy másikba… Vizsgálják meg a lelkipásztorok és presbiterek, hogy van-e ebben a tekintetben valami tennivalójuk”[6] –figyelmeztetett 1952-es első esperesi jelentésében Fekete Sándor, aki a lemondatott és a szabolcsi Bujba száműzött Szabó Imrét követte a budapesti esperesi székben.

Az egyház hitéleti tevékenysége, missziói munkája további megszorításának jól ismert lépése volt az Egyetemes Konvent elnökségi tanácsa által 1950 decemberében kibocsátott „Testvéri Izenet”, amely az egyesületek feloszlatása után minden missziói tevékenységet az egyház irányítása és ellenőrzése alá rendelt, illetve az ezen alapuló ún. Missziói Szabályrendeletet, amely a korszakban végig szabályozta és korlátozta az egyház szabad missziói tevékenységét. (Hivatalosan 1989. augusztus 31-ig maradt érvényben.) Ennek alapján missziói munka csak a gyülekezet közösségében folyhatott és kizárólag az előzetesen összeállított, és a felsőbb egyházi testületek által jóváhagyott missziói munkatervek szerint működhettek a gyülekezetek. Az új szabályzat lehetetlenné tette az evangélizációt, gátat szabott a hitélet korszerűsítésére, megújítására irányuló munkának, kizárta, vagy legjobb esetben is igen szűk korlátok közé szorította a laikusok és a hitélet adminisztratív állami korlátozásai ellen küzdő lelkipásztori tevékenységet.

A missziói munka szoros felügyelete, megnehezítése, az állami és egyházi tiltások és a megfélemlítések ellenére azonban számos gyülekezetben zajlott tovább olyan kendőzött hitéleti tevékenység, amelynek célja a szűk keretek között a missziói munka folytatása, a keretek tágítása, illetve új, egyéni lelkigondozói formák kialakítása volt. A két háború közötti egyházi megújulás, a belmissziói mozgalmak, valamint a negyvenes években kezdődött és a háború után elsősorban egyesületi keretek között kibontakozott ébredési hullám sokáig éreztette hatását, és szerteágazó, sok helyütt a gyülekezeti életre is visszaható hitéleti aktivitást eredményezett. Miként Bárczay Gyula az emigrációban, a nyolcvanas években vallomásszerű tanulmányában fogalmazott: „1948 és 1956 között a legfelsőbb egyházvezetés mellett, általa hol elnyomva, hol megtűrve, de mindenképpen tőle függetlenül és vele ellentétben, évekig a nyilvánosság minden lehetősége nélkül élt és hatott az evangélium sajátosan magyar-református szelleme. Nem a föld alatt, hanem a felszínen, de elszigetelve, mert a kapcsolatot teremtő egyházszervezet kizárólag a hivatalos vezetés szellemét tükrözte. De számtalan megnyomorgatott hűséges falusi gyülekezetben és szívósan életben maradó városi egyházi közösségben, csendes és bátor presbitériumok működésében, neves és névtelen lelkipásztorok munkájában a gúzsba kötöttség feltételei között is élt az egyház.”[7]

[[paginate]]

’56 előestéje

Ez magyarázza, hogy 1956 ősze a református egyházi közösségeket is meglehetősen forrongó, feszült állapotban érte. A forradalmat megelőző mind nyilvánvalóbbá váló társadalmi, politikai, és hatalmi válság, a levegőben érezhető feszültség az egyházban is éreztette hatását. Egyre erőteljesebben adtak hangot az egyház szabadságának visszaállítását, belső életének megújítást célzó követeléseknek, és mind markánsabban fogalmazódott meg a vezetőkkel szembeni bizalmatlanság is. A tiltakozások, programtervek súlyát növelte, hogy egy részük eljutott azon nyugati egyházvezetőkhöz is, akiket a kommunista egyházpolitika sikerének, nemzetközi elfogadottságának, a vallásszabadság demonstrálásnak szándékával Magyarországra szervezett nemzetközi egyházi rendezvények résztvevőiként hívtak 1955 őszén, illetve ’56 nyarán Magyarországra. Így 1955 szeptemberében a Budapesti Teológiai Akadémia centenáriumi ünnepségére érkezett nyugati egyházi személyiségek titkon tudomást szerezhettek, az akkor egy hónapja letartóztatott két tiszántúli segédlelkész esetéről, akiknek az volt a „bűnük”, hogy memorandumot szerkesztettek (és juttattak el többeknek) a kötelező tsz-prédikációk ellen. S ekkor jutott el – szintén konspiratív körülmények között ‒ néhány nyugati meghívotthoz a budapesti teológusok és lelkészek által készített Hitvalló Nyilatkozat, amelynek mintájául a hitleri Németországban üldözött Hitvalló Egyház híres Barmeni Nyilatkozata szolgált. A nyilatkozat szerzői határozottan felemelték a hangjukat az egyházkormányzat teológiai állásfoglalásaival és antidemokratikus hatalomgyakorlásával szemben.[8] A deklarációt 1956 nyarára, amikor az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottsága mintegy 100 küldött részvételével soros ülését tartotta Galyatetőn, már több nyelvre lefordították és széles körben ismertté vált. A galyatetői rendezvényt még egy, a pártállammal együttműködő egyházi vezetők számára igen kellemetlen esemény zavarta meg. Pap László a budapesti teológiai akadémia dékánja, a dunamelléki egyházkerület főjegyzője, és az EVT KB tagja kezdeményezésének és ügyes politikájának köszönhetően elkerülhetetlenné vált, hogy Galyatetőre egy látogatás erejéig meghívást kapjon a Leányfalun visszavonultságban élő Ravasz László is. A galyatetői út előkészítéseként a nyugalmazott püspököt otthonában felkereste Pap László kíséretében Bereczky Albert is, akinek Ravasz egy két és fél órás „bizalmas és baráti” beszélgetésben vázolta fel, hogy miként látja az ország egyházpolitikai viszonyait, benne a református egyház helyzetét, s mit kíván az ideérkező külföldi egyházvezetőknek elmondani. Ennek a megbeszélésnek alapján készítette el Ravasz a „Memorandum a református egyház helyzetéről 1956 nyarán” című igen kemény és kritikus hangvételű írását, amelyben azt a folyamatot vázolja fel, hogy a sodródó és a pártállami diktatúrának ellenállni nem tudó egyházvezetés miként válik a diktatúra eszközévé, majd maga is a diktatúra aktív gyakorlójává. A Memorandumot megküldte mind az ÁEH-nak, mind a Konventnek, s ennek alapján tartotta meg beszámolóját az EVT ülésén is, nem kis viharokat kavarva az egyházvezetés és az állami egyházpolitika berkeiben. Ravasz ebben a Memorandumban írta le azóta is sokat idézett megállapítását: „A kommunizmus arra rájött, hogy az egyházat üldözéssel csak megerősítheti. De úgy vélte, hogy támogatással belülről meg tudja gyengíteni, ha az egyház vezetőségére befolyást tud szerezni. A módszer tehát ez volt: meggyengíteni az egyházat az egyház által úgy, hogy szembeállítja Krisztus népét vezetőivel…”[9]

A budapesti és a galyatetői tanácskozás, a Hitvalló Nyilatkozat és Ravasz memoranduma tovább erősítette a kritikus hangokat a közegyházban is, lelkészértekezletek, egyházmegyei gyűlések, presbiteri határozatok sora fogalmazta meg a református egyház égető problémáit. Regionális szinten a legnagyobb hatást minden bizonnyal a miskolci lelkipásztorok szeptember 24-i dátummal közre adott és engedély nélkül sokszorosított memoranduma gyakorolta. A körlevél jelentőségét növelte, hogy tartalmát a lelkészek előzőleg a presbitériumokkal megvitatták, így az valójában a miskolci reformátusság közös állásfoglalásának volt tekinthető. A memorandumot valamennyi, a volt tiszáninneni egyházkerülethez tartozó egyházközségeknek megküldték, s azt ‒ ellenszegülve Péter János püspöknek a körlevél visszavonását sürgető követelésének ‒, minden érintett egyházmegye támogatásáról biztosította.[10] Az egyház megújítását szorgalmazó kezdeményezések közül országos jelentőségre az 1956. október 8-án a Békési Andor, Czakó Jenő, Ecsedy Aladár, Gyökössy Endre, Joó Sándor szellemi irányításával 160 lelkész és segédlelkész aláírásával, az Egyetemes Konventre eljuttatott beadvány tett szert. Erről már az egyház hivatalos lapja, Az Út is kénytelen volt beszámolni, de az egyház vezetői – noha ki volt tűzve megtárgyalásának időpontja ‒ érdemben már alig reagáltak.[11] A gyülekezetek, lelkészek felől érkező mind erősebb nyomás hatására időközben az egyházvezetés is lépéskényszerbe került. Szeptember 29-én az Egyetemes Konvent Elnöksége kiadott egy körlevelet, amelyben önkritikát és bűnbánatot tartott. Október 19-20-i ülésén pedig elhatározta a „méltánytalan hátratételt szenvedett egyházi tisztviselők ügyének felülvizsgálatát.”[12] Erre azonban már nem volt lehetőség.

