„Emlékkönyvet írtam Csép Sándorról (1938-2013), mindarról, amit tudok, amit mellette átéltem, amiről Sándor írt, amiket elmesélt, és a munkatársak, barátok emlékeit sorakoztattam hozzá, hogy korképet nyújtsak Sándor életén keresztül gyermekeinknek, unokáinknak és mindazoknak, akik elolvassák ezt a könyvet.”   (Albert Júlia színésznő, egyetemi tanár)

Csép Sándor sorskérdéseink hordozója volt. Életének lényege: a nemzetközösség szolgálata, végtelen küzdelem a közösség jelenéért és jövőjéért. Édesanyja felmenői gazdagok voltak, apja református lelkész. Mindkét tényező súlyos gondok okozói. Erdélyben járunk az ötvenes években. Előbb a temesvári egyetemre jelentkezett, de származási igazolópapírjai miatt közölték vele, „nem felvételizhet az egyetemre”. Éhbérért kétkezi munkát vállalt, hogy munkásként felvételizhessen a Bolyai Tudományegyetem jogi karára. Ahol hidegen tudomására hozták: nem jutott be. Újrapróbálkozott a levelezői szakra. Ahova felvették, mert a kari titkár (Somai József) elrejtette azokat az iratait, amelyekért a káderosztály nem engedte volna felvételizni. Másodéven, vizsga előtt Neumann Jenő professzora megtalálta az eldugott, származását bizonyító iratait, és rögtön kirúgta. A professzor így indokolta döntését: „Lenin elvtárs azt mondta, hogy az állam és a jog egy bunkó, ami arra való, hogy lesújtsunk vele az osztályellenség fejére. Ha ezt a bunkót olyan ember kezébe adjuk, mint maga, akkor azzal a bunkóval minket fognak leütni...” 1957 őszén, hogy ne vigyék be munkaszolgálatos katonának, beiratkozott a Kolozsvári Református Teológiára. Lelkész lett. Motorkerékpárral Aradra menve édesapjával, előzés közben egy szénásszekérről egy ember a fejükre esett, aki meghalt. Ők is súlyosan megsérültek, a bírói tárgyaláson nem tekintették őket hibásnak. Viszont a püspök kijelentette: „Nem lehet pap, akinek vér tapad a palástjához”. Színészire felvételizett volna, de szülei azt mondták: nem támogatják, ha komédiás pályára készül. Megtudta, hogy a filozófia szakon nem kérik a származást igazoló papírokat. Így szerezhetett tanári oklevelet a Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia karán 1968-ban. Ekkor kezdődött barátsága Aniszi Kálmánnal. Egyformán éreztek, gondolkoztak, és feltétlenül megbíztak egymásban. „Fantasztikus beszélgetések emlékét őrzöm a szívemben az 1970-es és ’80-as évekből.”- mondja Albert Júlia színésznő, a könyv szerzője. Első évesek voltunk, amikor szünetben a tudszoc tanárunk - Moszkvában végzett – utálkozva-számonkérve ezt kérdezte tőle a hallgatókollégák előtt: „Csép elvtárs, maga mit keres itt a filozófián azzal a teológiai bagázzsal!?”

[[paginate]]

