„Születtem 1928. március 17-én, Zilahon, Szilágy megyében. Most, 2007-ben 79 éves vagyok, Marosvásárhelyt még élek, halálozási dátumom tehát még késik” – mutatkozik be stílusosan életrajzi könyvében Varga László nyugalmazott erdélyi református lelkipásztor. „Nagyon különös és a mi korunkra mégis annyira jellemző élet van mögöttem, melynek minden csavaros fordulatában mindig magam mellett éreztem és tapasztaltam Istennek mindeneket felülmúló szeretetét” – írja ugyanott szerényen. A nemzetéért és hazájáért felelősséget vállaló értelmiségi, az ‘56-os forradalom szemtanúja, a román kommunista börtönök túlélőjének történetét írásai és kérdéseinkre adott válaszai alapján ismerhetik meg.

„Hepehupás, vén Szilágyban,
Hét szilvafa árnyékában
Szunnyadt lelkem ezer évet.”
(Ady Endre: Hepehupás, vén Szilágyban)

Múltbeli utazásunk során Varga László – vagy, ahogy megismerjük: Laci bácsi – először a Szilágyság központjába kalauzol minket. Képzeletben megállunk mellette a Meszes hegység egyik csúcsán és lenézünk az alattunk elterülő városra. Végig sétálunk vele a Zilah patak partján, megállunk az egykori kollégiumudvaron, végül felbaktatunk a gyönyörű, zöld tornyú református templomhoz.

Közben megtudjuk, hogy édesapja, az idősebb Varga László, egy elszegényedett iparoscsalád legkisebb fiaként sok nélkülözéssel, de jó eredménnyel végezte el a kolozsvári református teológiát. „Zilahon lett segédlelkész, már akkor nevezetes szónok. Ott ismerte meg Anyámat, Kovács Erzsébetet, első látásra való szerelemmel, s ahogy elfoglalta önálló állását, 1927-ben feleségül is vette.” Előbb Szilágynagyfalu, majd Magyargoroszló református parókiáján éltek, édesapja hűséggel és kitartással végezte a Romániába szakadt gyülekezetek lelkipásztorolását, keményen küzdött a magyar nyelvű egyházi oktatás megmaradásáért.

„Anyám két napig tartó vajúdással, embertelen kínok között hozott a világra. A széltől is óvott. Öt és fél éves voltam, amikor a család elhatározta, hogy óvodába kell mennem. Nagy szívfájdalmak és aggodalmak közepette adtak át Nagyanyámnak, Zilah híres városába, azután nála nevelkedtem. Burokban éltem, olyan igazi ’jó gyermek’ voltam, akitől Isten mindenkit őrizzen” – meséli éppúgy, mint ahogy kinőtt gyermekkori betegségéről humorizál, a később kalandos életutat bejárt és a kilencven felé ballagva is eleven gondolkodású idős lelkipásztor.

[[paginate]]

„tűzhányó vagy tündökölsz
mert felgyújtottad lelkedet
víz sem olt el még ha lángod
fél országot is eltemet”
(Füzesi Magda: Lángra láng. Gondolatok Zilahon a Wesselényi-szobor előtt)

Új világ kezdődött számára, ahogy belépett az akkor 350 éves zilahi Református Wesselényi Kollégium kapuján. „Azt ma senki elképzelni sem tudja, milyen volt annak a Kollégiumnak, hasonlóan a többi hat erdélyi református kollégiumnak élete, levegője, valósága. Maga az a gazdagság, ami a legnagyobb nyomorban is jellemezte, s amiről ma a legnagyszerűbb erdélyi román iskolák sem álmodhatnak. Nem pénzben és nem anyagi értékekben, de a tanítás lehetőségeiben. Ugyanolyan elképzelhetetlen ma az ottani életforma: az a komoly rend és fegyelem, az az alapos tanrend és tanítás.”

