^{„Mára az alkotás, főként a versírás, egyszerre lett hivatás, küldetés és felelősségteljes feladat is számomra. ’Szent játék’. Az összhangra törekszem, nem csupán a gondolat, a forma és ritmika között, hanem bensőm és egy magasabb szféra, bensőm és a környező világ között is.”
                                                                                                                                                B. Mihály Csilla}

Költői tevékenységének eszmei alappillére Istenbe vetett tántoríthatatlan hite: „Erőt adj, Uram, hogy amit elkezdtem, befejezhessem! /…/  Erőt kérek az úthoz, amit...végig kell... járnom.” Ez az, ami minden nehézségen átsegít, úrrá lesz mindenen, ami immorális, emberidegen.

Alkotói munkásságának megismerésében előrehaladva, az a meggyőződés alakul ki az olvasóban, hogy világszemléletében és életfelfogásában az objektív valóság és a transzcendens univerzum – jóllehet emez a meghatározó erejű benne - szükségképpen összetartoznak. Közvetlenül és okságilag is. Az Úr jelen van minden igaz mozdulatunkban, gondolatunkban, megnyilvánulásunkban, sugárzik a költeményekből. Önállóak vagyunk ugyan, szabad akarattal bírunk, de közösséghez tartozunk, és függünk Valakitől. A hit – bár láthatatlan – biztonságot sugároz, szerető félként, őrzőnkként kísér végig a földi életen és tovább... A költő ezzel az érzülettel és tudattal éli perceit, napjait, éveit.

Hasonló jelenséggel találkozunk Kányádi Sándor „Valaki jár a fák hegyén” című költeményének olvasásakor is. A székely magyar költő művének befogadása közben úgy érezzük, hogy az Úr itt van köztünk, legalábbis a közelünkben jár... Avagy mi kerültünk megnyugtató közelségbe Hozzá?

[[paginate]]

(A művészi alkotás és befogadás jobb megértése végett nyissunk itt egy kis zárójelet. Bármennyire szokatlannak és furcsának tűnne is a megállapítás, tagadhatatlan tény, hogy Isten minden teremtménye zárt és elégséges önmagának, egyedül az ember nyitott. Három idődimenzióba is. A múlt felé, ami örökségünk, önnön magunk szerves része, a jelent éljük, egy elfogadhatóbb, emberibb, igazságosabb jövő reményében pedig fáradhatatlanul serénykedünk, némelykor nyelvkiöltve küzdünk. Az ember hiánylény. Mindig valami mást, többet akar annál, mint amit birtokol, elért.

Értékeket teremtve, a költő muszáj-Herkulesként küzd az emberibbért. De úgy, hogy sohasem másolja szolgai módon a valóságot. Persze tudjuk, hogy az ancien régimben, illetve általában a diktatúrák idején, születtek ilyen ideológiai elvárásokra épített magasztaló, dicsőítő csinálmányok, amelyek később menthetetlenül kihulltak az idő rostáján, mert nemcsak értéktelennek bizonyultak, hanem ugyanakkor restellni valóak, taszítóak is voltak.

Az irodalmi, egészében a művészi művek, nem a valóság gépies másolatai. Ennél fogva a művészeti alkotásoknak, a szó köznapi értelmében, nincs is dokumentumértékük. Erre szolgál, ilyen pontos, gépies másolatot nyújt a fénykép. A hiteles költői alkotásokban és más művészeti művekben – nem tudatosan ugyan - mindig benne rejlik az alkotó szubjektivitása: hite, vágya, esetenként tiltakozása is. A művészet a szubjektum varázslata. A költő születik. A talentum ihlet dolga. Ami vagy van, vagy nincs. Oktatni, tanulni a művészi alkotásnak csak a technikai elemeit lehet. Az alkotói folyamatban a forma a döntő. Mindig az a döntő, megtalálja-e a művész a megfelelő formát elképzelése tárgyiasulásához. Ha igen, akár tökéletes is lehet az alkotás. Ha nem, annak fércmű lesz a vége.)