[[paginate]]

A forradalom napjaiban

Bár a forradalom napjaiban természetesen nem az egyházak játszották a főszerepet, az egyházak életében bekövetkezett változások, forradalom alatti tevékenységük szoros kölcsönhatásban álltak a társadalmi mozgásokkal. Egyrészt a református egyház, a többi felekezettel együtt jelentős szerepet vállalt a karitatív akciók szervezésében. Másrészt az egyházak morálisan hiteles vezetőinek megnyilatkozásai sokak számára jelentettek tájékozódási pontot[13], és számos egyházi személy vállalt szerepet a forradalom eszméinek terjesztésében, hirdetésében. Harmadrészt, az egyházi tisztségviselőkre, lelkészekre, presbiterekre ‒ elsősorban vidéken ‒ sok helyütt hárult kulcsfontosságú szerep a helyi közösségek vezetésében. Miközben a fővárosban folytak a fegyveres harcok, vidéken néhány nap alatt megkezdődött a tanácsrendszer lebontása, s a falusi és városi közösségek sora választotta meg saját autonóm önkormányzati szerveit. Ugyancsak pillanatok alatt választódtak ki a demokrácia helyi intézményrendszerének megteremtésére és működtetésére alkalmas és felkészült, a közösség bizalmát élvező hiteles személyiségek. Az újonnan szerveződő helyi népképviseleti szervezeteknek, Forradalmi Bizottságoknak, Nemzeti Tanácsoknak munkájában pedig nagy számban vettek részt a református egyház helyi vezetői, lelkipásztorok, presbiterek, s ennek keretében számos helyen komoly szerepet játszottak mind az önkormányzatiság kiépítésében, mind pedig a nyugalom, és a törvényesség fenntartásában[14], illetve a (sokszor nagyon keserű indulatokból táplálkozó) önbíráskodások megfékezésében. A megtorlások során nem egy esetben éppen e békéltető tevékenységük, vagy a Nemzeti Bizottságokban betöltött szerepük miatt indult ellenük eljárás, vagy büntették őket a megtorlás jogon kívüli eszközeivel.

Ugyanakkor a lelkészek, presbiterek jelentős társadalmi szerepvállalása mellett, az egyház főként autonómiája, elsősorban kormányzati szabadsága visszaállításában és a személyi kérdések rendezésében volt érdekelt. Az egyházi közvélemény egészét átható változtatási törekvéseket az egyházi törvényesség helyreállítását, az egyház teológiai, szervezeti, és személyi megújításának elősegítését céljául kitűző Országos Intézőbizottság, illetve a kebeléből kinőtt Református Megújulási Mozgalom (RMM) fogta össze, terelte mederbe.[15] Ez lett a református egyház legfontosabb forradalmi szerve. Az Intéző Bizottság november 1-én alakult meg a Budapesti Református Teológiai Akadémia Ráday Kollégiumában és kérte föl Ravasz László nyugalmazott püspököt, Pap Lászlót, a teológia köztiszteletben álló dékánját, egyszersmind a Dunamelléki Egyházkerület püspökhelyettesét, valamint Kardos Jánost, az Egyházkerület 1948-ban törvényesen megválasztott, de lemondásra kényszerített főgondnokát, hogy vállalják el a gyakorlatilag vezetés nélkül maradt egyházban az egyházkormányzói teendők ideiglenes ellátását, a törvényes tisztújításig.

A Mozgalom programját, megindulásának szükségességét, célkitűzéseit Ravasz László már a forradalom fegyveres leverését követően, 1956. november 13-án kelt körlevelében foglalta össze, amelyet elküldtek minden református gyülekezetnek. A gyülekezetek válasza egyedülálló és példa nélküli volt. A felhívásra néhány héten belül a presbitériumok óriási többsége, mintegy 1200-ból közel 900, írásos határozatban foglalt állást a Megújulási Mozgalom és név szerint Ravasz László és Pap László mellett. A Református Egyházban kibontakozó Megújulási Mozgalom tevékenysége és a gyülekezetek egyöntetű támogatása szervesen illeszkedett a november 4-t követő „második forradalom” történetébe is. Noha 1956. november 4-én a szovjet csapatok nagy horderejű támadása néhány nap alatt szétzúzta a budapesti felkelők fegyveres ellenállását, s a forradalom elveszítette legfontosabb politikai központját is, a magyar társadalomnak a forradalom alapvető célkitűzéseivel azonosuló túlnyomó része nem érezte úgy, hogy minden elveszett. A szovjet támogatással hatalomra kerülő Kádár kormánnyal szemben elsöprő politikai, társadalmi ellenállás bontakozott ki.

A Református Megújulási Mozgalom a fegyveres ellenállás leverését követően közel két hónapig folytatta tevékenységét. Nem egy lelkésztől, presbitériumtól érkezett visszajelzés azonban arról, hogy a rossz közlekedési viszonyok, a postaforgalom szünetelése és az elzártság miatt csak megkésve jutott el hozzájuk a felhívás. Miként arról az érsekcsanádi lelkész beszámolt: „Tekintettel arra, hogy gyülekezetünk a külvilágtól meglehetősen el van vágva, vasutunk nincsen, posta is nagyon ritkán jár, csak a szájról szájra járó hírekre vagyunk utalva. Nagyon szeretnénk megkapni a Reformáció eddig megjelent számait, s amennyiben még megjelenhet, a továbbiakat is kérnénk.” Mások arról panaszkodtak, hogy egyházi elöljáróik akadályozták, szabotálták a RMM körlevelének terjedését. Erről számolt be szellemesen a lászlófalvai lelkész: „Jelenti a lelkipásztor, hogy ez a körlevél, melyről az Esperes hűen önmagához azt írja: »Az említett felhívás a Püspöki Hivataltól most jutott el hozzánk az összes gyülekezetek részére«, már több mint egy héttel előbb – sajnos – kezébe kapta, s azt visszatartotta. Így ismét bebizonyosodott, hogy az Esperes úrnak csak a Murányi-féle biblia áll rendelkezésére, vagy ahhoz hasonló, melyből hiányzik az az ige, mely minden bizonnyal reá is vonatkozna: a Mt 5,37a vers.” Többen, mint például Hideg Lóránt botykapeterdi lelkipásztor december közepén, a hivatalos egyházi szolgálati út megkerülésével, magán úton juttatta el a határozatot, mert az egyházmegyei tisztviselők igyekeztek azok továbbjuttatását akadályozni. Éppen ezért a gyülekezetek egymást értesítették a körlevélről, illetve néhány nagyobb presbitérium a saját állásfoglalását példaadásul elküldte a környező gyülekezeteknek is. Így értesült Tiszaderzs a karcagiak átiratából a körleveléről, csatlakozott Mezőtúr a karcagi és a kisújszállási presbitériumok határozatához, Kunmadaras a karcagi határozathoz stb. Ez a néhány példa két fontos szempontra mutat rá. Egyfelől, hogy a gyülekezetek, presbitériumok bejáratott kapcsolathálója országos szinten hatékony csatornáját biztosította az információáramlásnak a forradalom leverését követő hónapokban is. Az egyházi közvélemény tehát működtetett egy (ekkor még a hivatalos egyházvezetés által is) kevéssé kontrolálható kommunikációs hálózatot. A gyülekezeti nyilvánosság pedig a véleménynyilvánításnak olyan alternatív formáját jelentette, amely a kiforratlan egyházpolitikai körülmények és a változó egyházvezetői pozíciók közepette, még 1957 elején is biztosítani tudta az egyházi reformgondolatok terjedését. Nem véletlen, hogy Ravasz László a Református Megújulási Mozgalom egy november végi értekezletén a gyülekezeti nyilvánosság erejétől tette függővé a mozgalom sorsát: „(…) fontosnak tartom, hogy a pásztorlevelet a gyülekezetekben az istentiszteletek alkalmával a hirdetések során felolvassák (…) a mi publicitásunk a gyülekezet marad, táborunk a presbitériumok.”[16] Ennek megfelelően a támogató állásfoglalásokat rendszerint a vasárnapi istentisztelet után összehívott szabályszerű presbiteri gyűléseken, az egyházi törvényeket betartva, amennyiben lehetett, rendes testületi ülés keretében igyekeztek meghozni. 

[[paginate]]

Ezzel függ össze egy másik figyelemreméltó és a szorosabb egyháztörténeti perspektíván szintén túl mutató mozzanat, ami a református egyházi önkormányzat alapvető szerveinek, a presbitériumok sajátos szerepére világít rá. Hiszen egy olyan autonóm, választott, az önigazgatás elvén működő intézményről van szó, amely a társadalmi autonómiákat felszámoló pártállami időszakban is működő struktúra maradhatott. Bár a presbitériumok diktatúra alatti történetéről, társadalmi összetételének változásáról,[17] működésének korlátairól, stb. gyakorlatilag alig vannak ismereteink, az RMM felhívásával kapcsolatos magatartásminták, válaszok arra utalnak, hogy legalábbis 1956-ig alapvetően megőrizték belső kohéziójukat, élő módon, akár eltérő véleményeket is megjelenítve kapcsolódtak be az egyházi diskurzusba. Működésük, személyi összetételük pedig egy kézzelfogható, létező modellt jelenthetett - különösen kis településeken - az önmagát újraszervező vidéki társadalom számára.

Az egyre tornyosuló akadályok, a mind fagyosabbá váló közhangulat és egyházpolitikai helyzet ellenére még 1957 január végén is adtak postára nyilatkozatokat a presbitériumok. Az egyik utolsó ezek között Balatonkilitiről érkezett január 27-én. Voltak gyülekezetek, ahol a lelkipásztor határozott ellenzése dacára csatlakoztak a mozgalomhoz, míg több lelkipásztor annak ellenére küldte vissza a nyilatkozatot, hogy azt az elöljáró esperes minden eszközzel igyekezett megakadályozni. A tatabányai presbitérium pedig a következő megrendítő kísérőlevelet mellékelte a támogatónyilatkozathoz: „szabályos presbiteri gyűlést tartani nem tudtunk, mert 1956. december 16-ra, illetve 23-ra tervezett ülésünket a magyar és a szovjet katonai hatóságok nem engedélyezték. S mivel az idő sürget, e közös határozatot aláírásunkkal elpecsételve nyilatkoztatjuk ki…” Az egyházkerületi tanácsos még 1957 februárjának közepén is 44 új csatlakozóról tett jelentést, miközben az országban már megindultak a statáriális perek, internálások, letartóztatások, munkahelyi elbocsátások. Az addig flexibilisnek tűnő egyházpolitikai frontok pedig oly annyira megmerevedtek, hogy a november közepén még az Egyházügyi Hivatal által lehetséges püspöknek kiszemelt Pap László dékáni tisztéről is lemondani készült. (Megkezdve ezzel 1963-ig tartó egyházi kálváriáját, amely a Tolna megyei Murga segédlelkészi állásáig, s végül onnan történt kényszernyugdíjazásig vezette a nemzetközi hírű professzort.)