Az egész nevelés alapja az autonómia volt. A kollégium nagyfokú autonómiával bírt az állammal, de még egy egyházkerülettel szemben is. Wesselényista diáknak lenni rangot jelentett a városban. Az internátus mindennapi életét a diákság maga szervezte, a fiatalabbakért az idősebb tanulók, a szobafőnökök, a nyolcadikosok feleltek. „A munkarend kötött volt, változatlan évtizedeken át. Ébresztő és reggeli után nyolctól egyig a tanórák. Többre nem volt szükség, de annak pontosan meg kellett lennie. Első óra elején ének, bibliaolvasás, imádság. Ebéd után szabadidő ötig, öttől hétig, majd vacsora után nyolctól kilencig szilencium” – kalauzol minket a református kollégiumi oktatás többszáz éves múltjába. Mint mondja, ha valaki valóban tanulni akart, annak soha nem volt akadálya: a falusi lelkészek és tanítók jelentették, ha tehetséges gyerek került a szemük elé, s a szegény, de jó tanuló fiatalok számára mindig volt ösztöndíj. „Ebben a rendszerben nőttek olyan emberek, mint Ady Endre, Wass Albert, Tisza Kálmán és István, és százával a hasonló öntudatos, Istennel és társadalmukkal szemben életre szóló felelősséget vállaló egyéniségek.” Varga László vallja, hogy az ő generációjának életét is meghatározta a református kollégium személyiségformáló ereje.

Az ő idejében a kollégisták lelki fejlődését az Erdélyi Ifjúsági Keresztyén Egyesület (IKE) segítette, vallástanáruk is az IKE akkori elnöke, M. Nagy Ottó volt. Bibliaórái a párbeszéd jegyében zajlottak, valódi komoly beszélgetések voltak, a tanár csak a tanulságot vonta le a végén. Neki köszönhetően a szárnyaikat bontogató partiumi magyar fiatalok az Igében kerestek útmutatást a kisebbségi létre nézve is. „Teljes tudatunkat határozták meg ezek a bibliaórák. Ezekben ötvöződött legvilágosabban az évszázadunk hagyománya a mi korunk legmodernebb eszméivel.”

A kollégium másik nagy nevelőeszköze a Józsa Gerő magyar tanár atyai támogatásával működő önképzőkör volt, melyben mindenki megmutathatta tehetségét, bármiben is állt az. Az évente egy-kétszer megrendezett díszönképzőkörre a város polgárait is meghívták, azon mutatták meg tehetségüket a felsősök, az önképzőkör nyolcadikos elnöke pedig rendszerint komoly előadást tartott, Varga László például a magyar népdalok jelképrendszeréről értekezett Lükő Gábor könyve alapján. Az anyaországhoz való visszacsatolás után a kollégiumban megalakult a cserkészet és az intézmény szellemiségét áthatotta a népi mozgalom, mindkettő meghatározó volt a diákok életére nézve. „Nagyon erős nemzeti és református szellemben nevelkedtünk, ami csak öntudatosabbá emelte otthonról kapott nevelésemet” – összegzi az egykori wesselényis diák az őt ért hatásokat. Már tizenhat évesen Istentől kapott felelősséget érzett egész társadalmáért, nemzetéért, egyházáért. Épp ezért diplomáciai pályára kívánt lépni. 1946-ban, már újra Romániában érettségizett, majd ment jogi egyetemre, akkor, amikor „keleti szelek kezdtek fújni” ott is.

[[paginate]]

„Az Szent Mihály-templom még a helyén.
A Mátyás-szobor még a helyén.
A Szamos, a Házsongárdi temető
és a Farkas utca is még a helyén.
Lám, a nyár is még nyárára esik,
és Kolozsvár is még Kolozsváron található.
Akik maradtunk még, itthoni magyarok,
még mindig magyarok vagyunk,
s kibírjuk ezt is –
Gondolom, ebben sincs semmi rendhagyó.”
(Molnos Lajos: Kolozsvári képeslap)

A Trianon után Szegedre menekült kolozsvári egyetem 1940-ben tért vissza egykori épületeibe, s néhány tanár bátorságának köszönhetően a front átvonulása után is működött. 1945-ben a románok visszavették az épületeket, de – folytatva az addigi munkát – megalakulhatott a magyar tanítási nyelvű Bolyai egyetem. A meghatározó zilahi évek után 1946 őszén annak jog- és közgazdaságtudományi karára iratkozott be.

