Sok-sok év után visszamentem első szolgálati helyemre, Pomázra, s a templom bejáratánál az iratterjesztéssel foglalkozó egykori ifis tagot, a már szintén ősz hajú férfit bizonytalanul szólítottam meg:

– Ugye mi ismerjük egymást? Segíts, csak nem te vagy Kurfis Imre?

– Te meg Éva! Hát van néhány évtizede, hogy találkoztunk…

– Mesélj, Imre, mi történt Veled?

– Megnősültem van egy gimnazista lányom… Van még egy pár évem a nyugdíjig, játszótereket csinálunk. De sokfelé dolgoztam, tudod, voltam Dunaalmáson is. Az volt életem legszebb hét éve.

Ez a mondat nyomban megbizsergette az ujjaimat, és már tudtam, hogy hamarosan időpontot egyeztetek Imrével, és erről részletesen kifaggatom. Rászántunk egy délutánt Imre „nagy történetére”, mert ilyen csillogó szemekkel csak nagy szerelmekről szoktak mesélni.

[[paginate]]

– Jó messziről indítom – kezdte Imre. Szűcs Ferenc pomázi lelkipásztornál konfirmáltam, és az nagyon jó csapat volt, utána is együtt akartunk maradni, így alakult meg az ifink. Kicsit akadozott ugyan az összejövetel, én akkoriban még olyan csöndeske voltam. Közben az egyik barátom elhívott a szabadkeresztényekhez, mondván, élő Ige szól, meg nagyon jó énekek vannak – s engem a zene mindig vonzott, és vágytam arra is, hogy jobban megismerjem Istent. Ott aztán valahogy élesbe ment nálam az, amit hallottam, attól kezdve tudom, kiben hiszek.

– Innen datálod a megtérésedet?

– Hát persze, emlékszel, akkor már te vezetted az ifinket, és nagy szereped volt benne, hogy ha lassan is, de gyarapodásnak indult a létszámunk, és megtérések is történtek. Hétköznapokon más ifiket is látogattam, de a péntek a saját közösségemé volt. Sokat látogattunk, s emlékszel, én meg csak lelkendeztem az ifiórákon. Miután téged elhelyeztek, azután is folytattuk az összejöveteleket, sőt olyannyira önállósodtunk, hogy az ifi fénykorában egyénileg szerveztük a táborainkat, vándortáborokat. Hívtuk más ifjúság tagjait is, voltunk még negyvennél is többen. Jártunk egyszer az Őrségben is. Előre megszerveztük, faluról falura mentünk, a parókiákon sátoroztunk, este pedig műsort adtunk a helybelieknek. Volt bizonyságtétel, ének, bibliaolvasás.

– Ezt mind ti?

– Hát persze… Utána meg szeretetvendégség. Hű, mi mindent hordtak össze a falusiak, a maradékot meg összecsomagolták nekünk másnapra.
    Aztán ez megszakadt, jött a katonaság. De még előtte láttam egy hirdetést, hogy a Dunaalmási Gyerekotthonban munkatársat keresnek. Megdobbant a szívem, mert én mindig gyerekekkel szerettem volna foglalkozni, bár akkorra már kitanultam az asztalos szakmát. Ezért a hirdetést kivágtam, és beletettem a Bibliámba. Végig őriztem a katonaság alatt. Miután leszereltem, egy alkalommal a Baross téri ifiórán voltam, s ott a hosszú hétvégére, tudod, akkor még ünnepeltük november 7-et, Dunaalmásra szerveztek látogatást. Ez kapóra jött: – Mehetek veletek? – kérdeztem. – Hát persze, segítő kézre mindig szükség van – mondták.
    Óriási élmény volt számomra a gyerekekkel való foglalkozás, nem volt gond a pelenkázás, mert közben érzed azt, hogy boldoggá tudod őket tenni.

– Na, de nem undorodtál a szagtól, nem riasztott a sok torz gyerek látványa?