Az állásfoglalásokat olykor szinte távirati stílusban, máskor azonban megrendítő hitvallás független, elvi-erkölcsi fontosságát, a politikai helyzettel dacoló, hitből fakadó bátor magatartást a legnyíltabban a battonyai presbitérium december eleji levele tükrözte: „Ennek a kíséretében küldték vissza. A Református Megújulási Mozgalom melletti kiállás politikai realitásoktól határozatnak meghozatala még akkor is sorsdöntő lenne, ha alapjai az államnál nem volnának reálisak, mert benne az fejeződnék ki, ahogyan mi akarjuk megélni szabadon vallásunkat.”

A Mozgalom országos ismertsége, a presbitériumok túlnyomó többségének nyíltan vállalt támogatása tükrözte, hogy a forradalom alatt levegőhöz jutott egyház belső mozgásai elérték a legeldugottabb gyülekezetet is, s egyben egyértelműen jelezte, hogy az egyház 1956/57 fordulóján szervesen benne élt, együttmozgott a társadalommal. (Érdemes volna egyszer ebben az összefüggésben is megvizsgálni az ’56-os Nemzeti Bizottságok társadalmi összetételét. Kérdés lehet továbbá, hogy csupán a forradalom belső dinamikájával magyarázható, hogy éppen október 28-án alakult meg a legtöbb Nemzeti Bizottság[18], vagy esetleg közrejátszhatott az is, hogy ez a nap esett vasárnapra.)

[[paginate]]

A Református Megújulási Mozgalom törekvései

A visszaküldött nyilatkozatok alapját Ravasz László november 13-ai felhívása jelentette.[19] A sokat tapasztalt püspök a szabadságharc leverését követő képlékeny politikai és egyházpolitikai viszonyok közepette tette közzé az egyház megújításáért küzdő, a politikai realitások adta határokat feszegető felhívását. Amellett, hogy a körlevél rövid, tömör látleletét adta az egyház utolsó évtizedének, Ravasz a presbitériumokhoz intézett levélben az egyház belső megújulására irányuló legfontosabb célkitűzéseket az alábbiakban összegezte: Tiszta igehirdetést. Az egyház szolgálatát a történeti úton kialakult munkaágakban szabadon gyakorolja.[20] Az egyházszervezetből és igazgatásából tűnjék el minden demokráciaellenes gyakorlat. Az egyház alkotmányának megfelelően valóban zsinat-presbiteri elvek szerint, a Szentírás alapján és a hitvallások szellemében tevékenykedjen. A tömören, szinte tételmondatszerűen megfogalmazott programból is világosan kiolvasható Ravasz egyházpolitikájának legfontosabb sarokköve, a belső egyházi autonómia megőrzésének/visszaállításának alapkövetelménye.[21]

Az alábbiakban a körlevélnek és az arra érkezett válaszoknak két, a szűkebben vett egyházi törekvéseken szintén túlmutató felvetésére szeretnék röviden reflektálni. A körlevél egyik leggyakrabban idézett kitétele az volt, amelyben rögzítette a mozgalomnak a politikai rendszerhez és a forradalomhoz fűződő viszonyát. „Ez a mozgalom nem politikai, és az országos politikának nem függvénye” – szögezte le Ravasz, majd ismételten hangsúlyozta, hogy elvet minden restaurációs kísérletet, illetve hozzátette, hogy „hazánk szocialista átalakulását helyeseljük és elősegítjük. A dolgozó nép pártján állunk.” A körlevél ezen részére azért fontos külön is kitérni, mert az ’56-os kutatások talán legneuralgikusabb problémakörével, a forradalom követeléseinek politikai jellegével és a nyelvhasználat problematikájával szembesít minket. Hogy mit értett Ravasz a szocialista átalakuláson, és a szocialista átalakulásnak mely társadalmi-politikai elemeit fogadta el, nem fejtette ki részleteiben. A november közepi megszövegezéskor egyrészt nyilvánvalóan döntő fontosságú volt, hogy a mozgalomra az egyházakkal szemben 1945 óta visszatérően megfogalmazott vádat, az „ellenforradalom” és a „restauráció” bélyegét ne lehessen rásütni. Ezért a mozgalom apolitikusságának és a szocialista átalakulás helyeslésének deklarálása alapvető volt. Másfelől a körlevél társadalmi-politikai kitételei nyilvánvalóan a korabeli politikai frazeológia szerint íródtak, a szóhasználat harmonizált a forradalom alatt a társadalom különböző csoportjai által megfogalmazott követelésekkel. Ez a jelenség azt a problémát vetíti elénk, mely a politikai törekvések és az azt kifejező nyelv viszonyát, illetve az ’56-ra egyeduralkodóvá váló sajátos szocialista nyelvből fakadó visszásságokat feszegeti. „Az a paradox helyzet alakult ki, hogy ezen a sajátos szocialista nyelven kellett megértenie egymást az ötvenhatos magyar táradalomnak. Könnyen belátható ugyanis, ha 1956. október 23-a után egy feledett és kikopott vagy éppen egy új fogalmi rendszert kezd el használni a forradalom, a fogalmak használata nélkül könnyen elbeszéltek volna egymás mellett.”[22]

A megállapítás a novemberi felhívásra is érvényes. Ugyanakkor Ravasz szocializmusról vallott nézetei ennél sokkal kiforrottabbak és árnyaltabbak voltak. Püspöksége kezdetén „evangéliumi szocializmus” (1922) néven körvonalazta a humánumot nélkülöző kapitalizmussal és az osztályharcot hirdető marxizmussal egyaránt szembeforduló, evangéliumi alapokon nyugvó, a felelősségre és szolidaritásra építő nézeteit. A szocializmus fogalma Ravasznál a két háború között alapvetően egy igazságosabb társadalmi-gazdasági berendezkedésnek eszményét jelentette, a kapitalizmus és a piacgazdaság torzulásaival szemben is. A nem marxi alapokon nyugvó szocializmus mint eszmerendszer tehát közel sem volt idegen a püspök gondolkodásától. A húszas-harmincas évek magyar társadalmát feszítő problémák, valamint a népi mozgalom radikális társadalmi programjával szimpatizáló fiatal lelkésznemzedék és egyházi értelmiségi csoportok fellépése pedig a reformkonzervatív egyházvezetőt is arra késztették, hogy a szociális kérdések központi jelentősége mellett nyíltan kiálljon.[23] Ebből fakadóan, 1945 után az új rendszer szociális vívmányait a püspök elfogadta. Ez azonban közel sem jelentette az osztályharcos ideológián nyugvó hatalomgyakorlási technikával, a diktatúrával, akár a Rákosi rendszerrel, akár a berendezkedő Kádár rendszerrel való azonosulást, illetve annak helyeslését. Hogy a fogalmak tisztázására a gyülekezetek körében is szükség volt, jól példázza az egyik csengerújfalui presbiter megjegyzése: „Both István presbiter a körlevél szellemével együttérezve, az elmúlt tíz esztendő terhes öröksége miatt a »szociális átalakulás« kifejezés tisztázását óhajtja, mivel ezt hirdették eddig is, de egészen mást értettek és gyakoroltak a kifejezés alatt. Ugyancsak tisztázni kívánja a »dolgozó nép pártján állunk« kifejezést is, mivel eddig – sajnos – »dolgozó nép« alatt szinte kizárólag az ipari munkásságot értették, s ha ez a kifejezés a körlevélben is csak ezt jelenti és nem a földművelő munkásságot is, akkor kérdésessé lehet a mozgalomhoz való csatlakozás is. Reméli azonban, hogy a körlevél írói jó értelemben használják ezeket a kifejezéseket.” A gyürei presbitérium pedig fontosnak tartotta külön kihangsúlyozni a magántulajdon tiszteletét és az 1945-ös földreform igazságos és méltányos végrehajtásának szükségességét.