„Még a cserkészetből jóban voltam Sípos Jánossal, három évvel idősebb cserkésztársammal. Neki elmondtam, azért megyek egyetemre, mert diplomata akarok lenni. Ő viszont a legjobb barátja volt Dobai Istvánnak, Buza László nemzetközi jogász professzor gyakornokának, s felhívta rám a figyelmét.” Az akkor tizennyolc éves Varga László útját a következő két évben későbbi sógora, Dobai István egyengette. Majdnem minden szabadidejét a jogi intézetben töltötte, amire csak kevesen vállalkoztak, a professzor ugyanis naponta kétszer-háromszor megkérdezte az ott tartózkodók véleményét egy-egy nagyon érdekes nemzetközi problémáról. „Hihetetlenül kristálytiszta logikája volt Buza Lászlónak, nem tűrt semmiféle csűrést-csavarást. Világos kérdésre világos feleletet várt és adott, de azt egységes, tiszta, összefüggő logikai rendben” – kapunk képet a dolgozószobájából kilépő, kérdéseivel diákjait és munkatársait önálló gondolkodásra ösztönző professzorról. Két-három hónap után már ő is tudott véleményt mondani, húsvét táján pedig önálló asztalt kapott a tanársegédek mellett. „Olyan jogi tanfolyam volt az ottlét, amiről ma a legjobb jogászok se álmodhatnak.”

Azokban az években öntudatos antikommunista mozgalom alakult ki Kolozsváron és Erdélyben, amiben Varga László is részt vett. Egyetemi tanulmányai kezdetétől fogva aktív munkát végzett a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesületben (FIKE), melynek titkára is volt, így a Bolyai egyetem mellett a teológián is otthonosan mozgott. Lehetőségeik viszont egyre inkább beszűkültek: a kommunizmus előretörésével Buza Lászlót kiutasították Romániából, Dobai Istvánnak is el kellett hagynia az egyetemet. Édesapját kuláknak nyilvánították, húgát kicsapták a közben államosított Wesselényi Kollégiumból, negyedéves korában, 1950 januárjában harmadmagával, „reakciós és klerikális magatartása miatt” őt is eltávolították az egyetemről.

„Nagy örömmel fogadtam a hírt, mert úgysem kívántam kommunista jogász lenni” – meséli akkori érzéseit. Nem sokáig maradt otthon, ismerték és hívták a kolozsvári teológiára. „Ott megkaptam a még érvényben lévő jogot, hogy a más elméleti karon elvégzett éveket félévenként letehetem.” Nekilátott a tanulásnak, hetenként letett két kollokviumot, húsvétig az első évet, év  végéig a másodikat, és októberben a harmadik évfolyamon találta magát. „Később sugalmazták, hogy visszamehetünk a jogra, de arra már semmi kedvem nem volt” – teszi hozzá, s ma is áldja a gondviselő Istent, hogy megkímélte őt attól a kálváriától, amit a diplomát szerzett, ám osztályidegennek bélyegzett sorstársai átéltek. Így lett belőle református lelkipásztor.

[[paginate]]

„Rólunk beszélnek minden nyelven
sikong az éter és csodál:
Dávid harcol Góliát ellen.”
(Jobbágy Károly: A rádió mellett)

1956-ra már annyira enyhült a politikai helyzet Romániában, hogy lehetett utazni a baráti országokba. „Így kaptam én is útlevelet két hónapra, és az egyháztól két hónapi tanulmányi szabadságot, hogy a készülőben lévő magiszteri dolgozatomra anyagot gyűjthessek a budapesti teológián.” Várandós feleségével szeptember 4-én lépték át a határt, utazgattak, meglátogatták dunántúli rokonait, majd a feleség budai rokonainál szálltak meg.

„Alig kezdtem meg utazásomat, majd könyvtárazásomat Magyarországon, éreztem a változás hangulatát. Mindenütt mindenki erről beszélt valamilyen formában.” Bizakodás, várakozás volt a levegőben, amit ő is beszívott, de neki más dolga volt. Naphosszat a Teológia könyvtárában olvashatott, csak messziről hallotta, hogy pezseg az élet az egyetemeken. „Végre egy délben, ebéd közben beállított egy kokárdás diák a teológia étkezdéjébe, s bejelentette, hogy a diákok tüntetésre készülnek, amire hívták a teológusokat is. Mindjárt megértettem, hogy erről nekem be kell számolnom otthon”. Azokban a napokban „szemmé, füllé és lábbá” változott, hogy mint a mesebeli kiskakas, magába szívja a forradalom történéseit. Délután a megadott órában a diákok és a fiatal tanszemélyzet, köztük ő is, együtt sorakozott az udvaron. A „Tebenned bíztunk” éneklésével és Pap László püspökhelyettes teológiai tanár útmutatásával – „Fiúk, tudjátok: mindent szabad nekem, de nem minden használ, mindent szabad, de nem minden épít. Ami használ és ami épít, azt tegyétek” – indultak el, az Astoriánál csatlakoztak az utcákon hömpölygő hatalmas tömeghez.