A hatvanas évek közepén – rövid időre – valamelyest enyhült a levegő. Gáll Ernő professzor ajánlásával felvették a kolozsvári rádió magyar szerkesztőségébe, szerkesztő-riporternek. Pályája további ívelése már saját tehetségének, szorgalmának, műveltségének volt köszönhető. Rádióriporterként akkora hatása volt, hogy 1969-ben meghívták az induló bukaresti magyar tévéadáshoz. „A romániai magyar nyelvű tévéadást úgy kellett mediatizálni – írja Csép –, mint a „Román Kommunista Párt bölcs nemzetiségi politikájának ékes bizonyítékát. /…/ Én első perctől fogva óriási lehetőséget láttam a televíziózásban. Az országos tévéadás magyar nyelvű műsoraiban, a magyarság sajátos, földrajzilag szétszórt helyzetében, meg lehetett valósítani az összetartozás, a közösségi lét élményét azáltal, hogy a temesközi, a barcasági, a székelyföldi és a szilágysági ember is megoszthatta a bihariak vagy a máramarosiak élményeit, és ezek is az övékét. Az egymásra nem gondoló, egymást nem ismerő, egymás gondjaival, örömeivel-bánataival nem is törődő embercsoportok így egymás életének részeseivé váltak, megélték a közösségi élményt, értelmi és érzelmi szinten szereztek tapasztalatokat arról, hogy ők egy nemzeti közösséget alkotnak, természetes, hogy ezáltal gazdagabbá, erősebbé váltak, feljebb emelkedtek az önismeret szerpentinjén. /…/ Részeseivé válni a mindenkit megillető nemzeti létélménynek, egy nem mindig látható, de mindig létező közösség tagjának lenni, és ezt tudni is, - nos, mindezt a televízió technikai és funkcionális adottságai tették lehetővé. /…/ A szatelites tévéadás (Duna TV) megjelenése Illyés Gyulával szólva: ez a „haza a magasban” állampolgárságtól függetlenül polgárává fogad bárkit, aki ehhez a közösséghez tartozónak érzi magát, függetlenül attól, hogy honnan jött, hol él, mert a magyarság nem származás, hanem vállalás kérdése.”

Bodor Pál főszerkesztő így vélekedett Csép Sándorról: „Mindig misszió volt az igénye! Még ifjúsági vetélkedősorozatot is úgy szerkesztett, úgy vezetett végig az erdélyi városokon, hogy mindmáig sokezren emlékeznek szellemileg-érzelmileg fölrázó fényére-erejére. Ilyen alkotásokért volt érdemes ’megcsinálni’ a romániai magyar televíziót”.

Drámát írt a legnagyobb erdélyi fejedelemről: Mi, Bethlen Gábor címmel. A fejedelem Pázmány Péter katolikus püspökkel vitázva fejti ki állásfoglalását: Bethlen: „A lelkem és a nyelvem, népem lelke és nyelve, amit ezer esztendők óta őrizünk. És bizton megőrizni csak úgy tudjuk, ha két tűz között az egyikkel szövetkezünk, hogy megmenthessük magunk. Pázmány: ha már szövetkezik, miért nem a keresztény császár felé nyújtja a kezét? Bethlen: Mert neki a pénzem nem elég. Kitépné a nyelvem, s a lelkem is saját képére formálná át...”

[[paginate]]

A sok támadás, áskálódás miatt Csép Sándornak szívinfarktusa lett. Betegségére hivatkozással az ellenfelek ki akarták paterolni, de nem sikerült. Következtek a nagy portréfilmek tudósokról, művészekről. Portréfilmet készített írókról is: Kós Károly, Bálint Tibor, Kányádi Sándor, jelentős képzőművészekről, színészekről. A Mikó Imrével és Dávid Gyulával készített filmsorozata Petőfi erdélyi útjairól emlékezetes maradt. Balogh Edgár író mesélte – írja a könyv szerzője –, hogy a Kányádi-versek hallatán hirtelen felugrott, és becsukta szobája ablakát, ne tudják jelenteni a szomszédjai, hogy ő miket hallgatott.

A tévéműsorban Kányádi Sándor maga olvasta be azt a részt, amit a cenzorok kihúztak:

„Én királyom nagy királyom / ki születtél Kolozsváron (...) / Fölséges uram kend / hogyha férkőzése / volna közelébe / kérje meg odafent / hogy vetne már véget /a nagy protokollnak / dolgaink romlanak / s bizony, hogy avégett (...) / s lenne védelmünkre  hogy ne kéne nyelvünk / féltünkben lenyelnünk / s önnön szégyenünkre” (Kányádi Sándor: Halottak napja Bécsben. Részlet)

„A szigorú cenzúra miatt ki kellett alakítanunk az úgynevezett metanyelvet, olyan áttételesen fogalmaztuk meg a kimondhatatlant, amibe nem köthetett bele a cenzor, mert tételesen nem lett kimondva semmi, ami sértette volna a hatalmat. /…/ A közös élmények erősítették az összetartozás élményét, számos kapcsolódási pontot teremtettek a többé-kevésbé egységes nemzeti lét megtapasztalásához” – vallja a tévés szakember.