[[paginate]]

A református társadalom törekvései és az azt megfogalmazó nyelvezet ambivalens viszonyát, illetve a problémakör árnyalt mérlegelésének szükségességét az 1948-as állam-egyház közti egyezményhez való viszony kérdése vetíti elénk a legélesebben. Hiszen az állam-egyház viszony kommunista modell szerinti szétválasztását rögzítő egyezmény az egyházak és az egyházpolitika szempontjából a „szocialista átalakulás elfogadásának” lakmuszpapírja volt.[24] Az egyezményhez való viszonyulás ugyanis kulcskérdésnek számított. Egyrészt azért, mert a politikai vezetés az egyezményt a szocialista állam és az egyház viszonyának alapdokumentumaként tekintette. Elvetése gyakorlatilag a fennálló hatalmi berendezkedéssel való szembefordulást jelentette volna. Így érthető, hogy Ravasz a körlevélben nem kérdőjelezte meg a megállapodást, hanem annak keretei között vázolta fel az egyházi megújulás programját. A püspök tehát 1945 óta vallott programjához nyúlt vissza: az adott lehetőségek között kell kieszközölni az egyház szabadabb működésének feltételeit. Ravasz ugyanis jól tudta, hogy még a kommunista kormány által hozott törvények betartatása is az egyházi béklyók lényeges lazulását eredményezné. Az egyezmény elfogadtatására 1948-ban rendkívül éles politikai szituációban, Ravasz László politikai nyomásra történt lemondatását követően került sor. A vita akkor főként az egyházi iskolák államosítása, illetve a hitoktatás kérdése körül bontakozott ki. Az egyházi iskolák feladása komoly törést jelentett az egyházi közvélemény számára. Az elkeseredettséget pedig még tovább fokozta, hogy az egyezményben garantált kötelező hitoktatást a kormány 1949-i rendeletével fakultatívvá változtatta, a gyakorlatban pedig igyekezett teljesen ellehetetleníteni. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt tehát, hogy az állam még ezt, az egyházak szempontjából ultimátumnak tekinthető kényszeregyezményt sem volt hajlandó megtartani. Ugyancsak ellentétben állt az egyezménnyel az Állami Egyházügyi Hivatal 1951-ben történt felállítása, amely az egyházak feletti kormányzati, valójában végső soron közvetlen párt felügyeletet gyakorolta. Ilyen kormányszervről a megállapodásban nem volt szó, jogosítványai, működése pedig az egyezményben garantált egyházi autonómia megsemmisítését jelentette. Az egyezmény megtartására tett 1956 novemberi szándéknyilatkozat így egyfelől az egyházpolitikai alapelvek elfogadását, az állam- egyház szeparációját és konkrétan az iskolák államosításán nyugvó status quo elfogadását jelentette. Másfelől azonban, miután a szeparációra való hivatkozás a gyakorlatban csupán ürügy volt az egyházak belső életébe való beavatkozásra és működésük erőteljes korlátozására, az egyezményhez való visszatérés járható útnak tűnhetett az egyház számos sérelmének orvoslásához és autonómiájának körülbástyázásához. Az első olvasatra a rendszerrel való kompromisszumkészséget kifejező „egyezmény párti” álláspont tehát valójában burkoltan a vallásoktatás lehetőségeinek kiszélesítésére[25]; az egyezményben garantált, de 1951-ben az egyházvezetés által „önkéntesen” felajánlott teológiai főiskolák és gimnáziumok, köztük a legfájóbbak, a nagy múltú Sárospataki és Pápai Főiskola visszakövetelésére; valamint a kommunista egyházpolitika mindenre kiterjedő kontrollját megtestesítő, az egyház helyi életét, a lelkészek mozgáslehetőségét napi szinten is korlátozó ÁEH hatáskörének visszaszorítására irányuló követeléseket is magában hordozta.[26]

Ravasz reálpolitikán nyugvó stratégiáját a presbitériumok többsége megértette és magáévá tette. A visszaküldött nyilatkozatok közel fele az egyezmény tiszteletben tartását azzal egészítette ki, hogy követelik, hogy az egyházhoz hasonlóan az állam is tartsa be az egyezményt. Ennek az elvnek, azaz az egyezmény adta lehetőségek kihasználásának szellemében vetette fel több presbitérium, hogy állítsák fel újra a kérész életű vegyes, vagy paritásos bizottságot. Hiszen eredetileg ennek, az állami és egyházi delegáltakból álló bizottságnak lett volna a feladata az egyezmény szerint, hogy a két egyenrangú fél a felmerült vitás ügyeket tárgyalások útján tisztázza, s közös döntéseket hozzon. Ugyanakkor volt néhány olyan presbitérium is, amely a körlevélnél jóval radikálisabb követelésekkel lépett fel. Így a csurgóiak és az ócsaiak egyaránt arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az egyezmény csupán kiindulópontja lehet a „gyümölcsöző kapcsolatoknak”, mások az egyezmény újratárgyalása, illetve az iskolák visszaadása mellett is síkraszálltak. A bácsalmásiak az egyezmény néhány pontjának revideálását, így többek között a kötelező iskolai vallásoktatás újbóli bevezetését javasolták.

[[paginate]]

A másik központi kérdéskör, amely a Ravasz által megfogalmazott pontok közül leggyakrabban köszönt vissza a presbiteri nyilatkozatokban, az egyház belső rendjének megtisztulására vonatkozó követelések és a személyi kérdésekkel kapcsolatos dilemmák köre volt. Szinte minden presbitérium egyöntetűen megismételte az egyházi törvényesség felülvizsgálatának, az alkotmányos rend visszaállításának követelményét. A zsinat-presbiteri elvek szerinti kormányzás, az egyház demokratikus működésének intézményes garanciái iránti igény elemi erővel tört felszínre. Ez azonban korántsem volt problémamentes feladat. A református egyházban a forradalom alatt – az ÁEH későbbi összesítése szerint – 31 „államhű” vezető mondott le (vagy távolítottak el). A lemondások között volt két püspöké, Péter Jánosé és Bereczky Alberté is. Ugyanakkor már az egyházvezetői posztokon 1948-ban bekövetkezett személycseréknek és az új egyházkormányzat legitimitásának megítélése is, különösen a Ravasz László - Bereczky Albert váltás esetében komoly dilemmát okozott az egyházi közvéleményben. A kérdésben két álláspont kristályosodott ki. A túlnyomó többség az egyértelmű politikai kényszerre hivatkozva Ravasz lemondását nem tartotta érvényesnek, s így az őt követő Bereczky püspökségét sem ismerte el törvényesnek. A másik korabeli álláspont szerint azonban Bereczky megválasztása nem volt jogellenesnek tekinthető, s az sem mondható ki, hogy törvénytelenül gyakorolta volna a hatalmat. A legitimitás kérdésének megítélésében egyházjogi, erkölcsi és politikai szempontok ütköztek egymással, s olyan, a konkrét egyházvezetői-személyi kérdéseken túlmutató általánosabb érvényű dilemmákat vetettek fel, mint, hogy legitimnek tekinthető-e a diktatúra által hatalomra segített, az egyházat a diktatúra idején irányító, kiszolgáló vezetés. Érvényesek-e intézkedései, meghozott törvényei? A kérdés tisztázáshoz a forradalmi helyzet nyilvánvalóan nem volt alkalmas. Ezért a legkíméletesebb útnak az tűnt, ha a súlyosan beteg Bereczkyt ráveszik, hogy betegségére (is) hivatkozva önként nyújtsa be lemondását, amire családja közvetítésével, szóban sor is került. Ugyanakkor a lemondás elfogadására jogosult egyházkerületi testület összehívására a forradalom leverését követően nem kerülhetett sor. Az egyházi alkotmányossághoz (egykori egyházvezetőként is) szigorúan ragaszkodó Ravasz, kezdeti hezitálás után a Mozgalom vezetését elvállalta, de éppen a törvényesség betartása érdekében a püspöki széket nem foglalta el. Tevékenységét hangsúlyosan az általános tisztújításig tartóan, ideiglenesnek és kizárólag tekintette. Ugyanakkor, az alapprobléma, a meglévő törvényes egyházi szervek és az Intézőbizottság/ Megújulási Mozgalom léte közötti feszültség, melyben egy látens egyházi kettős hatalom kialakulásának lehetősége is benne rejlett, nem oldódott meg, s erre a presbitériumok is különbözőképpen reflektáltak. 

Míg a novemberi körlevél tételmondatokban reflektált az egyházi megújulás legfontosabb kérdéseire, 1956 végére elkészült a forradalom egyik legfontosabb egyházi dokumentuma, „A Magyarországi Református Egyház útja – a Református Megújulási Mozgalom programja” című elaborátum. A Ravasz László által kidolgozott nagyívű, koncepciózus program a részfeladatokra is kiterjedően határozza meg az egyház feladatait és lehetőségeit. A dokumentumot 1956 karácsonyán körlevél kíséretében tervezték szétküldeni, ez azonban már csak részben sikerült.[27] A kezdeti taktikai megfontolások után, az egyházpolitika régi-új robotosa, Horváth János 1956. november végétől ugyanis Pap Lászlóval és Ravasszal folytatott tárgyalásai során egyértelművé tette, hogy kizárólag az október 23-a előtti helyzetet fogadja el status quo-nak, a Református Megújulási Mozgalom intézkedéseit és a forradalom alatti személycseréket pedig törvénytelennek tekinti. A Mozgalomban rejlő lelki-szellemi erőt jól érzékelte az egyházpolitikai restaurációra törekvő hatalom is. Országos ismertsége, szervezettsége, a presbitériumok nyíltan vállalt, írásban rögzített széleskörű támogatása letagadhatatlanná tette a letűnt rendszer egyházi vezetőivel szembeni általános bizalmi válságot és egyben széleskörű legitimációt jelentett a Megújulási Mozgalom számára. Nem véletlen, hogy a forradalmat követő református egyházpolitika legfőbb ellenségét éppen a Megújulási Mozgalomban látta és mindent megtett annak érdekében, hogy még egyszer ne jöhessen létre egy olyan nagy legitimitású egyházi-társadalmi megmozdulás, amely fölött elveszíti az ellenőrzést. A Mozgalom az egyházi ellenforradalom szinonimájává, és az állambiztonság kiemelt célpontjává vált. Legfontosabb vezetőit félreállították, a benne való részvételért pedig még 1961-ben is ítéltek börtönbüntetésre református lelkipásztorokat.[28]

[[paginate]]

Megtorlás és restauráció. A kádári egyházpolitika kezdetei és a református egyházvezetés tojástánca

Moszkvából hazatérve, a november 4-t követő első időszakban, a szovjetek által hatalomra juttatott Kádár János hatalmának megszilárdításához a társadalmi élet minden területén kompromisszumokon alapuló politikai egyeztetésekre készült. Ezt azonban a Kádárt árulónak tekintő magyar társadalom részéről akkor szinte egyöntetű ellenállás fogadta. A november eleji kompromisszum keresését egy hónappal később azonban a kemény kéz politikája váltotta fel: A politikai eszközöket mind nyilvánvalóbban rendőri-büntetőjogi eszközök váltották fel. Az erőszak politikájához az ideológiai alapot az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának december elejei többnapos plénumán hozott határozat adta meg, mely az októberi eseményeket egységesen ellenforradalomnak minősítette, megteremtve a leszámolás ideológiai alapját. A Kádár-kormány 1956. december 9-14. között hajtotta végre a tömeges politikai és jogi megtorlás első lépéseit (statárium, internálás bevezetése, munkástanácsok törvényen kívül helyezése). Ezzel párhuzamosan sortüzekkel vetett véget az ekkora megszerveződött karhatalom a magyar forradalom utolsó tömegmozgalmi hullámának. 1957. január elején a sztrájkra való felhívásokkal szemben is bevezették a statáriumot, ezt követően az utolsó, a Nagy-Budapesti Munkástanács feladatát is részben átvállaló, csepeli munkástanács is feloszlatta magát. Január 18-án az Írószövetséget is feloszlatták.

