– A mű előszavából kiderül, hogy kilenc év – arany idők! – munkája van a Kortárs Könyvkiadónál 2022-ben megjelent 357 oldalas, igényesen illusztrált monográfiában. Gratulálunk az eredményhez! De hogy fordíthat manapság egy tudós ilyen hosszú időt egyetlen publikációra?

– Ha élvezi a kutatást, ha nyugdíjas és ha nem akar pénzt keresni, akkor igen. De hogy ne csak elvicceljük a kérdést, egy példán keresztül világítom meg a kutatómunka objektív, újabb nehézségeit: Az általam vizsgált időszakban tanított a göttingeni Georgia Augusta Egyetemen Johann Georg Heinrich Feder professzor, aki különösen fontos volt a Telekiek számára. Amikor elkezdtem foglalkozni a témával, alig tíz forrást találtam róla az interneten, ám mire befejeztem a könyv írását, addigra a Rousseau pedagógiai nézeteire Új Emil című kétkötetes művel reagáló populárfilozófussal foglalkozó munkák száma szinte áttekinthetetlenül sok lett. Szerénységre int a tájékozódás ilyen, szinte határtalan kibővülése, az aprólékos részletek feltárásának kimeríthetetlen lehetősége.

[[paginate]]

– Volt olyan pont, amikor mégis azt mondta, már eleget olvasott a témáról?

– Emlékezetem szerint nem volt. Az kezdettől fogva – már a könyvem két alapforrását, (a családfa sorrendjében III.) Teleki László gyermekei nevelőjének írt nevelési útmutatóját, illetve fia, Latzi gyermekkori naplóját olvasva – világossá vált, hogy a téma sokfelé ágazik, s hogy nem lehet minden szálat végigkövetni, vagyis nem lehet befejezni, csak abbahagyni. De nemcsak az okozott gondot, hogy hogyan lesz könyv ebből a kimeríthetetlenül gazdag anyagból, hanem még inkább az, hogy korábbi köteteimmel ellentétben, nem igazán tudtam magam elé képzelni lehetséges olvasóit. Hogy kiknek is írok? Számíthatok-e közös tudásalapra, nyelvi-stiláris megértésre? Másfelől pedig kik tudnak és akarnak majd időt szánni egy ilyen kiterjedt tematikájú könyv elolvasására? Közérthetőségre törekedtem, de fontos volt számomra az is, hogy ne engedjek a szakmai nívóból. A napló alapján adták magukat a mindeddig kevés figyelemre méltatott, némelykor csaknem új kutatási témák, az apa pedagógiai munkája pedig olyan széleskörű forrásfeldolgozás lehetőségét nyitotta meg, amelyben a neveléstörténeti ismeretanyag a legsajátabb művelődéstörténeti szempontok szerint lett vizsgálható.

– Az elbeszélésmód alapján nevezhetnénk az Arany időket a művelődéstörténet Száz év magányának is. Nem mintha valamiféle mágikus realizmus szőné át a tudományos alaposságú szöveget, hanem mert három generáció történetét és egymáshoz való viszonyát ismerjük meg vissza-visszatérően, egyre mélyebben a különböző témakörök – pedagógiai nézeteik, tudományos érdeklődésük, nevelőik, tanulmányaik helyszínei és formái – által. Írás közben kit tekintett főszereplőnek?