[[paginate]]

Költőnk világérzésében, a konkrét dologi és a közvetlenül nem érzékelhető transzcendens univerzum nemcsak összefüggnek, hanem az értékteremtő szubjektivitásában, kommunikálnak is, úgymond át járnak egymás terrénumaiba. Az Úr jelen van minden igaz megnyilvánulásunkban. A Mindenhatóba vetett rendíthetetlen hit az az erő, ami – látatlanul – őrködve kísér át bennünket a földi tereken.

B. Mihály Csilla meditatív alkatú költő. Önnön belső világát ezer oldalról szemléli, elemzi, értékeli. Közte és a külvilág dolgai között gazdag, sajátos, nobilis viszony uralkodik.

A magyar lélek legapróbb rezdülésitől, az összmagyarságot, sőt az emberiség egészét érintő hatalmas problémákig terjedően felelősen érez, és elkötelezetten cselekszik. Az emberi lét kérdéseit - a női psziché érzékenységével - olykor egészen finom tollvonásokkal rajzolja, máskor határozott ítéletekkel ragadja meg. Költészetében az érzelmi elemek dominálnak, az epikusi véna ritkábban tör felszínre, ám akkor vonzóan, meghatóan, némelykor gyermeki rácsodálkozással.

A természeti képeket rendszerint lírai formákba önti. Ám ebben a folyamatban -  hol áttételesen, hol közvetlenül - mindig ott az ember is a maga sajátosságaival: „ha arra jársz, hívj, ne csapj zajt / A kis fahídnál várlak majd.” Az ébredő reggelt a maga életigenlő szépségeivel tárja elénk; a ragyogó vagy a haragos-borongós nappalokat, az ezer színben pompázó avagy a színváltó őszt, a fehérbe öltözött telet a szubjektum világával harmonikus egységben ábrázolja.

A szülőföld iránti nosztalgia, a gyermekkori emlékek iránti tiszta vágyódás, Kalotaszeg, a Vlegyásza havas csúcsa mind áhított (álom)képek. Az évszakok megverselésében nem ritkán Vivaldi Négy évszakának csodás zenéjét véljük hallani.  „Hull a télnek vattapelyhe, / mintha csendje dajka lenne, / égi dallal fonja át / s táncba rejti sóhaját.”

[[paginate]]

Édesapja lelkészként szolgált, otthonuk világa nyilván befolyásolta, netán éppenséggel meghatározta a sarjadó költői lélek fejlődését. Nem véletlen, hogy költészetét végigkíséri a szilárd istenhit. Ami ritka „látleletként” is felfogható a mai elhidegült, értékeket ostobán romboló hétköznapokban.

Elidegenedett, Én-központú világban élünk. Az emberi kapcsolatok többnyire felszínesek, sekélyesek vagy taszítók. De a történelem nem lezárt valami, hanem olyan folyamat, ami szükségképpen magában foglalja a cselekvő reményt és azt a hitet és meggyőződést, hogy idő múltával a társadalmi viszonyok tisztulni és mélyülni fognak, humánus tartalmakkal telítődhetnek: „...Mégis elhiszem, egyszer rám nyitod / ajtómat, talán, sárga nárciszok / illatát hozod, átnyújtod nekem, / hogy szemed, szemem egymásból egyen.”

B. Mihály Csilla mívesen fogalmaz. Manapság egyre ritkábbak, mondhatni kivétel számba mennek a kötött formákban megnyilatkozó alkotók: „Ha mégis egyszer éj taván kifogja / idő halásza hófehér neved, / imámba zárva szíved itt dobogna, / enyémmel égben egybeköttetett, / örök pecsétje csókod, óv naponta, / ragyogja rám a hálaéneked.”