– Nyilván kihívás volt, mert mindegyik gyerekhez külön „használati utasítás” kellett, de számomra inkább az ottani kénes víz volt a nehezen megemészthető. Nem is akartam hazamenni, megkérdeztem a vezetőt, nem dolgozhatnék itt?
    Lehet, hogy első látásra nem voltam túl bizalomgerjesztő, tudod, a hosszú hajam, a hippis szerelésem, azt hitte a vezetőnő, hogy csak a lányok miatt akarok ott dolgozni. Végül abban egyeztünk meg Balog Katával az akkori intézetvezető helyettessel, hogy majd telefonálni fog, ha jöhetek.
    Akkoriban asztalosként dolgoztam, de minden nap vártam a hívást. Soha nem felejtem el azt a napot! 1987. március 5. volt, fél tízkor telefonhoz hívtak a művezető irodájába. Balog Kata volt, hogy mehetek. Rögtön szóltam, hogy felmondok. Közölték, hogy egy hónap; alkudozni kezdtem, majd két hét lett, de én addig erősködtem, míg fél órán belül kezemben volt a munkakönyvem.

– Mit szólt a döntésedhez a családod?

– Az apám szerint teljesen megőrültem, hogy otthagytam az állásomat, és elmegyek a „hülye gyerekek közé”, mert az Építőipari Vállalatnál a kezdő fizetésem 16.500 Ft volt, Dunaalmáson meg 3.200 Ft-ot, valójában zsebpénzt kaptam. Az édesanyám nem értette, miért az a hatalmas bőrönd, amibe csomagoltam. De amikor elmeséltem neki, hogy miért is akarok a gyerekotthonban dolgozni, elfogadta, megértette. Ő hívő asszony volt, de rémálmaiban sem gondolta, hogy a fia elmegy márciusban, és novemberben úgy kell utánatelefonálni, hogy itt vannak a barátaid születésnapot köszönteni, ugyan nem jönnél haza?

[[paginate]]

– Ezek szerint lett egy új otthonod?

– Nekem ez nem munkahely volt, olyan öröm volt a gyermekek között. Igaz, bedobtak a mélyvízbe, mert 32 gyerekre legtöbbször ketten voltunk, jobb napokon hárman, a csoportunkban gondozottak életkora 34 évestől 56 évesig terjedt. Felnőtt testben nulla szellemi színvonal. Megjegyzem, jöttek hollandok segíteni az intézetbe, ők azt mondták, náluk három gyerekre jut egy gondozó. Német Anna vett a szárnyai alá, ő tanított be, nemcsak munkatárs, hanem jó barát is volt. Nagyon gyorsan megtanultam, melyik gyereknél mire kell vigyázni.

– Azért a gondoskodás, pelenkázás, etetés női minőség, nem?

– Hát amikor váratlanul hátulról kapsz egy maflást valamelyiktől, akkor tudod, hogy nagyon is észnél kell lenned, és kell a fizikai erő is, mert nálad kell legyen a gyeplő, mert ezek ön- és közveszélyes ember-gyerekek voltak. Az engedélyem nélkül nem is léphetett senki idegen a terembe. De a rám bízottak megérezték, hogy szeretem őket és a javukat akarom. El mertem vinni őket sétálni is, amit azelőtt senki nem tett meg, mert jöttek utánam, mint a kiskacsák a mamájuk után. Közben szőlőskertek mellett mentünk el, és a gazdák megengedték, hogy csemegézzünk a szép és friss szőlőből. Ha orvoshoz küldtek valamelyik gyerekkel, mindig olyan részvéttel voltak irántam az idegenek. Egyszer egy asszony megkérdezte, hogy van-e nekem gyermekem? Én meg magától értetődően feleltem, hogy igen: 32.

– Ezek az ún. fejleszthetetlen gyerekek voltak? Legalábbis a nyolcvanas években ez volt az ideológia.

– De én ezt nem hittem el. Jött a farsang, s elhatároztam a munkatársammal, akivel az osztályon váltásban dolgoztunk, hogy meg kellene próbálni benevezni a farsangra. Éjszakánként jelmezt varrtam nekik a használt holland ruhákból, megtanultam a pincében az ipari varrógépen is dolgozni. Aztán beöltöztettük őket! Mennyire törtem a fejem, hogy mit csináljak azzal a gyerekkel, akire csak piros inget és kék mackót lehetett adni, különben mindent összetépett! Hosszú piros ruhát kapott, a mackónadrágot is eltakarta. Az irgalmas samaritánus története igazi kihívás volt. De ismertük a gyerekeket, és így a megfelelő szerepekre ki tudtuk válogatni őket.

– Hányszor kellett elpróbálni?