1956. október 23-án teológusok vonulnak Budapesten (fotó: MTI)

„Zúgnak a rigmusok, a jelszavak, egyre vadabbul – Nem állunk meg félúton, sztalinizmus pusztuljon! Magyarország szabad legyen, minden ember szabad legyen! –, de a fegyelem még akkor is uralkodik, az oroszok nevét senki sem ejti ki. (...) Nagyon lassan halad a hatalmas, kígyózó embertömeg. Visszanézek a Margit híd budai végéről: a Bem tér már tele van, de a híd túlsó végén még nem látni a tömeg végét. A Bem tér szélére jutunk, tovább nincs hely. Valakik talán mondanak ott valamit, senkit sem érdekel, csak ordít mindenki. (...) Egyszerre még nagyobb üvöltés, és a Bem szobor felett megjelenik egy több méteres lyukas, kommunista címer nélküli magyar zászló. Megvan a forradalom címere. (...) Gyerünk a Parlament elé! Ott az oroszlántól kb. tíz méterre állok a jelszavakat kiáltozó tömegben. Észre se vesszük, hogy végre, annyi év után, elfelejtettünk félni. Bátran merünk szabadon ordítani mindent, ami jólesik. Ez a szabadság bódulata. (...) Háromnegyed nyolc. Az egyik színházban nyolckor kezdődik Németh László Galileijének bemutató előadása, ott lesz a feleségem és női rokonsága, mennem kell. A minisztérium lépcsőjéről még egyszer visszanézek: a villanyok kialudtak, a sötétben üvöltöző ezerfejű sárkány fejei felett ezer és ezer papírfáklya lobog. Ez a kép marad meg bennem. (...) Az előadás szünetében híreket hallani: lőnek a Rádiónál. Valamilyen ürüggyel hazaküldöm a hölgyeket, indulok én is. Nagy tömeg kiabál a szűk Bródy utcában, könnygázfelhőben: vesszen az ÁVÓ, halál a gyilkosokra! Kiderül, hogy követség ment a Rádióhoz, hogy olvassák be a diákok tizenkét pontos követelését. A szerkesztők várakoztatták őket, hátulról bejöttek az ávósok, s belelőttek a tömegbe. A tüntetők összeszedik a közeli rendőrőrs fegyvereit, azzal lőnek vissza. (...) Én békés ember vagyok, a Múzeumkertbe megyek. Éjfél utánig állingálok, akkor erős tüzelés indul a Kálvin tér felől, mindenki elrohan, ahova tud. Később tudom meg, akkor érkeztek meg az orosz tankok.”

A következő napokban minden rádióállomáson Budapestről beszélnek: általános sztrájk, lövöldözések a Parlamentnél, a Corvin köznél, végig a Ráday utcán és a Széna téren. Két nap alatt az egész ország, minden helység átáll, vidékről ömlenek a kocsik, szekerek, dobálják az élelmiszert mindenkinek, ne éhezzenek a forradalmárok. A teológusok is kiveszik a részüket a lelkesedésből, két diákot le is lőnek, miközben egy asszonyt hazakísérnek. Varga László sem bírt sokáig otthon maradni: hóna alá vette bibliáját, s meglátogatta a lakásukhoz közeli katonakórház sérültjeit. „Miért ne? Forradalom van! De csak aki kívánja” – hagyja jóvá a kikerekedett szemű parancsnok a lelkigondozást, az ápolónők pedig örömmel és lelkesen kísérték betegtől betegig. „Hihetetlen volt az a tökéletes egység, amit azalatt tapasztaltam” – mondja azokról a napokról.

Fotó: fortepan.hu

A fegyverszünet megkötése után is igyekezett ott lenni, ahol csak történt valami, például a Dunamelléki Egyházkerület újraalakuló közgyűlésén, melyen Ravasz Lászlót visszahívták, vegye át ismét a vezetést. Végéhez közeledett a szabadsága, összeszedett minden elérhető papírt, újságot, röpcédulát, így készült haza. Nagy Imre koalíciós kormányának megalakulása után feloldották az országos sztrájkot, november 3-án újra indultak autóbuszok Románia felé. Feleségével együtt ő is az egyik autóbuszon utazott. „Útban Szeged felé egymástól távol egy-egy orosz tank halad Budapest irányába. Nem tetszik nekem, de semmit sem tehetek.” Hazaérve tudták meg, hogy közben a szovjet hadsereg bevonult Budapestre. „Az oroszok megszimatolták, hogy én eljöttem Budapestről, kihasználták az alkalmat és bevonultak a hátam megett” – szokta mondani némi iróniával.