– Valóban, a család három nagy alakját ismerjük meg közelebbről a könyv lapjain, mindegyik érdekes személyiség, ahogy a generációs különbségek is izgalmasak. Közéleti szerepvállalásuk mellett mind foglalkoztak irodalommal és tudománnyal. A nagyapa, Teleki József (1738–1796) elképesztően széles látókörű, kiváló intellektuális képességű nagyúr, az 1791-es budai zsinat világi elnöke, a protestáns iskolaügy és kulturális jelenlét sikeres előmozdítója, mai kifejezéssel élve: megosztó személyiség volt, heves, türelmetlen és származási gőgtől sem mentes arisztokrata. Az apa, Teleki László (1764–1821) szintén nagyon művelt, számos állami és egyházi tisztséget betöltő férfiú, dunamelléki főgondnok, aki a magyar nyelv állapotának javítását, s ezzel együtt a kulturális intézmények és az oktatásügy célszerű fejlesztését sürgette. A könyvemben gyerekként szereplő s ezért Latziként emlegetett fiú, a tragikus végű Teleki László (1811–1861) történelmi alak: a reformkori főúri ellenzék egyik vezetője, a Kossuth-emigráció talán legjelentősebb diplomatája, hazatérve, Deák-féle koncepcióval szembenálló Határozati Párt vezetője lett. A személyes kedvencem mégis egy negyedik Teleki, a (III.) László első házasságából származó József (1790–1855), a Magyar Tudományos Akadémia méltatlanul elfeledett társalapítója és első elnöke, erdélyi kormányzó, apjuk halála után, féltestvére, „Latzi” gyámja.

[[paginate]]

– A nevelőkről pedig még nem is beszéltünk. Olvasói szemmel az első házasságból született gyermekeket nevelő „Szabó Uram”, és Latzi nevelője, Erőss Sándor, illetve az általuk képviselt házitanítói intézmény is kínálkozik főszereplőnek…

– Utóbbi mindenképp. Egyébként mindketten érdekes személyiségek, de már csak a generációs különbség miatt is más-más fajta megtestesítői ugyanannak a nevelői-tanítói szerepnek. A Marosvásárhelyi Református Kollégiumban végzett Szabó András még teljesen, minden különösebb rossz érzés nélkül belesimult a rendi világ hierarchiájába, míg a Debrecenben diákoskodó Erőss már egy XIX.századi ember, nagyobb szabadságvággyal.  Ugyanakkor megbízójuk, Teleki László nevelési céljai a két szerződtetés között eltelt húsz év alatt nem változtak: a lehető legszélesebb körű tájékozottságot és legnemesebb erkölcsi példát kívánta gyermekeinek biztosítani, hogy felnőve a magyar társadalom és kultúra, egyszersmind aTeleki család „oszlopai” legyenek.

– A református identitás szerves része, hogy a XVI. században kialakult iskolarendszerünk, nagyhírű kollégiumaink és falusi iskoláink hálózata hozzájárul a magyar nemzet fennmaradásához a török hódoltság, majd a Habsburg-abszolutizmus idején. Mégis mennyire volt elterjedt a magánoktatás és a nevelősködés református körökben?

– A Sárospataki Református Kollégiumban készült egy adattár, amelyből az látszik, hogy az ott végzett teológusok jellemzően lelkészek és rektortanítók lettek, de voltak azért szép számmal olyanok is, akik nevelőként református vagy evangélikus családokhoz kerültek. Nemcsak arisztokrata, hanem középnemesi családokban is gyakori volt, hogy a tanulmányaik legalább első négy évét otthon végezték – a helyi falusi iskolák szintjét nem tartották elég jónak –, később kerültek intézményekbe, elsősorban protestáns kollégiumokba. Szegény sorsú tehetséges fiataloknak biztos egzisztenciát – relatíve jó fizetést, teljes ellátást, komoly kapcsolatrendszert, könyvtárakhoz való hozzáférést, hosszú távon pedig patronálást – jelentett ez a pálya. A Telekiek ráadásul saját költségükön az akkori Európa egyik legjobb egyetemén képeztették ki gyermekeik nevelőjét. Cserébe nagyon hosszú időre, 12–15 évre el kellett köteleződniük, családalapításra ez idő alatt nem is gondolhattak, megbecsültségük pedig esetleges, családfüggő volt.

[[paginate]]

– A Telekiek az állami és az egyházi oktatásban egyaránt magas tisztségeket viseltek. Modern pedagógiai elveiket át tudták ültetni a magyar közoktatásra?