A forradalom leverését követő első hónapok egyházpolitikájának kereteire még fékezőleg hatott az, hogy a meglehetősen ingatag alapokon álló és a társadalom széles tömegei által elutasított kádári vezetésnek a forradalmat követő megtorlás kezdeti időszakában sem érdekében, sem módjában nem állt, hogy az egyházak kérdését politikája homlokterébe állítsa, az egyházakkal való nyílt konfrontációt felvállalja. Hamarosan azonban nyilvánvaló lett, hogy a taktikai gesztusok, és ígéretek, a vallásszabadságot hirdető szólamok ellenére, a hatalom a forradalom előtti egyházi állapotokat tekinti status quonak, az állami hatóságokkal feltétel nélkül együttműködő egyházvezetőket akar a jelentős egyházi pozíciókban látni, és aktív közreműködést vár el tőlük az egyházi ellenállás megtörésében.

A református egyházra mint csaknem egy évtizeddel azelőtt megint a példásan együttműködő egyház szerepét osztották, s az 1945-48 közötti egyházpolitikai gyakorlatot aktualizálva újfent a belső megosztásnak eszközéhez nyúltak: nem az egész egyházat, hanem annak „legreakciósabb” ‒ most „ellenforradalmi” ‒ személyiségeit támadták, másfelől pedig a kiszemelt egyházvezetőket igyekeztek megfélemlítéssel, zsarolással és ‒ a politikai érdekeket nem sértő ‒ gesztusokkal betörni.

Az újonnan felálló Egyházügyi Hivatal 1956 novemberében még Pap Lászlót tekintette tárgyalásképes egyházvezetőnek. Pap és az Egyházügyi Hivatal elnöke, Horváth János között az első megbeszélésre november 27-én került sor. Horváth kezdettől fogva egyértelművé tette, hogy a forradalom alatt bekövetkezett személycseréket és az Intézőbizottság, illetve a Megújulási Mozgalom intézkedéseit törvénytelennek tekinti.[29] Taktikája ugyanakkor ebben a korai időszakban még az volt, hogy az egyházi közvéleményben nagy népszerűségnek örvendő és hiteles személyiségnek tekintett dékánt próbálja az egyházi konszolidáció ügyének megnyerni, azaz Pap László személyes erkölcsi és egyházpolitikai tőkéjére támaszkodva csendesítse le a református egyházban forrongó hangulatot és legitimálja az új egyházpolitikát. A dékán azonban nem volt hajlandó az újra kiépülő diktatúrával vállalni a közösséget, s így megindult a mind nyíltabb támadás Pap László ellen is. Amint azt Ravasz László a Horváth Jánossal december 20-án történt találkozása után papírra vetette Horváth a törvénysértések egész sorozatát látta megtörténtnek, s ezek a törvénysértések véleménye szerint három személy körül csoportosultak. Ravasz ekkor már úgy érzékelte, hogy „Pap László, úgy látszik az első számú ellenség, őt akarják bűnbaknak feltüntetni, mert félnek tőle és nyílt, őszinte, szókimondó egyénisége, kissé elkényeztetett és bizantinizmussal enyhén kezelt érzékenységükre fájdalmas.”[30]

[[paginate]]

A Református Megújulási Mozgalom decemberi gyűléseiről megmaradtak jegyzőkönyvek ugyanakkor azt tükrözik, hogy december közepén a jelenlévő küldöttek még reménykedtek az egyházvezetés személyi megtisztításában. Másfelől azonban, amint azt főként a vidéki küldöttek jelezték, nagy volt a bizonytalanság a Mozgalom hatáskörérének tisztázatlanságával, illetve az egyház hivatalos szervei, a Konvent és a Mozgalom viszonyával kapcsolatban. Úgy tűnhetett, hogy a társadalmi mozgásokkal egyezően (munkástanácsok, versus Kádár-kormány) az egyházon belül is egyfajta „kettős hatalom” kezd kiformálódni. A konventi elnökség irányította hivatalos egyházi hierarchiával szemben állt a Ravasz Lászlóék vezette, nagy támogatottsággal és a forradalomból merített legitimitással bíró Református Megújulási Mozgalom. S voltak olyan aggódó hangok, akik a kiélezett helyzetben fellebbentették ez egyházszakadás rémképét is. Ezt az állapotot a maga, ekkor még kevéssé hatékony eszközeivel igyekezett felszámolni az egyházvezetés. Másfelől azonban Ravasz László és Pap László is egyaránt minden eszközzel az egyházi törvényesség betartására és a megújulási mozgalom célkitűzéseinek, tevékenységének a hivatalos egyházba való becsatornázására törekedett, s elvetett minden, az egyház szakadására irányuló lehetőséget. Amint a volt püspök a Mozgalom december 14-ei ülésén fogalmazott: „Itt most már forradalmi intézkedésnek helye nincs és a mozgalom nem is hivatott reá. Az intézkedéseket megteszi az egyház a maga alkotmányos rendszerében, ezért arról, hogy az intézőbizottság névről lemondtunk, továbbra is fenntartjuk és fokozzuk azt, hogy a magyar református lélekben a megtisztulás iránti komoly vágy még erősebb, öntudatosabb legyen és lassanként minden egyházához ragaszkodó református ember által elfogadtassék. Azért különösképpen, mert a megújulásnak alkotmányos formák között való érvényesülése azzal áll vagy esik, hogy a magyar református közvélemény milyen erősen hangsúlyozza ezt a megtisztulási igényt… Mi diktatúrával szemben diktatúrát nem akarunk állítani. Az egyházban egy levitézlett diktatúrát újjal felcserélni nem kívánunk, nekünk más eszközünk nincs, méltatlan az ügyhöz, az egyházhoz más eszköz, mint az igazság és a hívő lelkek meggyőzése, amely külsőleg a magyar református közvéleményben testesül meg. Nekünk tehát a magyar református egyház közvéleményét ébren tartani, a megtisztulási folyamat iránti érdeklődést terjeszteni és fokozni, feltétlenül szükséges. Ezen a téren semmiféle megalkuvást vagy leszerelést elhallgatni, eltűrni nem szabad… Az többet nem történhetik meg, ami volt.”[31] Ravasz álláspontja tehát a kialakult helyzetben világos volt. Közel sem voltak illúziói a tekintetben, hogy a diktatúrát kiszolgáló és a forradalom alatt háttérbehúzódott egyházi vezetők ne akartak volna korábbi pozícióikba visszatérni, s azt is pontosan tudta, hogy ebben a kormányzati szervektől minden támogatást megkapnak. Ravasz azonban nagymértékben bízott a forradalom alatt erőt mutató társadalom, s így a református gyülekezetek erejében és elszántságában. A november és december folyamán a társadalomban és az egyházi közvéleményben egyaránt tapasztalható széleskörű társadalmi-politikai ellenállást látva az idős püspök még joggal reménykedhetett. 1957 tavaszára ezek a remények azonban a társadalom egészét, s benne a református egyház közvéleményét tekintve szertefoszlottak. A társadalom minden rétegére kiterjedő megtorlás, a totális megfélemlítés, a sortüzek, kivégzések, börtönbüntetések, megveretések, munkahelyi elbocsátások, majd az újonnan beindított kényszer kollektivizálásai hullám révén eluralkodott rettegés sikeresen törte meg a magyar társadalom ellenállását.

1956 november végén, december elején azonban Ravasz még bízott abban, hogy a gyülekezetek nyomására sikerül az egyház megújítását, megtisztítását megindítani, első renden az egyházmegyei tisztújítást elkezdeni. November 30-ai keltezéssel el is készült egy javaslat, amely az egyházmegyei tisztújítások országos lebonyolítására adott irányelveket. Ebben az akkor még Országos Intézőbizottság azt javasolta, hogy mihamarabb hívjanak össze rendkívüli közgyűléseket, amelyen az egyházmegyei tisztviselők teljes köre nyújtsa be a lemondását, s így minden posztról újra dönthessenek a presbitériumok.[32]

Ravasz a radikális hangokkal szemben, akik kompromisszumok nélküli elszámoltatást javasoltak, igyekezett meghúzni azoknak a körét, akik „az egész múltért felelősek”, „akik anyagi nyereséget, előnyöket élveztek” és „akik a diktatúrát szolgálták”, s csatlakozási lehetőséget biztosítani a „kisebbet botlóknak”. A volt püspök ugyanis bölcsen látta, hogy nem lehet teljes körű „egyházi háborút” indítani, másfelől azonban borúlátóan jósolta, hogy amennyiben „akármiféle jogi formák és trükkök között” a „Sztálin-Rákosi irány egyházvetületének” sikerül pozíciókban maradnia „akkor a magyar református egyház jövőjére nézve ez végzetes lesz és olyan történelmi  tehertétel, bukás, csőd lesz, amit késői nemzedékek, nem lehet tudni mikor expiálnak.” Még december elején is úgy érzékelte azonban Ravasz, hogy „Itt a mozgalom kezébe adott Isten egy csomó nyitott ajtót és lehetőséget, hogy a történelmi felelőssége alatt ezzel éljen.”[33]

December végére azonban a Kádár-kormány fokozatos erősödésével párhuzamosan az egyházpolitikai mozgástér is egyre inkább szűkülni kezdett. „Amilyen mértékben kezdődött helyreállani, legalább látszólagosan a külső rend az orosz beavatkozás hatására, olyan mértékben indult meg az egyházi megújulás kezdetén visszavonuló, lemondásukat benyújtó egyének jelentkezése régi pozíciójuk elfoglalására, vagy legalább is nyílt panaszuk arra, hogy őket erőszak tette félre, Péter János, bár többszöri kijelentése szerint lemondását, illetve állásának felajánlását megtörténtnek tekinti, mindent elkövet annak szuggerálására, hogy a kerületi közgyűlés szavazzon bizalmat neki s állítsa régi helyére, régi hatalmával. Látható volt, hogy az ÁEH is elősegíti minden vonalon” ‒ adott egyházpolitikai látleletet Ravasz László 1956 december végén a Horváth Jánossal folytatott tárgyalását összefoglaló, fent idézett, emlékeztetőjében.