Akkori balsejtelmeit azonban elfújta egy másik emlék: Makónál felszáll a buszukra egy határőr tiszt. „Maguk most ne szóljanak egy szót sem, de ha hazajutnak, mondják el, amit láttak – szónokolt. – Kérdezzék meg a románoktól, nekik nem kell a szabadság?” Éjjel két óra körül érkeztek a határállomásra, ahol ki kellett dobniuk minden iratot, mely a forradalom eszméivel fertőzhetné meg Romániát. Utólag ugyan ő is vakmerőségnek tartja, de egy óvatlan pillanatban az átvizsgált csomagok közé csempészte kisebbik bőröndjüket, így az összegyűjtött papírok eljutottak Kolozsvárra, s ő is beszámolhatott élményeiről.

[[paginate]]

„Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.”
(Márai Sándor: Mennyből az angyal)

Erdélyben is mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte az eseményeket, lelkesedéssel vett részt az izgalomban. „A románok irigyeltek, sokan ki is fejezték, de hamar megkapták a figyelmeztetést, hogy a magyarok Erdélyt akarják, s ez elég volt ahhoz, hogy lelombozódjanak. Csodálatos volt, hogy az egyszerű falusi magyarság, amely a rádióból figyelte az eseményeket és nem tudta, hogy pontosan hol mi történik, mégis az értelmiségieknél mélyebben értették meg a forradalom lényegét” – válaszolja kérdésünkre, és szerinte ennek a hatása meg is maradt, talán máig is.

Varga László azonban nem csak családlátogatással, könyvtárazással és a forradalmi események nyomon követésével töltötte budapesti tanulmányútját, hanem foglalkoztatta az erdélyi magyarok sorsának békés rendezése is. „Kezdettől fogva tudtam – írja önéletrajzában –, hogy Dobai sógorom Buza Lászlóval együtt megállapították: a magyar nép létérdeke a béke. Amíg Erdélyben együtt élünk, békére nincs remény. A románok kénytelenek mindent elkövetni, hogy gyakorlatilag is meghódítsák és biztonságban megtarthassák a nekik ítélt területet. Ebbe anyagilag és erkölcsileg belerokkannak. A magyarok kénytelenek minden pozícióért, állásért, talpalatnyi földért megküzdeni. Az ‘együttélési harcban’ mindkét nemzet legjobb értékei pusztulnak bele. Egész Európa érdeke, hogy ez a két nép szabaduljon egymástól.”

Dobai Istvánt 1955-ben megkérték, hogy fogalmazza meg, mit lehetne tenni Erdély jövője érdekében. Ő a felkérést elfogadta, s három közeli barátjával – Kertész Gáborral, Komáromy Józseffel és Varga Lászlóval – elkezdték minél több ember ezzel kapcsolatos véleményét begyűjteni, lehetőleg úgy, hogy az illető ne jöjjön rá, miért kíváncsiak a véleményére. Az alábbi négy lehetőség kínálkozott: egész Erdély maradjon román terület, de a magyarok kapjanak autonómiát; csatolják Magyarországhoz és a románok kapjanak autonómiát; függetlenedjen mindkét országtól; állapítsák meg a két nemzet pontos arányát, természetes határok mentén osszák kétfelé a területet, a lakosságot pedig alaposan megtervezett módon cseréljék ki, a színmagyar tömböket, falvakat és városokat együtt, kulturális gyökereiket, hagyományközösségeiket megőrizve telepítsék át az eredetihez hasonló gazdagságú vidékekre.

Dobai István és Varga László a 2000-es években

„A békés, nemzetközileg ellenőrzött lakosságcsere volt Dobai István és Buza László javaslata, a megkérdezettek több mint kilencven százaléka ezt a megoldást választotta, én magam is teljes mértékben helyeseltem” – mondja Varga László, aki vidéki lelkészként az erdélyi értelmiség hangulatának szondázásában nem tudott aktívan részt venni, de budapesti utazása előtt sógora arra kérte, kérje ki néhány magyarországi tekintélyes ember véleményét. Ravasz Lászlóval nem tudott beszélni, Bibó Istvánnal épp hogy csak találkozott, Tamási Áronnal is csak pár szót tudott váltani a témáról, Németh Lászlóval viszont hosszasan elbeszélgetett. „Na végre, hogy kezd megjönni az eszük az erdélyieknek” – kommentálta az író a Dobai-féle elképzelést.

