Makacsul tartja magát az a felfogás, hogy napjainkban már nincsenek ideológiák. Egyfajta elv nélküli korszakban élünk, bár – teszik hozzá, szinte ugyanabban a mondatban – vakhit és túlbuzgó szekták közben magabiztosan átveszik a vallások szerepét. Egy percig se lepődjünk meg a két állításban rejtőző ellentmondáson hiszen, ha valamiben átütő sikert ért el a XXI. század, az az arisztotelészi logika teljes felszámolása, és az érzelgőség piedesztálra állítása.

„A jelenkor legveszélyesebb ördög-násza: Érzelgősség úrnő és Propaganda úr egybekelése” – írja Weöres Sándor A teljesség felé című írásában. Ugyanis a XXI. században szeretünk érzelgősök lenni, minden apróságon meghatódni és kígyót-békát kiáltani azokra, akik nem így tesznek. Márpedig nincs visszataszítóbb, mint a csöpögős, álságos, valós érzelmeket mímelő alakoskodás. Az érzelgőségnél jobban már csak felháborodni szeretünk, és szerencsére erre remek alkalmunk adódik nap, mint nap. Így a szemfüles polgár szinte állandó indignáltságba tengetheti létét. De akkor a mai kor embere most hisz valamiben vagy sem? Esetleg egyszerre több mindenben hisz, és így akár hitetlennek is mondható?

Az egyház viszont joggal tarthat attól, hogy vészesen azonosulhat azzal a korral és társadalommal, amelyben vagy amellyel – ez nézőpont kérdése – élni kényszerül. Ennek az egyik legrémisztőbb példája a reneszánsz kor pápái, akik minden tekintetben túltettek a világ elvetemültségén. Feltehetjük a kérdést, hogy akkor kell-e politizálni az egyháznak. A reneszánsz kor pápái nyilvánvalóan igencsak politizáltak, az őskeresztények azonban nem – őket meg is etették az oroszlánokkal. Tehát ebben a konstellációban jól jöhetett volna valamiféle politikai kapcsolat. De említhetnénk akár a protestáns gályarabok kálváriáját is, amelyen jócskán enyhíthetett volna egy jobb politikai beágyazottság. Ellen példaként viszont ott van a békepapok esete, akik a pártállammal megalkudva nem éppen Istent, inkább a világi hatalmat szolgálták.

[[paginate]]

A mai korban láthatjuk, hogy az internetnek köszönhetően megszaporodtak az önjelölt próféták, azaz a közösségi felületeket ellepik az úgynevezett influenszerek, akik ex cathedra nyilatkoznak morális, társadalmi vagy akár politikai kérdésekről. Ugyebár influenszer bárki lehet a tízévestől a százéves aggastyánig, ha vannak követői, akkor ő már véleményformáló: hat a tömegre, befolyásolni tudja a nézőit.

Ebben a kontextusban kissé struccpolitikának tűnik nekem, ha az egyház azt mondja: ő nem foglalkozik politikával. Hiszen láthatjuk: lassan minden politikai kérdés lesz a gyerekneveléstől kezdve a kertművelésig. Ha az egyház amellett kardoskodik, hogy nem kell részt venni a politikában, akkor azt állítja, hogy lemond a véleménye megkonstruálásáról egy olyan korban, ahol mindenkinek van meggyőződése mindenről, és ezeket a meggyőződéseit tinédzserkorú youtuberek egymondatos Twitter-bejegyzéseiből szerzi.

A likvid társadalom fogalmát Zygmunt Bauman vezette be, aki szerint az a folyamat, amikor a közösségek egyénekre hullanak szét, az intézmények meggyengüléséhez is vezet. A korábbi szilárd társadalmi rendet felváltja egyfajta likvid társadalom, ahol a nagybetűs egyéni szabadságban minden perc adott arra, hogy az individuum kifejezze saját vágyait és igényeit. Bauman a hit eltűnéséről is beszél – ahogy arra már az első bekezdésben is utaltam –, de kérdéses, hogy valóban eltűnik-e a hit, vagy csak a hit helyett egyfajta újpogány többhit korában élünk. Hiszen lehet hinni a klímaapokalipszisben, a mesés egyenlőségeket megvalósító társadalmak utópiájában és abban, hogy a nők tulajdonképpen férfiak, csak jól titkolják.

Bauman még azt is állítja: nem igazán lehet tudni, hogy a hit eltűnését, mi fogja felváltani, de egy bizonyos, amíg erre fény derül, addig is ebbe a légüres térbe benyomul az állandó felháborodás. Erre a leginkább az jellemző – mondja ezt már Umberto Eco –, hogy míg azzal tisztában van az indignáltság, hogy mi az, ami nem tetszik neki, de fogalma sincs arról, hogy mit szeretne helyette.

Tehát a legfőbb kérdés mégis csak az, hogy milyen választ tudunk adni a likvid társadalom jelenségére. Umberto Eco szerint első lépésként nem ártana felismerni, hogy ez létezik, hiszen felismerés nélkül a gyógyírt sem lehet megtalálni.

Magyary Ágnes