[[paginate]]

1956. december 5-én a Konventen Győry Elemér és Búza László még megköszönte Ravasznak és Kardosnak, hogy ideiglenesen helyettesítették őket, majd ismételten felkérték a két vezetőt, hogy távollétükben továbbra is lássák el a helyettesítésüket. A Ravasz-Horváth találkozó másnapjára, december 21-ére összehívott Zsinati Tanácson azonban már úgy fogalmaztak, hogy noha: „Az a nagy változás, amelyen a magyar nép élete a legutóbbi heteken keresztülment, felszabadította egyházunkban is a megújulási mozgalmat. Ezt a nagy mozgalmat lelkipásztoraink és gyülekezeteink tagjai őszintén és nagy lelkesedéssel támogatják”, illetve „a konventi elnökség is teljes erővel támogatni kívánja a megújulási mozgalmat. Az a meggyőződése azonban, hogy ennek a mozgalomnak a törvényesség követelménye s ezen belül az egyház és az állam viszonyára vonatkozó Egyezmény betartásával kell lefolynia, s óvakodni kell túlságosan előtérbe helyezni a személyi kérdéseket.” A Zsinati Tanács egyben megállapította, hogy „az 1956. november 1-jén elhangzott rádiófelhívásnak az a kijelentése, hogy a Konvent és a Zsinat törvényes elnökének ma is dr. Ravasz Lászlót tartja, semmiképpen nem állhat meg. Ez azt jelentené, hogy a Konventnek és Zsinatnak nyolc éven át törvényes elnöke nem volt, egész tevékenységük, az általuk foganatosított összes aktusok törvénytelenek.”[34]

1956 karácsonyán tehát az egyházvezetés még kötéltáncot járt. A gyülekezetekben és a lelkipásztorok között továbbra is nagy támogatottságnak örvendő megújulási mozgalmat tehát még a konventi vezetés is támogatásáról biztosította. A megújulás zálogát jelentő személyi változásokat és az egyházi élet megújítására a forradalom napjaiban életre hívott testület legitimitását azonban, az Egyházügyi Hivatal addigra kikristályosodott állásfoglalásával összhangban, nem fogadta el. Ezt a kettősséget tükrözte az apró „trükk” is, hogy a zsinati tanács nyilatkozatában csupa kisbetűvel írt megújulási mozgalmat támogatott, tehát nem a Ravasz és Pap László fémjelezte testületet.

A mozgalom lendülete azonban ekkor még nem tört meg. Szabó Andor, hencidai lelkipásztor január 21-ei összefoglalójából arról értesülhetünk, hogy mintegy 300 résztvevővel zsúfolásig megtelt teremben folyt le a Református Megújulási Mozgalom plenáris ülése. Noha a gyülekezési tilalom kihirdetése a további országos gyűléseket lehetetlenné tette, azonban ekkor még mindig bíztak abban, hogy egyházkerületenként, egyházmegyénként tovább működtethet a Mozgalom. Szabó Andor Bihari Híradójának hangütése az általános politikai helyzetértékelés ellenére egyházi vonatkozásban még részben bizakodó volt és arról tudósított, hogy „örvendetes jelenség, hogy az egyház hivatalos vezetői a Megújulási Mozgalommal közös utat keresnek, különösen a missziói élet lendületes megindításában”. Ennek jegyében hívtak össze a Konventen, többnyire a Megújulási Mozgalom embereiből az egyházi élet megreformálására egy javaslattévő bizottságot, azonban ‒ miként Szabó is figyelmeztetett ‒ az ún. tizenkettes bizottság életre hívását első sorban már az motiválta, hogy a régi, hitelvesztett konventi vezetés a Megújulási Mozgalom látszólagos maga mellé állításával igyekezett magának bizalmat és legitimitást szerezni. Szabó Andor aggodalma valósnak bizonyult, a bizottság javaslatai nem valósulhattak meg. 

Januárra tovább éleződött a helyzet. A Megújulási Mozgalom működését mind államhatalmi, mind egyházi részről lehetetlenné tették, intézményeit, eredményeit felszámolták, egyes exponensei ellen eljárást indítottak. Az Egyetemes Konvent elnökségi tanácsa 1957. január 26-án határozatot hozott, amely szerint az 1956. október 23-i státust kell visszaállítani. Január 31-én Pap László, a Budapesti Református Teológiai Akadémia dékánja – 1956-os tevékenysége miatt – lemondásra kényszerült.

Ugyanakkor a közegyházban ekkor még mindig volt erő az egyházvezetés határozataival szembeni tiltakozás, a restaurációt szolgáló egyházpolitikával szembeni ellenállás kifejezésére. A Megújulási Mozgalom résztvevői egyre nehezebb körülmények között, de továbbra is igyekeztek híreiket, felhívásaikat eljuttatni a gyülekezetekhez. A Megújulási Mozgalom Barátai aláírással január 6-án kelt körlevél még egy 20 oldalas memorandum megjelentetését ígérte, s egyben arról tájékoztatott, hogy „nyilvánvaló lett, hogy országos ellenállást váltott ki a Konventi Elnökség körlevele, mert megtévesztő módon a Megújulási Mozgalom támogatását ígérte, közben mégsem akarja a gyökeres, mélyreható változást, megújulást, inkább kívülről való támogatással is a tisztségben maradást.” Ezért arra szólított fel, hogy „a lehető leggyorsabban: presbitériumaitokban fejezzétek ki a bizalmatlanságot a Konventi Elnökség iránt, kérve, hogy ne akadályozzák a teljes megújulást.”[35] Több száz gyülekezet azzal fejezte ki a bizalmatlanságát a konventi vezetőség iránt, hogy január elsejétől nem teljesítették közalapi kötelezettségüket, illetve nem fizettek elő az egyház egyetlen hivatalos lapjára, az Útra.

[[paginate]]

Február 9-én Ravasz Lászlónak is el kellett hagynia a fővárost, visszavonult Leányfalura. Február 18-án az Egyetemes Konvent elnökségének körlevele kimondta a magyar református egyház „éles elhatárolódását az ellenforradalmi törekvésektől”, és tájékoztatta a gyülekezeteket a Művelődésügyi Minisztérium Egyházügyi Hivatalával folytatott tárgyalásairól. Március 22-én a tiszántúli egyházkerület esperesi és gondnoki értekezlete Debrecenben tartott ülésén élesen elhatárolta magát a Megújulási Mozgalomtól, bizalmát fejezte ki Péter János püspök iránt, s kérte, hogy az egyházkerületi közgyűlésig foglalja el püspöki hivatalát (Péter János ezt elhárította magától, s lemondását az egyházkerületi közgyűlés december 20-án elfogadta). A tiszántúli esperesi és gondnoki értekezlet ugyanakkor kifejezte háláját Bereczky Albert püspöknek, a konvent és a zsinat lelkészi elnökének.

Az egyházkormányzat márciusban még ellenállt, de áprilisban már megadta a kikényszerített hűségnyilatkozatot. Április 12-én a dunamelléki esperesi és gondnoki értekezlet törvénytelennek nyilvánította az 1956. november 1-jén és az azt követően benyújtott lemondásokat, az 1956. november 16-i Egyházkerületi Tanács határozatát, amely elfogadta Bereczky Albert lemondását, Ravasz László jogfolytonosságra alapozott visszahívását, valamint az 1956. november 1-jén megalakult Országos Intéző Bizottságot, illetőleg az örökébe lépő Megújulási Mozgalmat. Az értekezlet Bereczky Albertet tekintette a törvényes püspöknek. November 14-én pedig a dunamelléki egyházkerületi közgyűlés határozatban mondta ki, hogy „megvallja a bűnöket, amiket egyesek Bereczky Albert ellen elkövettek”, nem fogadja el Bereczky Albertnek 1957. január 2-án kelt levelében püspöki tisztéről „most már szabadon” történt lemondását, és az elmúlt évek hibáiért vállalja a felelősséget.

1957 decemberében pedig Péter János, a leköszönő debreceni püspök utolsó, máig emlékezetes egyházi szerepléseként a Megújulási Mozgalmat az Ige elleni lázadásnak bélyegezte. Az „Ige elleni lázadás” híressé vált és hosszú időkre megcsontosodott tételével Péter hivatalos teológiai igazolását, megerősítését adta a hatalom fellépésének, az egyháziakat ért megtorlás jogosságának.