A memorandumot, melynek a „Boldogok a békességre igyekezők” címet adták, az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez akarták eljuttatni, s a forradalom leverése utáni szovjetellenes hangulatban azt remélték, hogy annak hatására Erdély ügyét a magyar kérdéshez csatolják majd. Dobai István alapos munkát végzett. Nagyon sokaknak kérte ki a véleményét, az értelmiség minden rétegéből, s a másik három véleményt azzal íratta meg, aki azt képviselte. „Nagyon kevesen voltak. Egész Erdély visszatérését ketten követelték volna: Márton Áron római katolikus püspök és Dobri János református teológiai tanár. A független Erdélyt a szász gyökerekkel rendelkezők támogatták, a többség a méltányos megosztás és lakosságcsere mellett foglalt állást.”

Dobai István 1957 márciusában elvitte megmutatni a végleges kéziratot Márton Áron püspöknek, akit akkor már lehallgatott a román titkosszolgálat, s még aznap letartóztatták Komáromy Józseffel, Kertész Gáborral és Gazda Ferenccel együtt. „Én közben végeztem a munkámat Abrudbányán. Alig értünk haza Budapestről, István fiam is megunta a sok izgalmat, nyolc hónapra megszületett.” Családjával csendben élt a havasok között, míg egy nap táviratot kapott, amelyben közölték vele, hogy „Pista elutazott”. „Megértettem. Tudtam, én következem.”

[[paginate]]

„Elvették tőlem a vonalak ritmusát.
Itt minden szögletes, hasáb, meg kocka.
Az eget is négyszögű rácsokba vasalták,
Rácsokkal még apróbb szögekre osztva.”
(Számadó Ernő: Kín)

Két hét múlva tartóztatták le, addigra már mindent tudtak róla, hisz ők négyen előre megbeszélték, letartóztatásuk esetén nem fognak tagadni: „Mi ugyanis semmiképpen nem ’árultuk a hazát’. Románia tagja volt az ENSZ-nek, aki tehát oda írt, nem lehetett bűnös. Másrészt a szándék nem azonos a bűnténnyel, az írás nem jutott túl a határon. Azért kellettem én: az én sovány tevekénységemnek ki lehetett mondani, hogy idegen országból hoztam utasításokat, s ezt már fel lehetett fújni hazaárulásként.” Ez lett a fő vádpont ellenük, s így lett a harmincas évei elején járó lelkipásztor az ügy másodrendű vádlottja, közvetlenül sógora után. „Szégyelltem is magam, hogy ha már ilyen előkelő helyre kerültem, ilyen kevés, jelentéktelen tevékenységet tudtam felmutatni” – vicceli el a dolgot.

Az első előzetesben töltött hét után megállapította, hogy tíz évnél többet az ember ilyen körülmények között nem bír ki. Istenre bízta magát, aki vagy kiszabadítja hamarabb, vagy úgyis ott marad. Ez teljes nyugalmat adott neki, nem érdekelte az ítélet nagysága. „Az volt a legelviselhetetlenebb, mikor barátaimról, idegenekről vallattak, s a keresztkérdések között sohasem lehettem biztos, hogy míg az egyiket mentem, nem ártok vele a másiknak. Nem az én ügyességem, Isten kegyelme, hogy miattam senki nem került börtönbe” – állítja. Ugyan letartóztatásuk után visszamenőleges hatállyal bevezették Romániában a halálbüntetést, de végül csak életfogytiglani börtönbüntetést szabtak ki Dobaira és Vargára, Komáromyra és Kertészre huszonöt-huszonöt évet. „Mikor az életfogytiglanit kimondták, Édesanyám felsóhajtott: Hála Istennek!”