Csép Sándor legnagyobb hatású filmesszéje az Egyetlenem. Ez volt az ő legnagyobb felismerése, fájdalma: „Elpusztulnak a kalotaszegi falvak, el egész Erdély, mert az anyák nem vállalnak gyermekeket. Az egykézés csakis egy népesség eltűnéséhez vezethet. A gyerekhiány miatt szűnnek meg az iskolák, tűnnek el a családok, falvak, népszokások, kultúrák”. A film nemcsak Kalotaszegnek szólt, hanem egész Erdélynek, sőt egész Európának.

Bodor Pál főszerkesztő vallomása szerint az Egyetlenem-et a barcelonai szociológiai kongresszuson „a legjobb szociográfiának minősítették”. Fel kell rázni az embereket a bénultságukból, hirdette a szakember. Ugyanerről a témáról született a Rapsodia demografica (1996) és az Áldás népesség (2000). A film kimondja: „Egy gyermek nem gyermek, két gyermek egy gyermek, három gyermek család”.

Az Egyetlenem szerepelt a kolozsvári magyar színház műsortervében is, de nem engedélyezték a bemutatását. Aminek oka a félelem lehetett: „Főleg az gondolkoztatta meg az embereket, hogy jó néhány faluban a gyermekhiány miatt megszűnt az iskola, a lakosság számának csökkenése miatt bezárt a néptanács/ polgármesteri hivatal, a posta és művelődési ház. /…/. Már nem mondják, hogy egy gyerek örömnek és bánatnak is elég”.

[[paginate]]

Az 1980-as évek elején elkezdődött a falurombolás. Első lépéseként a Kolozsvár melletti Hóstátot számolták fel. A Hóstát-film elkészült. Bodor Pál főszerkesztő adásba is tette volna, de előző nap a kolozsvári pártbizottságtól felhívták, hogy tiltsa le a film sugárzását.

Bodor Pál 1983-ban végleg távozott az országból. Csép Sándort kirúgták az állásából. Gáll Ernő kedves professzorunk segítségével a Korunk folyóirathoz került.

1989 decemberében, a decemberi események napján, miután a conducatort kifütyülték, felmerült a gondolat, hogy indítsák el a Magyar Pártot. Végül a Magyar Demokrata Párt nevet adták neki. Ugyanakkor elkezdték a kolozsvári magyar tévé megszervezését. A stúdióban a román kollégák dolgoztak, ők a lakásukon. Sokan siettek az adást önzetlenül segíteni. Bodor Pál Csoóri Sándor és mások. Kamerát először Németországból küldtek. Ezen az első kamerákon készültek az adáshoz a filmezések. Az első napokban a román kollégákkal „legnagyobb egyetértésben” voltak.

A forradalom első napjainak szeretetét viszont Iliescu elnök már január 6-án felrúgta azzal a kijelentésével, hogy a magyarok előnyöket akarnak kicsikarni maguknak a románokkal szemben, azért hangoztatják igényüket a magyar egyetemre. Ezzel mintegy elindítója volt a magyarellenes akcióknak, amelyeket a Securitate meglovagolt.