A Kádár-kormány 1957. január 6-án a Népszabadságban közzétett kormánynyilatkozatban fejtette a vallással és egyházzal kapcsolatos álláspontját. A kormány nem fukarkodott az egyházaknak tett ígéretekben. Deklarálta, hogy támogatja és védi a vallásszabadságot, elismeri és tiszteletben tartja az egyezményt, biztosítja a fakultatív hitoktatást, valamint kilátásba helyezte, hogy a vitás kérdéseket tárgyalások útján rendezi. Másfelől azonban nem rejtette véka alá, hogy kemény feltételeket szab az egyházaknak. A kormány elvárja – fogalmazott a kormánynyilatkozat ‒, hogy az egyházak a „jelen helyzetben a feszültség enyhítése, és a társadalmi konszolidáció érdekében (…) töltsék be hivatásukat”, s leszögezte, hogy „nem tűrheti, hogy bármely vallásfelekezet egyházának bármely szervét vagy funkcióját bárki is a Magyar Népköztársaság törvényes rendje ellen irányuló politikai reakció szolgálatába állítsa”, illetve nem tűrheti, hogy az egyházvezetők közül bárkit is „haladó politikai nézetei miatt az ország törvényeit sértő módon megkülönböztetésben részesítsenek”.[36] Az értő olvasónak nem maradt kérdése, hogy a taktikai gesztusok és a vallásszabadságot hirdető frazeológia ellenére ez lett a nyitánya annak a kampánynak, amelyet a kormány a régi status quo visszaállítása érdekében indított, s az egyházak vezetőitől aktív közreműködést vár el az ellenállás megtörésében. 1957 januárjában az államhatalom felfüggesztette a gyülekezési szabadságot. Minden egyházi gyűléshez, összejövetelhez, körlevélhez az Egyházügyi Hivatal engedélye kellett.

[[paginate]]

Az ÁEH ugyan formálisan visszaszorult, az Elnöki Tanács 1956. dec. 31-i hatállyal, 33/1956. sz. törvényerejű rendelettel megszüntette a hivatal autonómiáját és a művelődésügyi minisztérium keretébe sorolta be, gyakorlatilag azonban továbbra is változatlan személyi állománnyal és bővülő jogkörrel gyakorolta az egyházak felügyeletét. A hivatal tudta és beleegyezése nélkül hozott személyi változtatásokat, így az 1956. október végi–november eleji lemondásokat semmisnek tekintette, a korábbi vezetők nagy részét visszahelyezték előbbi tisztségeikbe. Csak néhány helyen történt változás: Kiss Roland Dunamelléki egyházkerületi főgondnok helyére 1958. február 20-án Esze Tamás került, aki e tisztét 1989-ig töltötte be; Péter János nem tért vissza a tiszántúli egyházkerület püspöki székébe, az új püspököt, Bartha Tibort, 1958. március 27-én iktatták be tisztébe. 1958. december 31-i hatállyal Bereczky Albert lemondott püspöki tisztéről és Kálvin téri lelkészi állásáról is; az egyházkerület Szamosközi Istvánt, a Budapest-északi egyházmegye esperesét, a Reformátusok Lapja szerkesztőjét választotta püspökéül, akit 1959. március 12-én iktattak tisztébe.

Az egyházi állások betöltését szabályozó, 1957 márciusában kiadott hírhedt 1957/22. trv.-nyel pedig a Rákosi-korszak gyakorlatát is meghaladó mértékben sikerült érvényesíteni a pártállam beleszólását az egyházi vezetők kinevezésébe. Az új egyházvezetők kijelölésével párhuzamosan zajlott a forradalom alatti egyházi megújulásban részt vevő, magatartását látványosan meg nem tagadó, s a kádári egyházpolitika nyílt támogatását nem vállaló személyekkel szembeni adminisztratív eszközök előkészítése.

Hogy a nyilvánosság felé meghirdetett egyház- és vallásszabadság a gyakorlatban mennyit is ért, Horváth János meglehetősen kendőzetlen formában hozta a jelenlévők tudomására egy 1957. március eleji református egyházi értekezleten: „A mi (Egyházügyi Hivatal) felügyeleti jogunk ma különösképpen arra irányul, hogy minél minimálisabbra szorítsuk le az egyházon belüli reakciós ellenforradalmi törekvéseket. Még akkor is, ha bizonyos törvényekbe ütközünk eközben, mert az ellenforradalmi erők sem nézték a törvényességet”[37] – fogalmazott a törvényesség látszatára amúgy rendkívül kényes kádári apparátus egyházi ügyekért felelős tagja.

Miközben a Kádár-kormány 1956-57 folyamán lépésről lépésre restaurálta a Rákosi-korszak egyházpolitikájának legfontosabb elemeit, s stabilizálta befolyását a legjelentősebb egyházkormányzati funkciókban, párhuzamosan merült fel az egyházakkal szembeni jogi megtorlás kérdése is. A párt vezetőtestülete először 1957 tavaszán tárgyalt egy előterjesztést, amely igen részletesen foglalkozott a „politikai reakció szolgálatába álló” egyházi ellenállásnak a tevékenységével is. Ebben az előterjesztésében az egyházpolitika közvetlen feladatai között Horváth nyolc, a Megújulási Mozgalomban aktív szerepet vállaló, ismert budapesti református lelkész, „a református egyházban illegális tevékenységet kifejtő vezető csoport” közbiztonsági őrizetbe vételére is javaslatot tett, Így Joó Sándor pasaréti, Gyökössy Endre újpesti lelkész, Békési Andor ócsai, Széles László pozsonyi úti, Domján János józsefvárosi lelkész és Nagy Barna teológiai professzor mellett Ravasz László püspök, és Pap László teológiai dékán internálására. Az internálásra „ítélt” lelkészek végső listájáról lekerült Ravasz és Pap neve, s csupa olyan lelkipásztor maradt a listán, akiknek „őrizetbe vétele nem okoz jelentősebb problémát, mert nem tekintélyes és vezető személyek, hanem a reakciós törekvések szervezői, gyakorlati végrehajtói szerepet töltenek be.”[38]1957 elején tehát felmerült annak a lehetősége, hogy a református egyházi ellenállás két szimbolikus személyiségével, Ravasz Lászlóval és Pap Lászlóval szemben adminisztratív eszközökkel lépjenek fel, azonban ‒ amint azt egy belügyi jelentés panaszolta ‒ noha a Megújulási Mozgalom nagy viharokat kavart az egyházban „az egész ügyben a felső vezetés utasítása miatt, mely egyházpolitikai szempontot tartott szem előtt csak preventív őrizetbevétel történt”. Nyolcan kerültek előzetes letartóztatásba: Ágai László, Békési Andor, Bodoky Richárd, Ecsedy Aladár, Hegyaljai György, Joó Sándor, Nagy Barna, Széles László “néhány hét múlva azonban szabadon bocsátottuk őket”, „tehát senki nem került a református egyházban ellenforradalmi tevékenységért [világi - K.R.] bíróság elé”[39]

[[paginate]]

A börtönbüntetések mellett számos lelkipásztort, presbitert sújtottak a megtorlás jogon kívüli eszközeivel is. Több tucatra tehető azoknak a száma, akiket súlyosan bántalmaztak, vagy megfosztottak állásuktól. S az ötvenes évekhez hasonlóan számos esetben újfent az egyházi bíróságokra bízták a forradalom egyházi szereplőinek megbüntetését. Bartha Tibor 1959. decemberi, első püspöki jelentése szerint a tiszántúli egyházkerületben összesen 72 lelkipásztor kapott valamilyen okból “új szolgálati helyet”. A névsoron végigtekintve, nyilvánvaló, hogy nagytöbbségüknek a forradalom alatti szerepvállalása büntetéseképpen kellett megválnia gyülekezetétől.

A politikai rendőrség egy korai, 1957 nyári adata szerint 49 lelkész ellen foganatosítottak 1956-os szereplése miatt operatív intézkedést.[40] A református lelkészekkel szembeni leggyakoribb vád a Nemzeti Bizottságokban való szerepvállalás volt. Miként Ladányi Imre géresi lelkész elleni vádirat fogalmazott: „Mivel Ladányi, mint református pap legértelmesebb ember volt közöttük, így hallgattak az ő véleményére és csak olyan határozatok születtek, melyekkel Ladányi is egyetértett.”[41] Ladányi Imre ezért másfél év börtönbüntetést kapott. Hasonlóképpen, az új, helyi önkormányzati szervekben való szerepvállalása miatt Nagy Kolozsvári István szentgyörgyvölgyi és Szenczy Győző nábrádi lelkészt 3-3 év, Vincze Ferenc kiskőrösi lelkészt 2 év, Tussay János pocsaji lelkészt másfél év, Tóth Dezső tiszakürti lelkészt perdig 14 hónap börtönre ítélték, hogy csak néhányat említsünk a hűségükért, helytállásukért súlyos meghurcoltatást szenvedett lelkészek névsorából. A Megújulási Mozgalomban való részvételéért Bán István nyíregyházi lelkipásztor nyolc év börtönbüntetést kapott. Tudjuk, az ő különösen súlyos ítéletében közrejátszott, hogy személyére egyházi elöljárója, a kommunista párttal jó kapcsolatot ápoló Békefy Benő hívta fel a hatóságok figyelmét.