Forrás: szabadsag.ro

A börtönévekről Varga László a következőket jegyezte fel a maga sajátos stílusában: „Éltünk. Nem mindnyájan. Volt, aki rettenetesen szenvedett. Volt, aki nem bírta ki. Volt, aki beleőrült. Volt – sokan voltak –, aki bele is halt. Három dolog kellett ahhoz, hogy éljünk: hit, humorérzék, a vállalás öntudata. A hit ott nem volt elmélet, filozófia. A hit ott azt jelentette: életem Isten kezében van, aki szeret. Valami célja most is van velem. Aki ezt így tudomásul vette, nyugodt volt és nyugalmat árasztott maga körül. Hihetetlen kincs volt a humorérzék. Helyzetünk annyira, elképzelhetetlenül groteszk volt, hogy akinek természetében volt egy adag irónia, nem volt képes nem meglátni a dolgok humoros oldalát. Nagy erőt adott az is, ha valaki tudomásul tudta venni: tettem valamit, amit helyesnek láttam, s ma is megtenném. Számítottam rá, hogy elkaphatnak és vállaltam. Hát most itt van, ki kell bírni. A három közül egy is elég lehetett a túléléshez. Akiben mind a három megvolt, életformát tudott teremteni.”

Benne, mint mondja, hála Istennek megvolt mind a három, de még ennél még fontosabb volt, hogy egész idő alatt teljes értékű lelkipásztori munkát végezhetett. S méghozzá igen előkelő társaságban: a hazaárulókat ugyanis többé-kevésbé a többi politikai elítélttől elkülönítve tartották, s azok között voltak mindkét nép legkiválóbb tagjai, többségükben háború előtti román és erdélyi magyar értelmiségiek. „Domnu pastor”, „Pásztor úr” lett a megszólítása, s ez egyfajta tekintélyt kölcsönzött neki a cellákban kialakuló közösségekben.

A Securitate kolozsvári fogdája után hosszú ideig raboskodott Piteștiben, Désen, Szamosújváron, Rózsa Sándor egykori börtönében. „Minden börtönnek megvan a maga sajátos levegője, hangulata, couleur locale-ja, amit nem lehet mással összetéveszteni” – írja humorral és iróniával átitatott emlékirataiban, amelyből a méltatlan körülmények, szenvedés és nélkülözés mellett megismerjük a cellák életét, a mindennapok rutinját, az egyhangúnak tűnő rablét apró örömeit: a falmorze adta kommunikációs lehetőségeket, az egymástól való tanulást, az illegálisan készített használati tárgyakat, a papír hiányában egymás memóriájába „írt” verseket. „Minden cellában, ha volt bármilyen vallású magyar ember, aki igényelte, rendszeresen tartottam istentiszteleteket, s miután belejöttem a román nyelvbe, ahol nem volt román pap, románul is tartottam” – ír a szolgálatról. Nem volt ezzel egyedül, majdnem minden református lelkész így szolgált mind a börtönökben, mind a munkatelepeken, de más vallásúak is rendszerint megtették kötelességüket.

„Abban a környezetben, ahol ideges emberek voltak hónapokra összezárva, olyan teológiai kérdések merültek fel, amilyenek a szabad életben elő sem kerülnek, de semmiképpen nem a papok előtt. Ezekre bizony felelni kellett, ha nem akartam felsülni. Nagy tapasztalat volt, hogy az értelmiségiek, főleg a románok, mennyire nem értik meg az egyházi nyelvet. Feladatomnak tekintettem hogy a teológiai témákat az értelmiségiek számára közérthető nyelven fogalmazzam meg. Ez évek munkájával sikerült is, szabadulásom után szakmailag is ellenőrizhettem és tanulmányokban közölhettem börtönbeli munkám eredményeit.” Sokszor keservesen, heteken át tépelődött, míg a cinikus, provokatív, vagy jóhiszemű, naiv kérdésekre megtalálta az odaillő választ. Ez meghatározó lett későbbi teológiai munkájának, könyveinek. „De ennél is fontosabb volt az a lehetőség, hogy elkeseredett, reményüket vesztett társaimnak vigasztalást és lelki erőt tudtam adni. Itt látszott meg, milyen ereje van az igének.”

Egyik emlékezetes gyülekezete Pitești nyolcvan személyes cellájában volt, hétről hétre tizenöt magyar hallgatta az emlékezetből mondott igéket és az azokból kibomló rövid igehirdetéseket, melyek egy gondolatmenetté álltak össze. „Ezek végén, logikusan, ellentmondás nélkül jött a legnehezebb ige abban a helyzetben: ’Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom, örüljetek!’ (Fil 4,4) És ez úgy jött, hogy híveim mély csendben, komoly áhítattal el tudták fogadni. Soha nem tudnám megismételni.” Utána napokig törte a fejét, mit mondhatna még nekik, de nem volt szükség folytatásra, a következő csütörtökön kivették abból a cellából.

