Félelemmel vegyes várakozással ültem be a moziba. A Most vagy soha! című, az 1848-as szabadságharcot feldolgozó alkotásról túl sok jót ugyanis nem lehetett olvasni. Ha filmről – hozzáteszem, kurzusfilmről – van szó, persze mindig meghagyom annak lehetőségét, hogy az általam olvasott kritikusok sem feltétlenül politikai indíttatások nélkül írnak. Meg kell azonban hagyni, hogy a Most vagy soha! (rendezte Lóth Balázs) esetében felsorolt problémák pártállástól függetlenül sajnos megállják a helyüket.

[[paginate]]

De ne szaladjunk ennyire előre, azt ugyanis, aki nem olvasott a XIX. századi történéseket feldolgozó filmről semmit, könnyen magával ragadja már a nyitójelent is – igaz, nem sokkal később el is engedi és utána már csak hellyel-közzel tudja megragadni újra. A költségvetés méretének ugyanis megvan az az előnye, hogy a Most, vagy soha! gyönyörű. Fóton komplett díszletváros épült, Pető Beatrix látványtervező és kollégái hihetetlen munkát végeztek. Sár, eső, dagonya, piac a Kálvin tér magasságában, hangulatosan lengedező trágyaszag.

A látványra tehát nem panaszkodhatunk – néhány történelmileg oda nem illő apróságtól eltekintve – illetve az is kifejezett előny, hogy egész sok, jól ülő poént sikerült kitalálni az alkotóknak a viszonylag száraz téma ellenére is. A pozitívumok sora viszont ezzel többé-kevésbé véget is ér. Mivel a történet kifejezetten sok meglepetést már a középiskolásoknak sem tartogat, a forgatókönyvet jegyző Kis-Szabó Márk, Rákay Philipp és Szente Vajk több érdekes ötlettel is előrukkolt, de ezek inkább nehezítik a befogadást. A film elején látható nyitó mondat „Ahogy megtörtént vagy, ahogy megtörténhetett volna” utal arra, hogy több fiktív elem is látható lesz a vásznon, ez azonban keveredik a történelmi tényekkel, így nehezítve a nézők és a kritikusok dolgát is. Attól ugyanis, hogy a Habsburg elnyomás egy gonosz titkosrendőr személyében – akit egyébként Horváth Lajos Ottó zseniálisan formál – személyiséget kap, még nem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy bármi, amit tesz, tökéletesen súlytalan – lévén a karakter kitalált. A végkifejletre hatása nincs – ez szinte a kezdetektől világos –, cserébe egyik pillanatban két harcedzett veteránt terít le puszta kézzel, hogy valamivel később majdnem legyőzze őt egy törékeny, várandós nő. Gonosznak gonosz, ezt szinte minden jelenetében bizonyítja válogatott kegyetlenkedéseivel, de szerepe nagyjából ebben ki is merül.

[[paginate]]

Itt pedig megérkeztünk a forgatókönyv másik nagy problémájához, mégpedig ahhoz, hogy hihetetlen kétdimenziósak a karakterek. Önmagában az zseniális ötlet, hogy láthatjuk a forradalom csetlő-botló indulását, márciusi ifjaink bizonytalankodását, ennek kibontására viszont már nem marad lehetőség. Onnantól kezdve ugyanis, hogy először elhangzik a Nemzeti dal, gyakorlatilag az összes helyszínen egy meghatározott cselekvéssorozatot követhetünk végig. Heroikus vonulás, megérkezés, buzdítás, helyiek csatlakozása, vonulás tovább. Ezzel párhuzamosan fondorlatoskodik Horváth Lajos Ottó a másik cselekményszálon, de nagyjából a harmadik, szintén egymásra egészen hasonlító befuccsolását követően ezek iránt az izgalmasnak szánt momentumok iránt is elveszítjük az érdeklődésünket.

Színészi alakítás terén nem áll rosszul a Most vagy soha! de – talán a forgatókönyv hibájából – igazán kibontakozni sem tudnak szerepeikben a Lukács Sándor, Jászberényi Gábor, Mosolygó Sára, Berettyán Nándor, illetve Fehér Tibor megformálta karakterek.

Ez pedig azért baj, mert a filmet követően olyan érzéssel állunk fel, hogy majdnem sikerült. Az elmúlt időszakban a Nemzeti Filmintézet több olyan projektet is támogatott, amely a hazafias érzületet igyekezett felébreszteni. Sajnos ezt elvétve sikerült csak elérni. Az okát a Petőfi film esetében én abban keresném, hogy olyan érzésem volt, mintha az alkotók egyszerre két lovat akartak volna megülni a filmmel. Van ugyanis benne akció, fikció, izgalom, humor, de a hollywoodi mértékhez szokott fiataljainknak közel sem elég. Van benne történelem, pátosz, nemzeti érzelem, csak ez a legtöbb esetben a színészi alakítás és a forgatókönyv hibájából szekunder szégyenérzettel társul, illetve néhol de facto ferdítés – lásd a nagyon gonosz, ámde kitalált titkosrendőrt. Arról nem is beszélve, hogy azokat az ötleteket, amelyekre építve igazán eredeti filmet lehetett volna csinálni – a csetlő-botló fiataljaink –, maga alá temette az iskolai történelemoktatás számára is értelmezhető – Nemzeti daltól Táncsics kiszabadításáig – típusú történetmegközelítés. El kellett mesélni legalább ennyit, hogy vetíthető legyen töriórákon.

Már épp azon kapja magát az ember, hogy kezd kialakulni a mellkasában az a szorító érzés, hogy hű de jó ilyen történelmi hősök után magyarnak lenni, de rögtön agyon is csapják valami sutasággal. Kár érte, kiváló ügynök lehetett volna.

Szücs Péter