Az olvasó arcán vidám mosoly derül, amikor a költő - az igazmondás erejével – kertelés nélkül odapörköl a hamis poétáknak: „Súlytalan panaszdalokba vész a tollatok, / légballonra dőre szókkal író tolvajok! /…/ Dolgavégezetlen ültök, semmi érdemit / nem teremt a felmagasztalt sanda bér-elit./ Szívszakadva holnap úgyis kél a nap megint, / posztmodern sirámotokra Isten rálegyint.” Bizony nem magunknak élünk, hanem mások javát, örömét keresve. Hitvány, aki ezt tagadja.

Nagy múltú kisnemzet vagyunk: véres csatákban, nem csekély áldozatok árán voltunk kénytelenek megóvni, kivívni függetlenségünket, szabadságunkat. A szabadság -  az egyéni és a közösségi egyaránt - nemzetközösségünk legszebb és legszentebb értéke.  „Nézz magadba, szabadság nemzete, / a múltad él és egy vagy már vele! / Jövőt teremni élsz”.

A függetlenség és a szabadság szentsége elkötelezetté tesz minden igaz embert. Amit históriánkban nem egyszer bizonyítottunk: „Önmagunkhoz és a tiszta léthez. / Feladatod csak tiszta szívvel végezd. / mint a tűzben izzó lélekkatlan / ezerkilencszáz és ötvenhatban. / Értünk lobbant, kincsünk nekünk”.

[[paginate]]

A református hitet vallva, tisztelettel fejet hajt a reformáció 500. évfordulóján: „Mert két kezében megtart a drága Úr, / csak hinni tudj, szerelme elkísér,/ és tetteid Elé tedd válaszul, / fel nem cserélve Őt már semmiért.”

Ne félj, csak higgy!

Lelkész édesapja korai eltávozásán érzett fájdalma mély nyomot hagyott benne, és az olvasó is hasonlóképpen érez:„Bocsáss meg, kérlek, arcom pírban, / hogy elbúcsúzni mégse bírtam.”

Vércsepp című szonettjében fogalmazza meg talán a legszebben költői hitvallását:„Nem írtam még meg minden verset, / de azt a párat vállalom. / Vércsepp a szó, / dübög, kiserked. /életté nő a szűz lapon. / Így vérzem most is, lásd, a lélek / munkálja testem és agyam, / ezért vagyok, – tán ennyit érek – leírjam azt, mi hátravan; / bíborbetűkben egyszer végleg / s egészben oldjam fel magam.”

Ne feledjük megemlíteni azt is, hogy nyitott versvilágának egészéből kiérezni a népköltészet szépségét, a maga hallatlan gazdagságával, színességével és tisztaságával. Közhelyet szaporítunk mondván, hogy, például, a zeneirodalom monumentális alkotásai sem nélkülözik a népi lélek kincsestárát. Gondoljunk csak Kodály, Bartók, Csajkovszkij vagy Rimszkij-Korszakov idegeket borzoló, lélekemelő műveire, hogy csak néhány nevet említsünk a lánglelkek közül. A népköltészet hosszú évszázadok alatt tökéletessé csiszolt gyémántkövei halhatatlan csúcsteljesítményeknek képezik náluk a biztos alapot. Meghallgatni, meghallani s velük lélekben azonosulni nemcsak kitörő öröm, hanem múlhatatlan nyereség is a befogadónak.

Csak méltányolni lehet, hogy B. Mihály Csilla költészetében a kötött versformák dominálnak, benne a hagyományos formanyelvek folyamatos gazdagodását véljük felismerni.

Fejezzük be ezt a röpke áttekintést a költőnek egy, a magyar néphez írt verséből vett megszívlelendő idézettel: „Panaszló szavad komolytalan beszéd, / ködökbe burkolt közöny; / elnyerni vágyod idegen szív kegyét / e megtört magyar rögön?  /…/ Tisztítsd meg szíved, hogy gyógyíthassa sebünk, / ne félj embernek lenni! / S „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? / Senki, bizonnyal senki.”

Aniszi Kálmán