[[paginate]]

„Nem is a rácsban van a rabság,
a kintiekre gondolásban
akik ölelnek és aratnak -
nem a rácsban, hanem a gondban
hogy a rabok, jaj, kint maradtak”
(Páskándi Géza: Nem igaz!)

Elmondása szerint a legrosszabb az volt, hogy politikai fogolyként nem érintkezhetett családjával, nem is kaphatott hírt róluk. Sokat szenvedtek a kint maradt családtagok is, akiket szintén megbélyegzett az állam: „a családoknak meg kellett keresni a nyomorúságos kenyeret, az iskolából kidobott gyermekeinknek gondoskodni kellett valamilyen jövőről, eltűrni a kollaboráns tanárok, főnökök, szekuspribékek naponkénti megalázását, mindezt a családfő támogatása nélkül.” Ő kiüzent fiatal feleségének (szabadulásáig nem tudta, megkapta-e üzenetét), hogy váljon el tőle, folytassa miatta félbehagyott tanulmányait, várjon rá három évet, aztán kezdjen új életet. Húsz éves neje, akivel tizenöt hónapot éltek együtt, hat éven át várt rá, utána ment újra férjhez. Jó kapcsolat maradt közöttük, fiuk két szerető családban nőtt fel.

A börtönből való szabadulása utáni első gyülekezetében, Magyarsülyében

Varga László végül hét év, négy hónap és hét nap után szabadult az amerikaiak által kierőszakolt általános amnesztia keretében. A kollégák és az egyszerű emberek lelkesen és nagy szeretettel fogadták, az értelmiség között viszont többen voltak, akik elkerülték, főleg akik időközben beálltak a kommunista rezsim szolgálatába. „Én is sokszor elgondolkoztam: nem Don Quijote-jellegű az én ellenzékiségem? Azután megállapítottam a különbséget: az én mozgató eszméim nem üres ábrándok, mint a Lovagé, hanem jól átgondolt, valóságos, nem önmagamért való célok, az emberiségnek, közelebbről saját társadalmamnak szeretetből, jóakaratból, a jövő iránti felelősségből fakadó, Istentől rendelt örök céljai. Ellenfeleim nem szélmalmok, hanem népemet nyúzó, gyűlölködő, rabló bűnözők. Hogy küzdelmem eleve kudarcra van ítélve? Nem biztos. Ezek a célok előbb-utóbb meg fognak valósulni, mert nem lehet nemzedékeket rács mögé zárni. Az újak ki fognak törni belőle, és az értékek, a szép, jó, igaz értékei ledobják magukról a gazemberek hazugság-igáját. Megéri tehát ellenzékinek lenni. Ha másért nem, hát legalább azért a nagyszerű érzésért, hogy Isten szolgája és népem érzésvilágának képviselője vagyok” – állítja, és utólag úgy látja, hogy ebből az egészből neki minden téren kizárólag haszna származott, s még hozzáteszi: „De ezt már Isten kegyelme tette.”

Szabadulása után Varga László újra megnősült, második házasságából két lánya született. 1964-től számos falusi gyülekezetben, Magyarsülyében, Magyarpalatkán, Somkeréken és Marosfelfaluban szolgált, 1988-ban pedig a Marosvásárhely-cserealji lakótelepi gyülekezet vezetését bízták rá, ahol – az országban egyedülálló módon – a Ceaușescu-diktatúra utolsó éveiben templomot épített. Innen vonult nyugdíjba 1994 végén. Ő volt a megalakult romániai Felekezetközi Bibliatársulat első elnöke. Aktívan szerepet vállalt a rendszerváltás utáni közéletben, a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt elnökeként az erdélyi magyarság ügyének szószólója lett az európai kereszténydemokrata pártok családjában. Megírta börtönélményeit (A fegyencélet fintorai. Románia, 1956 után), s az ott szerzett tapasztalatai alapján a református keresztyén hit összefoglalását mai nyelvezettel (Istenismeret. Hittan azoknak, akik nem ismerik), valamint egy áhítatoskönyvet az év minden napjára (Isten asztaláról). Önéletrajzi kötete Ezt jól kifogtam! Erdélyben a XX. században címmel látott napvilágot. Munkatársa volt a Kozma Zsolt szerkesztésében megjelent Bibliai fogalmi szókönyvnek, emellett több önálló teológiai témájú tanulmánykötete és számos hitépítő, teológiai és közéleti írása jelent meg.

Feke György - Czanik András