– Velük nem lehetett, minden élesben ment. Persze a bandavezér én voltam, a sebesültet meg a kollégám játszotta, de például a pap egy autista fiú volt, a kis köpcös. Csak odasúgtam neki, hogy menj az ajtóhoz, ő pedig elindult, gond nélkül átlépte a földön fekvőt, és mereven csak előre nézett. Egy színész sem tudta volna jobban alakítani ezt a szerepet! Egy másik fiú, akinek a gyengéje a gumi volt, a rablóbandához tartozott. Minden zoknit lefejtett. Halkan mondtam, hogy gumi van a táskában, nem tétovázott, rohant „kirabolni” a sebesültet. Megnyertük a farsangi versenyt, s kaptunk egy vájling süteményt. Azt a boldogságot velük átélni, az minden fáradságot megért!

[[paginate]]

– Nincs az a rendező, aki ennyi kreativitást tudna mobilizálni magában, mint te.

– A bibliai történetekhez még zenét is kreáltam, meg díszletet festettem. Azt akartam, hogy a „fejleszthetetlenek” az „utolsókból elsők legyenek”. De győztünk az országos gyereknapon is, amikor Jerikó ostromát játszottuk el újra. Jó néhány éjszaka festegettem liberós dobozokból Jerikó városát, ami aztán egy pillanat alatt semmivé lett… A hétszer körbejárás a frigyládával a „Carmina burana”-ra ment, jó buli volt.

– Nem voltak rád féltékenyek a gyógypedagógusok?

– Hát egyszer nagyon kiakadtak, amikor a búcsúba kivittem az enyémeket. Addig mindig csak az elit csapat ment. Hát én korán reggel felöltöztettem őket, s beelőztük a többieket. Persze nekünk még nem kellett fizetni a hintáért meg a többiért, kaptunk játékokat meg csokit, csak később, amikor ők kijöttek, nekik nyújtották be számlát. Néhány napig mosolyszünet volt a vezetőkkel is.

– A nehézségek közepette a gyerekek szeretetén túl miből merítettél erőt?

– Minden reggel bibliaolvasással, imádsággal indítottam a napot, és volt mindennap esti áhítat is. Legjobban Márkus Mihály intézeti lelkész igemagyarázataival tudtam azonosulni.

– Volt kedvenced is?

– Bevallom, igen, a Vöröske volt a szívem csücske. Egy vörös hajú autista kisfiú volt, nem lehetett hozzá közelíteni. Én pedig éppen úgy csináltam, ahogy a Kis hercegben le van írva. Minden alkalommal közelebb ültem hozzá. Végül annyira jóba lettünk, hogy még a szobámba is felvittem, vagy elvittem a Duna-partra sétálni. Gyakran csináltam nekik vanília- és csokipudingot.

[[paginate]]

– Talán nem is volt munkaidőd, mert mindig köztük voltál?

– Hát fehér köpenyt ritkán hordtam, elvegyültem köztük, mint a családban. Gyakran mezítláb is, mint az egyik gondozott, aki nem tűrte a cipőt a lábán. Egyszer egy látogató nekem is adott egy szem cukrot. Megköszöntem. Csak az ebédlőben esett ki a szájából a falat, amikor meglátott a munkatársak között.

– Sok látogató volt?

– Jöttek gyülekezetek, csak azt nem szerettem, amikor olyan kérdéseket tettek föl, hogy „Minek élnek az ilyenek?”, meg a legdurvább, hogy nem lehetne-e elaltatni őket? Próbáltam megmagyarázni, hogy a maguk világában ezek a gyerek-emberek is teljes életet élnek, s én is közöttük, mert gyakran megtapasztaltam, hogy „aki mást felüdít, maga is felüdül” (Péld 11,25). Volt, hogy kedvetlenül mentem be, mert épp rossz napom volt, de estére, ha hiszed, ha nem, tele energiával jöttem el.

– Ment az éjszakázás is?

– Időnként helyettesítenem is kellett, amikor valamelyik falusi dolgozó nem tudott bejönni, akkor engem kértek meg. Néha még az alvást is sajnáltam magamtól, ami előbb-utóbb kimerültséghez vezetett. Egyébként nem is hitték el, hogy asztalos a szakmám, mert hogy milyen finomak az ujjaim. Mondtam, hogy a sok pelenkamosástól.

– Ha nem is érezted munkának a gyerekek gondozását, mi volt az, ami tényleg nehéz volt Dunaalmáson?