A munka viszont folyt. A kolozsvári magyar tévések nyomban küldték a dokumentumértékű anyagokat Pestre, a Duna tévés Cselényi László saját kezébe. Este a hírekben már látható volt a képsor, amit később állandóan megismételtek a tévécsatornák. „Olyan képsort is láttam – mondja egy szemtanú – /…/, amikor az őrjöngők nekiesnek Sütő Andrásnak és az őt kísérő magyaroknak, és ütik, rúgják őket, ahol érik. Sütő Andrásnak kiverték az egyik szemét. A Vatra párt végül megbukott, de sajnos azóta is, ha egy uszító magyarellenes párt megbukik, rögtön újabb alakul.

Bár sokat szenvedett, de nem adta fel, nem tört meg a lelkesedése és tenni akarása. Meggyőzte Tőkés Lászlót, hogy karolja fel a régi vesszőparipáját, az Áldás, népesség mozgalmát: „2004 október elsején és másodikán a Királyhágómelléki Református Egyházkerület szervezésében, valamint a Szövetség a Polgári Magyarországért Alapítvány támogatásával nagyszabású konferenciát tartottak Nagyváradon és Félix fürdőn azzal a céllal, hogy orvosságot keressenek súlyos betegségünkből, a vészes népességfogyásból való kigyógyulásra. ’Hiába javulnak az életfeltételek, hiába kötünk előnyösnek látszó megállapodásokat, ha közben elfogyunk’, szögezte le Orbán Viktor az értekezleten. /…/ Át kell alakítani Magyarország közhatalmi rendszerét, és meg kell változtatni a közgondolkozást az egyén és a közösség viszonyát illetően”.

Csép megszervezte a Harmadik királyfi vagy királylány vetélkedőt különböző iskolákban is. Elindították a sokgyermekes családok anyagi megsegítését, elindították a lombikbébi programot.

[[paginate]]

Csép Sándor ’89 után két mandátum erejéig az Erdélyi Újságíró Egyesület elnöke volt. Megszervezte az újságíróképzést a Babes-Bolyai Tudományegyetemen, amely most is működik. Nagyváradon pedig létrehozta az Ady Endre Sajtókollégiumot. Az erdélyi ifjak táborához intézett gondolatai ugyancsak figyelemre méltóak, igen-igen fontosak: „A romániai magyarság államalkotó közösségként került Romániába a határmeghúzások során. Jogos és méltányos követelése, hogy az új államkeretek között is megtartsa ezen státusát. A Romániához került magyar nemzetrész egy teljes egészében artikulált közösség. Szervezettségében, jól kialakult intézményrendszerével, kulturális tagoltságában, leszámítva az önálló/különálló államiságot, rendelkezik a nemzet valamennyi kritériumával. Ha a román politikum társnemzetként fogadja el az itt élő magyarságot, ez a tény és magyar igény biztonságpolitikailag a pozitív következményekkel jár az óriási területekkel kedvezményezett román államrezon szempontjából. Nyugalmat, békét teremt, és mérsékli, idővel megszünteti a magyarok szeparatizmusáról és elszakadási törekvéseiről szóló nagyromán hisztériát. /…/ A romániai magyar nemzeti közösség társnemzeti státusa már nevében is involvál olyan közjogi jogosítványokat, amelyek a többség-kisebbség viszonyában kifejezésre juttatják az egyenlő jogokat, és amennyiben a többség lemond a titkolt, de agresszív asszimilációs törekvéseiről és számbeli fölényéből adódóan magának többletjogokat követelő sovén álláspontjáról, cserében egy biztonságot jelentő belpolitikai miliő kialakulását kapja.”

Csép politikai hitvallása: „Az egész romániai magyar közösségnek az önfenntartás és önmegtartás jelszavát az önfejlesztés jelszavára kell cserélni. Az erdélyi magyar ember szemléletváltása elengedhetetlen: /…/ Aki távlatokban gondolkodik, és biztos jövőt akar építeni kisebb vagy nagyobb közössége, családja és egész nemzete részére, az nem követi a megalkuvások, a pillanatnyi sikerek útját, hanem tekintetét a jövő felé irányítja, és ennek a jövőnek az eljövetelén munkálkodik”