A legsúlyosabb ítéletet Gulyás Lajos levéli lelkipásztorra mérte a bíróság. Gulyást a Földes Gábor és társai perének, az ún. mosonmagyaróvári pernek harmadrendű vádlottjaként ítélték halálra. A teljesen megalapozatlan vád szerint a levéli pap a közel száz halálos áldozatot követelő hírhedt sortűz eldördülte után a népharag áldozatául esett határőrtisztek bántalmazására, sőt meggyilkolására buzdította a tömeget. Tudjuk, hogy ezzel szemben Gulyás éppen azért érkezett Mosonmagyaróvárra, hogy segítsen az indulatok megfékezésében, és a felbőszült tömeg haragja elől ki is menekített egy ÁVH-s tisztet, megmentve ezzel az életét. Gulyás tragédiájában fontos szerepet játszott, hogy a kádári hatalom ezzel a perrel akarta egyfelől bizonyítani, hogy a mosonmagyaróvári vérengzésért a „reakció” a felelős; másrészt, hogy az “ellenforradalom” országos jelentőségű volt, és ezért az úm. helyi eseményeket nem szabad humánusabban megítélni; továbbá a pert a Nagy Imre per egyik próbaperének szánta a kádári megtorló gépezet. A per a reformkommunisták, a „reakció” és a lincselő tömeg „ellenforradalmi összefogását” volt hivatva igazolni. A reformkommunista Földes Gábor, a horthysta reakciót megtestesítő Tihanyi Árpád mellett Gulyásra így a klerikális reakció képviselőjének a szerepét osztották.

Gulyás Lajost 1957. december 31-én állították akasztófa alá, a megelőző napon a református egyház több vezetője a frissen megkapott magas állami kitüntetését ünnepelte.

Az országszerte egymástól függetlenül zajló perek mellett a politikai rendőrség tovább dolgozott a Megújulási Mozgalom és Pap László ügyén, és az „egyházi ellenforradalom vezetőivel” szembeni jogi megtorlás előkészítésén. 1957 májusában a politikai rendőrség újból felvetette, immáron Pap László népbíróság elé állításának az igényét, a javaslat azonban újfent lekerült a napirendről. A pártvezetés márciusi döntése, az internált lelkészek szabadlábra helyezése és a református per elmaradása koránt sem jelentette azonban azt, hogy a politikai rendőrség lezártnak tekintette volna a Ravasz László ismételt visszaléptetésével lényegileg már megbénított Megújulási Mozgalom és az egyházvezető tisztségéből eltávolított Pap László ügyét, és ne dolgozott volna tovább az „egyházi ellenforradalom vezetőivel” szembeni jogi megtorlás előkészítésén. Ügyük 1958-ban került újra a belügyi szervek asztalára.[42]

[[paginate]]

Erre az időre a megtorlás már elérte a társadalom minden rétegét, a leszámolás tetőpontjaként júniusban kivégezték Nagy Imrééket, és az egyházpolitika színterén is jelentős sikereket könyvelhetett el a Kádár kormány. Lényegét tekintve sikerült restaurálnia az 1950-es évek legfontosabb egyházpolitikai elemeit, s bár a szavak szintjén továbbra is hangsúlyozottan igyekezett elhatárolni egyházpolitikáját a Rákosi korszaktól, a gyakorlatban azonban az egyházak rendkívül aprólékos ellenőrzését valósította meg. Másfelől azonban az egyházak még mindig komoly veszélyforrást jelentették a hatalom ideológiai monopóliumával szemben, miként Horváth János figyelmeztetett 1958 májusában: „A szocialista építőmunka jelenlegi körülményei között az egyházak jelentik népi demokratikus rendszerünk legnagyobb legális ellenfelét.”[43] Ennek a szellemében született az a párthatározat, amely deklarálta, hogy „az egyházi reakció kapcsolatban van az egyházon kívüli reakcióval”.[44] A fordulat új lendületet és új irányokat adott az egyházi ügyek továbbgördítésének, s ennek keretében a BM újfent elkezdte összegereblyézni a terhelő anyagokat Pap Lászlóra, és az egyházi ellenzékre.  Miután úgy nézett ki, hogy önálló nagy protestáns perhez továbbra sem sikerült sem a kellő politikai támogatást megszerezni, a „politikai reakció” két területével igyekeztek a református egyházi ellenzéket összekapcsolni: az „ifjúsági vonallal”, és a nemzeti ellenzékkel. A feladat a politikai rendőrség számára rutinszerű volt. A szabadságharcban való részvételük miatt letartóztatottak fiatalok és értelmiségiek között kellett olyan személyeket találni, akik valaha megfordultak református templomban, esetleg bibliaórára jártak, ismertek egy ref. lelkészt, vagy ne adj Isten személyesen találkoztak Pap Lászlóval. Ezekkel az emberekkel eredeti ügyüktől teljesen függetlenül írattak alá olyan vallomásokat, amelyekben beismerték, hogy összekötőik révén, ilyen lehetett egy presbiter, vagy egy lelkész, Pap Lászlóval álltak kapcsolatban, és így végső soron Pap László volt az ő fegyveres csoportjuknak, illegális összejöveteleiknek felbujtója, szellemi vezére.[45] Az Állambiztonsági szervek asztalán hamarosan vaskos akták gyűltek arról, hogy a Megújulási Mozgalomból 1957/58 során több illegális ifjúsági és értelmiségi mozgalom nőtt ki. „A protestáns ellenséges körökre jellemző, a különböző ellenséges elemekkel való szoros összefonódás, amelyben jelentős helyet foglalnak el a volt horthysta államapparátus ellenséges tagjai. Ugyancsak jelentős számmal megtalálhatók közöttük a volt horthysta titkos szervezetek tagjai is, pl. a magyar közösségi tagok. [Ez a motívum az 1951-es KIE perből köszön vissza]. A protestáns gyülekezetek presbitériumai esetenként a deklasszált elemek gyűjtőhelye.”[46] „Ezek a tények mutatják, hogy Dr. Pap László jelenleg is a lehetőségeket kihasználva most már nemcsak a református egyházon belül, hanem más vonalon is ellenséges tevékenységet tervez, vagy fejt ki. Kétségtelen tény az is, hogy az egyházi reakció egyik vezérét ma is Pap Lászlóban látja.” „Pap Lászlót sokoldalú operatív feldolgozás alá vonjuk, annak megállapítása érdekében, hogy jelenleg hogyan fogja össze és irányítja az egyházi jobboldalt, és esetleg hogyan kapcsolódik a magyar közösség vonalához”[47] – összegezte 1958 végén egy munkaterv az igen nehézkesen formálódó „református ügy” felgöngyölítésének lehetséges újabb irányait. A tervezett koncepciós per végül újfent lekerült a napirendről, Pap Lászlót, az egykori dékánt és püspökhelyettest 1958. szeptemberében a Tolna megyei Murgára helyezték segédlelkésznek, 1963-ban pedig a püspök azonnali hatállyal felmentette és rendelkezési állományba helyezte, két hónap múlva nyugdíjazta. Pap László üldöztetése, kálváriája egy személyben összegzi a hatalom lehetséges forgatókönyveit, a megtorlás lehetséges eszközeit is.  Közvetlenül a szabadságharc leverése után, az akkor még közmegvetés béklyójában vergődő Kádár-kormány erkölcsileg hiteles személyiségekkel akarta legitimálni hatalmát. Ezért igyekeztek Pap Lászlót is ígéretekkel és zsarolással egyaránt rávenni, hogy vállalja el a püspökséget. Amikor Pap ezt visszautasította, a politikai rendőrség ügynöknek akarta beszervezni, titkos jelentésekre akarta rábírni, amikor ennek ellenállt, börtönbe akarták juttatni, s mikor ez sem sikerült az egyházvezetésre bízták a vele való leszámolást.

A forradalommal kapcsolatban a református lelkészeket ért jogi megtorlássorozat utolsó epizódjára 1961-ben került sor. Párhuzamosan azzal, hogy a párt nyíltan meghirdette keményebb egyházpolitikai fellépését, a politikai rendőrség újfent elővette a Megújulási Mozgalom lezáratlan aktáit és elkészítette egy újabb per forgatókönyvét. A megvalósult per azonban megint csak nem az egyházi ellenzék jelentős alakjai, hanem kevéssé ismert, vidéki lelkészek ellen realizálódott. Állam ellenes összeesküvés címén a Tolna megyei Bátaszék református lelkipásztora, Székely Dezső, és a decsi lelkész Cseh Benő került a vádlottak padjára. Székely Dezső 15 esztendős börtönbüntetést kapott, Cseh Benőre 3 és fél év börtönt szabtak ki. Noha az összességében közel húsz vádlottat felsorakoztató, fordulatokban és irányváltásokban gazdag Székely-ügyben és mellékpereiben mindösszesen ez a két vidéki református lelkész került a vádlottak padjára, a periratok szerint mégiscsak a Református Megújulási Mozgalom vezetői által irányított szervezkedés felett hirdetett ítéletet a bíróság. A per, amelyet bízvást nevezhetünk koncepciós pernek, a hatalom szempontjából szimbolikus jelentőséggel bírt. Ezt mutatja, hogy Hollós Ervin, aki ebben az időben a belső reakció elleni harc osztályának vezetőjeként irányította a politikai rendőrség munkáját és kézben tartotta ennek a pernek a szálait is, néhány év múlva már, mint a rendszer elismert történésze az ellenforradalmi szervezeteket ismertető hírhedt propagandakönyvében külön fejezetet szentelt a Székely Dezső-féle „1951 óta tartó, 1956-ban a Megújulási Mozgalomban kicsúcsosodó református összeesküvés” ismertetésének.[48]

Az 1956-ot követő református egyházpolitika legfőbb ellenségét a Református Megújulási Mozgalomban látta. A köré szőtt összeesküvési teóriák, a hierarchikusan felépített szervezetszerű képződményről szóló politikai rendőrségi jelentések az ötvenes évek koncepció gyártási sémái szerint készültek és nélkülöztek minden valóság alapot. A Mozgalomban rejlő lelki- szellemi erőt azonban jól érzékelte a hatalom és félt attól, hogy a kényelmes kompromisszumokat kötő hivatalos egyházi vezetéssel szemben még egyszer megformálódhat egy olyan nagy legitimitású társadalmi megmozdulás, amely fölött elveszíti az ellenőrzést. Ezért folytatott kíméletlen harcot a Megújulási Mozgalomnak még az emléke ellen is.

Földváryné Kiss Réka