– Visszatérve a látogatókra, nem tudja, mit beszél az, aki el akarja őket altatni. Életem legborzalmasabb napja az volt, amikor a kezem között halt meg egy gyerek. Le kellett vinni az alagsorba a hullakamrába, én fél éjszaka ott álltam, imádkoztam, de azt hittem, nem lesz több holnap, mert nekem is végem. Azt a fájdalmat…, egy apa nem sirathatja úgy a gyerekét! Még jó, hogy jött Balog Kata, és szó szerint lelket öntött belénk. Vagy amikor a járvány egyszerre négy gyereket vitt el tőlünk. Nekünk kellett a sírt kiásni, és az egyszerű bádogdobozokat nekem kellett lezárni, majd elföldelni. Hű, de nehéz volt az az ásó meg a lapát…

– Nem is volt úgymond magánéleted?

– Mivel sokat éjszakáztam, a dupla műszakok után sok szabadnapot is kaptam. Vittem a hollandokat kirándulni, a sík vidéken felnőtt embereknek a Rám-szakadék valóságos adrenalinpark volt. Nagyon szerettem a rockzenét, koncertekre jártam, stoppal bejártam az egész országot. Nekem ez az időszak maga a paradicsom volt.

[[paginate]]

– Végül is hogyan űzettél ki belőle?

– Hát a vezetőség gyakran állított a szőnyeg szélére, mert átléptem vörös vonalakat. Azt hiszem, a megfásult, rutinos munkatársak között én rendszeridegen elemmé lettem. Hiába mondták, hogy az enyémeknek nem lehet karácsonyfájuk, mert tönkreteszik, mi csak vettünk nekik. Felfestettem a falra a Dzsungel könyve néhány jelenetét, mert a mi termünkben nem volt dekoráció. Lemeszeltették. Meg aztán elment az a jó csapat, amelyikkel együtt dolgoztam. A diakónus lányok férjhez mentek, a váltótársam és barátom is megnősült, és elment. Aztán egy napon megkaptam én is a felmondásomat.

(Imrének itt elcsuklik a hangja. Nézem. Az elválás még jónéhány évtized múltán is eleven seb. Hallgatunk. Juhász Zsófia egyik naplójegyzete jut eszembe: „Ahogy az ember a sorsával találkozik, az titok. Akkor, abban a percben nem tudja, csak érzi, hogy dobog a szíve, boldog, erős, bizonyos, mint a szerelemben! Remeg a szíve, ha arra gondol, jaj, valaki megelőz, jaj, valamit elveszitek, és fogja, szorítja lelke mélyén, nehogy elveszítse! Ezek az apró jelei az elhivatásnak, bizonyosság, boldogság, ragaszkodás, a megmagyarázhatatlan, túlcsorduló szeretet. Mondják, két nagy eseménye, felismerése van az ember életének: a párválasztás és a hivatás felfedezése.”)

– Persze – folytatja Imre –, hívott Német Anna, hogy Tiszafüredre bármikor mehetek, de nekem Dunaalmás olyan volt, mint az első szerelem. Ez csak egyszer adatik.

– Megnősültél, és van egy lányod, az ő nevelésében tudtad kamatoztatni azt a gondoskodást, ami Almáson beléd ívódott?

– Mi az hogy! Életem legnagyobb csodája az volt, amikor megszületett a gyermekem. Az orvos meg a nővérek a feleségemmel voltak elfoglalva, s amikor a kezembe vettem a csöppséget, éppen a két tenyerembe fért, olyan picike volt. A sírás fojtogatott ezért a „csodáért”, amit Istentől kaptam. Olyan hála tört föl a szívemben, és köszönet, hogy Istenem, hogyan is érdemlek én ekkora ajándékot, ezt az új életet, ezt a gyönyörű babát! Kértem Istent, hogy őrizze meg, és vigyázzon rá, meg azt is, hogy készítsen fel, hogy jó szülő legyek! A szülés után hagytak bennünket két órán át, hogy együtt lehessünk a babával. Nekem az a két óra a mennyország volt! Később nem is szerettem az anyján kívül másnak kiadni a kezemből. Éjszaka mindig én keltem fel hozzá, ha sírt. De átvészeltük a kamaszkort, és most is jóban vagyunk, csak azt sajnálom, hogy ő nem vágyik úgy az ifisták közé, mert a mostani ifi teljesen más, mint a miénk volt…. Pedig mekkora kaland az Istennel járás! De jó, hogy én már tizenévesen elköteleződhettem! Írtam egy passiót nekik, az idei Nagypénteken előadják. Eljössz?

– Mindenképpen!

Hiába köszöntem el Imrétől, a története napokig velem maradt. Vagy még tovább is, mert meg van írva: „a szeretet örökké megmarad” (1Kor 13)!

Vörös Éva