– Lesz szíves megnyomni a gombot!? – szólt kérőn valaki a jármű belsejéből az ajtó mellett rostokoló sihedernek, aki egy félfordulatot téve kerekesszékén, a képébe vigyorgott.

– Megnyomná, kérem a jelzőgombot? Szeretnék leszállni – ismételte meg az illető a kérést.

– Én még neeem!… – adta tudtára fintorogva a leszállni készülőnek.

Az utasok elmosolyodtak, de senki sem szólt, senki nem tett semmilyen megjegyzést.

– Engem Jézus meggyógyított! – robbant be a csendbe a leszállni készülő az ajtóhoz közeledve.

Az utasok elképedtek: nem tudták mire vélni a különös kijelentést.

– Na, ne mááá!… – vágott vissza csúfondárosan a tolókocsis kamasz.

– Jézus engem tényleg meggyógyított!... – ismételte a derűs tekintetű ismeretlen.

A groteszk benyomást keltő nyitógombos grimaszolva adta tudomására véleményét a szenzációs hír hallatán: „Tudod, kit hülyítsél te, kisapám!?” És vigyorogva megnyomta a nyitógombot.

Látva a fintorgását, az ajtóhoz érő férfi mélyen a fiú szemébe nézett:

– Hidd el, hogy engem Jézus gyógyított meg! – mondta nyomatékkal immár harmadszor, és a nyíló ajtószárnyak között kilépett a járműből.

Ekkor olyasmi történt, amire senki nem számított. A járóképtelen fiatal hirtelen kigurította kerekesszékét a járdára. Leszállt a másik után, holott pár másodperccel előbb még az ellenkezőjét vágta pimaszul a képébe.

[[paginate]]

A jármű ajtaja lassan, egyenletesen csukódott.

Kilépve a járdára, a tolószékes suhanc és a sudártermetű gyógyult erősen rázták egymás jobbját. Úgy kezeltek, mint akik örülnek az új ismeretségnek.

A villamos surrogva siklott tovább.

Hogy valóban létrejött-e közöttük mélyebb kapcsolat, vagy néhány szavas véleménynyilvánítás után hátat fordítottak egymásnak, nem tudhatjuk. Amint azt sem, hogy nem vágott-e újabb durvaságot az örömujjongóhoz a szeleburdi nanázó: „Mondd, normális vagy te!? Még hogy téged Jézus meggyógyított!? Agymenésed van!?”

Vagy épp ellenkezőleg: azért gurította-e ki az utolsó pillanatban a tolókocsit, mert hirtelen arra gondolt: ha ezt a másikat tényleg meggyógyította Jézus, velem is csodát művelhet?

És miért ne vélhetnénk, hogy a magát gyógyultnak érző névtelen úr bizarr kijelentésével kaput nyitott a járóképtelen fiatalnak egy számára eladdig ismeretlen univerzumra. Kaput tárt egy olyan világra, ahol a reménység színes sugarai üdítően beragyogják szürkévé foncsorozott addigi egyhangú, nyomorúságos életét.

Ha leszállok és beszélek vele – bizakodhatott –, hátha elmondja, őt hogyan gyógyította meg súlyos betegségéből Jézus.

Hányszor hallottunk, hallunk mi is hihetetlennek tűnő gyógyulásokról, megmenekülésekről, csodatettekről, mindennapi értelemmel fel nem fogható dolgokról, esetekről.

Miért ne történhetne meg vele is valami hasonló!?

„No, de ha hazudik, ha rútul átver?” – szúrhatott a fiúba a kétkedés nyila. „Ha csak azt akarja tudni, készpénznek veszem-e, amit kiagyalt?”

A gúny ejtette lelki seb persze fájdalmas lenne, de a múló idő, az enyhítő feledés igazi gyógyírként hatna.

Tovább utazva a villamoson, Péterben egyre kavarogtak a gondolatok az iménti fura látvány kapcsán. Bogozgatta a szálakat, próbálkozott vele így is, nekilátott úgy is, míg végül a hitnél kötött ki.

Valljuk be őszintén, ugyan bizony hányszor tesszük fel magukban időről-időre a nyugtalanító kérdést: mit gondoljak arról, amit megmagyarázni nem tudok? Elfogadható-e létezőnek az, ahonnan nem érkezik majd mindenki számára egyértelmű, kétségbevonhatatlan visszajelzés?

[[paginate]]

„Jaj, meg kell halni, meg kell halni!” – kiáltott fel fájdalmasan a költő.

Semmi kétség: aki született, előbb-utóbb eltávozik. A halál az élet tartozéka. Elmúlás nélkül nincs élet, elképzelhetetlen a létezés.

És mit gondolhatunk a csodatényekről? Bizonyosan vannak, léteznek-e, vagy csak mi véljük úgy? Vajon a csoda nem a hitnek és a reménységnek egyféle frigye? És elegendő-e veszteg, tétlen várni rá, vagy tenni is kell érte, hogy netán bekövetkezzék?

Mi az a köznapian tetten nem érhető valami, amit hitnek nevezünk? Aminek valós létét szokott módon nem tudjuk bizonyítani, mégis milliókban hat? Márpedig ha hat, akkor lennie is kell. Nemde!?

Az Írás szerint Jézus halottaiból feltámasztotta Lázárt: „Kelj fel, és járj!” – mondta neki – „És felkele és jára.”

Amerre járt-kelt, ahol csak megjelent, a Mester gyógyított, csodákat művelt. „Meggyógyított téged a te hited” – mondta a súlyos betegségéből szabadulónak.

Hajdan, amikor mélyebb hittel éltek – jellemzően a régebbi korokban – az emberek, sokkal többször hallottak csodás esetekről, tüneményekről, mint mi manapság zaklatott világunkban, hogy ne mondjuk, ebben a butító információzuhatagban.

A rendíthetetlen hitű embernek a hit olyan sziklaszilárd fogódzó, aminek a birtokában úgy érezheti, akár hegyeket is el tudna mozdítani. És ez a határtalannak vélt képesség, lelkierő nemcsak a kinti világ dolgaira vonatkozhat, hanem az ember benső valóját illetően is érvénnyel bírhat.

Miért ne gondolhatnánk hát úgy, hogy a villamoson utazó, magát egészségesnek érző és gyógyultnak nyilvánító férfiban az Úrba vetett tántoríthatatlan hite olyan erővel hatott, hogy képes volt legyőzni a bensőjében pusztító kórt? Ha pedig így történt, úgy teljes joggal jelenthette ki: „Engem Jézus meggyógyított!”

No, és a tolószékes?... A járóképtelen fiatal, akinek esze ágában sem volt rögvest leszállni a másik után, de – valamilyen belső sugallatra – az utolsó pillanatban mégis lecsusszant a villamosról, ő miben bizakodhatott? Vajon nem épp abban reménykedett: ha a Mindenható azt a másikat meggyógyította, őt is megszabadíthatja nyomorúságából?

Imádkozzunk érte!

Aniszi Kálmán