Csép mindig hiányolta, hogy politikusaink nem dolgoznak ki komoly stratégiát. Azt hitte, lesz még ereje küzdelmekre, ha csatanyerésre nem is. Már késő volt, ereje fogytán. Albert Júlia, a könyv szerzője szerint: „Amikor Csép Sándor megkondította a demográfiai vészharangot 1975-ben, Európa nagy népei még nem ébredeztek. El kellett induljon a nagy migráció, hogy észrevegyék, veszélybe kerültek az európai kulturális értékek, eltűnhet a keresztény kultúra a vészes népességfogyás miatt. Hiszem, írja Albert Júlia, hogy „a magányos harcos Csép Sándornak a ’vészharangja’ nem volt hiábavaló!”

[[paginate]]

Recenzens Csép Sándor barátainak, volt munkatársainak félkötetnyi méltató szövegét – helyszűke miatt – csak jelezni tudja. Tripolszky László szerkesztő a Médiakalendáriumban meghatóan és elismerően emlékezett rá. Zsidó Ferenc a Székelyföld főszerkesztője szerint: „Csép Sándor legfőbb erényei a hűség és az egyenesség egy olyan világban, amelyben a hűtleneknek, az árulóknak áll a zászló.” Recenzensnek két hosszabb eszmecseréje volt vele, és így búcsúzott tőle: „Sándorom, ki immár az égi mezőkön egyengeted elárvult népünk sorsa jobbrafordulásának útjait-módjait, én mondom Neked: Amit ínséges időkben nemes indulattól hajtva, muszáj-Herkulesként nemzetünkért tettél, az a bizonyosság rá, hogy Erdély magyar népe – szolgálattevő nemes személyiségei közé emelve – szívébe fogadott. Ez a legtöbb, amit ember remélhet. A szeretet – nem felejt! Barátod, Kálmán.” Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, Románia alelnöke véleménye szerint: „Csép Sándor egyszerre volt egy pragmatista és egy nagy álmodozó. A szó legigazibb értelmében közösségi, közösséget szolgáló férfi volt”. És még nagyon sokan méltatták munkásságát.

Bodor Pál 1983-ban Magyarországra költözött. A romániai magyar tévé volt főszerkesztője Csép Sándorhoz írt utolsó elektronikus leveléből idézünk: „Lehet, hogy /…/ mindez, amit most átélünk, megszenvedünk, még csak a vakcina okozta rosszullét. Még csak a szoktatás. Indul a nyereség- és pénzközpontú világ még kérlelhetetlenebb, mélyebb és majd’ mindenre kiterjedő térhódítása. /…/ az a világ, amelybe beléptünk (s nemcsak az Európai Unióra gondolok), más srófra jár”.

Csávossy György költő hozzá írt egyik verséből megszívlelendő gondolat, ami összehasonlíthatatlanul több mint baráti ragaszkodás:

„Maradj itt: ősszel a magot elszórhatod. / Maradj, kéri a kegyelem, / legyen ki szülőt eltemet. / Maradj, öleld a gyermeked / térdeden, ősi neveket / taníts neki, s ha egyebet / nem tudsz, légy nyíl, / amely utat / híven mutat / a cél felé.”

Albert Júliának, a könyv szerzőjének külön érdeme: a személyes hangvétel, a vallomásos őszinte kitárulkozás. Ami külön érdem. Ez teszi különösen vonzóvá a kötetet.

*

[[paginate]]

(Ugyan nem tartozik szorosan az ismertetett kötet a tárgyához, de szellemében nagyon is, és a leírt „fura” eset Csép Sándorral és a recenzenssel történt. Mindketten a kolozsvári Korunk folyóirat felelősszerkesztői voltunk. A Korunk kiadványt Dienes László alapította 1926-ban. Mellékesen, de nem jelentőség nélkül valóként jegyezzük meg, hogy ez a leghosszabb életű folyóirat magyar nyelvterületen. 2026-ban, két év múlva lesz száz éves!