– Ezt az intézménytörténészek tudnák megmondani, de eszméik biztosan nem maradtak meg csupán családi szinten. Református kollégiumok kurátoraiként, amennyire tudom, szellemi és anyagi adományaikkal, patronálással és képviselettel segítettek, a közvetlen irányításba valószínűleg csupán alkalomszerűen szóltak bele.  A nagyapát II. József uralkodása alatt tankerületi főigazgatónak is kinevezték, de olyan lelkiismeretesen és hozzáértő kritikával végezte feladatát, hogy hamar el is mozdították. Ő volt a reformátusok egyik védelmezője a bécsi udvarral szemben, küzdött a protestáns iskolák autonómiájáért, például Mária Terézia egységesítő törekvései ellenében. Elmondható, hogy a Telekiek több mint száz éven át hatalmas szolgálatot tettek a református egyháznak.

– A család birodalmi grófi ranggal büszkélkedhetett, a nagyapa koronaőr, az apa császári és királyi kamarás. Ez mintha ellentmondana annak az ethosznak, hogy a református a hétszilvafás kisnemesek vallása.

– A Telekieket szoros családi szálak fűzték a magyarországi és az erdélyi reformátusság számos jelentős alakjához, a Rádayakhoz, a Bethlenekhez, a Wesselényiekhez, a Dégenfeldekhez, a Tiszákhoz. Reformátusságuk személyes és családi identitásuk fundamentuma volt, meghatározta, mondhatni előírta társadalmi feladat- és felelősségvállalásukat. Kivették a részüket a mai Budapest Kálvin (akkor Széna) téri templom építéséből, adakoztak a szegényeknek, támogatták a könyvkiadást, hatalmas könyvtáruk lett az Akadémia könyvtárának alapja. Latzit is úgy nevelték, hogy majd egyszer dunamelléki gondnok lehet belőle. Naplójából tudjuk, hogy már tíz-tizenegy évesen németül és  magyarul hallgat prédikációkat, érti és össze is foglalja azokat és erős vallásos élménye van a természet szépségeit átérezve.

[[paginate]]

– A címbéli „arany idők” idézet Teleki László egykori nevelőjéhez, Erőss Sándorhoz, 1838-ban írt leveléből. Miért ezt a szóképet választotta a borítóra?

– Utalás ez egyrészt a gyermekkorra (Teleki maga is erre alkalmazta), de a pedagógia XVIII. század végi, XIX. század eleji diszciplinálódására, egyszersmind első fénykorára is. A nevelés kérdése a kor egyik központi kérdése volt: mi legyen az iránya, milyen értékeket kell átadni, mire kell felkészíteni a következő nemzedéket? Ez a korszak, amelyről írok, óriási változások és váltások ideje. A francia forradalom után már nem öröklődik generációról generációra egy biztos társadalmi rend, átalakulóban az illem, sőt némely vonatkozásban az erkölcs is, a vallástalanodás is erőteljes, változóban a nyelv, új fogalmak tömege kerül a szélesebb nyilvánosság elé, az átadandó ismeretek köre egyszerre lett szűkebb és bővült addig soha nem tapasztalt mértékben. Nem volt könnyű kor, mégis arany idő volt, mert bíztak még például az emberi értelemben, az alakítható jövőben. Ma sincs könnyebb dolguk a nevelőknek, de remélem, hogy rátalálnak a célszerű tartalmakra, módszerekre és eszközökre, mindenekelőtt pedig az átadandó közös értékekre.

Feke György

A kötethez digitális szövegkiadás is tartozik: az Országos Széchényi Könyvtár digitális bölcsészeti platformján eredetiben böngészhetjük, illetve mai magyar nyelven olvashatjuk gróf Teleki László kéziratos tanácsadását a nevelésről. Az alábbiakban ebből idézünk: „Tudom én jól, hogy az apák nagyobbrészint minden gyermekeik körül valamely bizonyos célt vesznek, ti. hogy minek neveljék, és azután minden neveléseket ahhoz a célhoz alkalmaztatják, de én azt a módot hibásnak tanálván, mind azért, hogy a szülék a gyermekeik hajlandóságokat nem láthatják meg előre, mind pedig azért, hogy ha a gyermekeket erőltetik, szerencsétlenné is tészik őket gyakran. Azért énnekem gyermekeim körül semmi célom nincsen. Ugyancsak ebből nem következik az, hogy én gyermekeimet minden cél nélkül nevelem, mert az én célom az, hogy én őket emberséges és józan értelmű emberekké tegyem…”