1985-ben, bő másfél évi szigorú tiltás után, a bukaresti főcenzori hivatal engedélyt adott, egy író-olvasó (Korunk) találkozó megtartására egy erdélyi kis városban. Vonatra már nem kaptunk jegyet, összedobtuk a benzinpénzt, és Csép Sándor kocsijával útnak eredtünk. Bő óra múlva a főszerkesztő újabb telefont kapott a bukaresti főcenzortól: engedély visszavonva! A főszerkesztő „sajnálkozva” azt mondta, de kérem, a fiúk már elutaztak. A cenzori felsőbbség képviselője felháborodva azt parancsolta a főszerkesztőnek: érdeklődje meg, hol tart a vonat, s a legközelebbi állomáson, az állomásfőnök, az ő utasítására, szállíttassa le a két írót a vonatról. A főszerkesztő válasza: De, kérem, nem vonattal utaznak, mert nem kaptak már jegyet. Kocsival mennek. A főcenzor odaparancsoltatott egy román orvost a találkozó helyére és időpontjára, hogy mi ne tudjuk megtartani a találkozót. Az orvos – szólt a főcenzor utasítása - beszéljen a hallgatóságnak a szívinfarktusról, az úgyis mindig aktuális. Az orvos nagyon rendes ember volt. Arra kért bennünket, engedjünk neki tizenöt percet, hogy ledarálja a témát, és ő nyomban eltűnik, mienk a terem. Mert ha nem tartja meg az „előadást”, őt nyomban kirúgják az állásából. Így is történt. De a „hivatal” nem hagyta magát: a biztonság kedvéért a szomszédos terembe odarendelt egy fiatalokból álló zenekart, akik veszettül fújták és doboltak. Hallgattuk egy ideig, aztán átmentünk hozzájuk, és csúnyán elkergettük őket.

[[paginate]]

Találkozásunk az olvasókkal rendkívül sikeres volt. A találkozó szervezői meghívtak bennünket vacsorára az egyik családhoz. Kellemesen telt az idő, de alig tíz perccel később megérkezett két rendőr. Itt nem maradhatunk, mondták, mert ez egy államellenes találkozó lenne, ki tudja, milyen szövegeket zöngenénk. Vegyük a csomagjainkat, ők már foglaltak is szállást nekünk a hotelben. Nem tettünk eleget a rendőri felszólításnak. A házigazda meghívta őket is: vacsorázzunk együtt, és hallgassák végig az „államellenes” szövegeléseinket. Maradtak. A vendéglátók kedvesek voltak: a két rendőr pedig úgy berúgott, mint az állat. Így béke honolt a lelkükben.

Másnap reggel hazaindultunk kocsival. A városkában út közben megakadt a szemünk egy szép evangélikus templomon. Nézzük meg, indítványoztam, ki tudja, járunk-e még erre? Bementünk az Úr házába, ahol egy idős asszony törölte a port a padokról. Széttekintve, megakadt a szemünk valamin. Megkérdeztük a nénit: nincs-e itt valaki, aki a templomhoz tartozik. Készségesen szólt az illetőnek, egy nyolcvan valahány éves német ajkú öreg embernek. Akit megkérdeztünk: mit keresnek ezek a szentképek (ikonok) a templom belső falain, hisz az evangélikus istenházában sehol nem látni ilyesmit. Válasz: Jaj, kérem, azokat valami bukaresti művészek festették oda. Értetlenségünkre azt a választ kaptuk: a helyi németség impozáns evangélikus templomát potom áron megvásárolta a román állam, amit most átalakítanak ortodox templommá. S az evangélikus német ajkú lakosok? Ó, hát nincsenek itt már németek, mind kimentek „Németbe”, megvásárolta őket H. Kohl-kancellár. Csak néhányan maradtunk, öregek, hogy őrizzük a temetőnket.

Lám, milyen sokféle lehet a „békés honfoglalás!?”

Aniszi Kálmán