Zsengellér József könyve, A bibliai apokrifek és a reformáció van a kezemben, amely már a cím alapján egyértelműen szakkönyvnek tekintendő, ám érthetősége, stílusa eredményeként a laikus olvasó érdeklődésére is számot tarthat.

Számomra fontos, hogy a könyv megírásának oka nem csupán a tudományos tisztánlátás keresése, gyakorlati célja is van, vagyis mindazok számára is keresi a választ, akik újonnan tértek meg, akik számára nem evidencia az Ószövetség tartalomjegyzékének felekezeti különbözősége. Kétségtelen, hogy az átlagos bibliaolvasó számára sem a szövegkritika, sem a kánontörténet nem áll érdeklődésének középpontjában, ugyanakkor mégsem lehetünk közömbösek, hiszen, mint azt a könyv is hangsúlyozza, végsősoron a sokat emlegetett Sola Scripturáról van szó. „Amennyiben pedig nem definiálható pontosan a Scriptura, akkor az arra alapozott értelmezés, a hermeneutika és a gyakorlati megvalósulás, a prédikáció is elveszti meghatározott kiindulási pontját.” Felfogásában a Szentírás ihletett/inspirált gyűjtemény, melynek minden egyes szövege szent. A kánon viszont a Szentírás tartalomjegyzéke, ami változhat. Ugyanakkor hangsúlyozza a szoros kapcsolatot. Amíg a Szentírás örök, a kánon mindig az adott korszak teológiai-etikai tükröződése, ezért szükséges kanonizációról és dekanonizációról beszélni.

[[paginate]]

A kanonizáció folyamatát a bibliai könyvekben található olyan leírásoktól indítja, melyek „egy meglévő, írásos dokumentum kanonizációjának formáját öltik” (2Móz 24,7; Neh 10,30-31), majd az első kézbevehető ószövetségi tekercsek hellenisztikus kori, Qumránban talált leletein át a görög fordításon (Septuaginta/LXX) keresztül eljut Kr. u. 70-ig. „A templom lerombolásával Kr. u. 70-ben bizonyos értelemben teljesen új helyzet állt elő.” – írja – „A szent hely, mely a szent szövegek őrzésének helye volt, megszűnt”. A kánonalakulás részeként irányítja rá a figyelmet a kánonon kívül maradt írásokra. A hosszú folyamatok ellenére az Ószövetség konkrét tartalmi leírása csak Kr. u. 5-6. században véglegesülő Babiloni Talmud Baba Batra traktátusában található (14b-15a), bár itt a könyvek sorrendje különbözik a későbbi maszoréta sorrendtől – szögezi le az író.

A könyv külön alfejezetet szán a keresztyén kanonizáció történetének. Fontosnak tartja megállapítani, hogy a „Kr. u. 1. század során készülő újszövetségi könyvek autoritatív szöveghasználata a korabeli zsidóság egyik irányzataként megjelenő csoport gyakorlataként értelmezhető”. Tényként fogalmazza meg, hogy a szinoptikus evangéliumok írói a korabeli felfogásnak megfelelően Tóráról, Prófétákról és Zsoltárokról beszélnek, általánosságban pedig az Újszövetségben használt ószövetségi idézetek, utalások különböző szövegforrások felhasználásával jelennek meg. A könyv arról is informál, hogy a „nem-kanonikusra az apokrif szó keresztyén alkalmazása először Órigenésznél figyelhető meg”, bár feltehetően terminus technikusként nem ő használta elsőként. Ő már elkülöníti az egyházak által használt és nem használt apokrifeket. Az apokrif kifejezést a szerző következőképpen határozza meg: „teológiai megközelítés alapján egy könyvnek az adott közösség által Szentírásként definiált gyűjteményen kívüli helyét jelenti”. Mivel ezt a korai gyülekezetek eltérően ítélték meg – mondja a szerző –, így „nincs /…/ összhang az óegyházban, sem a kánon mint tartalom, sem mint rendező elv tekintetében”.

[[paginate]]

A következő alfejezet betekintést ad az Ószövetség görög és héber szövegei miatt kialakult vitába. A héber szöveget előnyben részesítő Jeromos és a görögöt favorizáló Augustinus közötti eltérő látásmódok általánossá válása következtében többszáz éven keresztül párhuzamosan használták a Septuagintát, a Vetus Latinát és a Vulgatát, azaz Jeromos fordítását. „…a héberre alapozott szövegértelmezési hullámot a 12-13. századi francia szentviktori iskola indította el, melynek tagjai a korabeli francia zsidó tudósokkal való érintkezés révén ismét kapcsolatba kerültek a Biblia héber szövegével.” Ez a kapcsolat a pogromok, majd a módszeres zsidóüldözések miatt sajnos nehézkessé, vagy egyszerűen lehetetlenné vált, és a fordulatra a reformációig kellett várni. „Vagyis ez a vizsgálódás nem csupán a könyvek hovatartozását érintette, de egyúttal ihletettségük kérdését is felvetette, hiszen ami nem része a kánonnak, az ez alapján nem is ihletett” – olvashatjuk.

A későbbiek során a kanonizációs előfutárokról (Wycliffe, Purvey, Jan Hus) sommásan ezt írja: „…bár a héber nyelvből történő fordításra még nem álltak készen az előreformátorok, a fordítás alapját adó Vulgata tartalmával kapcsolatosan már megfogalmazzák a későbbi fenntartásokat”.

A reformáció korszakát három fejezetben tárgyalja. Elsőként a lutheri nemzedékről ír, majd a Tridenti Zsinat válaszáról, és ezt követi a reformáció második hulláma. A laikus olvasó számára különösen is érdekes a kevésbé ismert Karlstadt, aki szintén wittenbergi teológusként elsőként fogalmazta meg a Sola Scriptura elvét és a predicatio verbi Dei est verbum Dei tétel csíráját. Munkásságáról a szerző megállapítja: „a reformáció első nemzedékéből Karlstadt végzi el az apokrifek szisztematikus és teológiailag is megalapozott dekanonizációját”. A következőkben nagyobb terjedelemben Luther Mártonról olvashatunk, aki Eckkel folytatott vitájában kijelenti, hogy nem tartja kanonikusnak a Makkabeusok könyvét Jeromosra, Eusebiusra és a zsidó kánonra hivatkozva. Sőt, tovább megy, és Jakab apostol levelét sem fogadja el, s vallja, nem lehet a levél alapján szentséget rendelni (lásd: utolsó kenet). „Ezzel Luther az autoritás kérdését az egyes keresztyén belső meglátásának szférájába helyezi”, ugyanakkor ez nem akadályozza meg abban, hogy fordításában külön egységként az apokrifeket is közölje – állapítja meg a szerző. Válaszul a római katolikus egyház a Tridenti Zsinaton 1546. április 8-án kiadja a tekintélyi könyvek listáját, hozzátéve, hogy aki a Vulgata könyveinek kanonikus voltát tagadja, legyen átkozott. (Az erre való utalás megjelenik a Káldi György által fordított római katolikus Biblia első kiadásának – 1626. Bécs – tartalomjegyzéke alatt. Megjegyzés tőlem.)

[[paginate]]

A következőkben a reformáció második hullámának jellemzőit igyekszik összefoglalni. Magától értetődő módon Kálvin János és Heinrich Bullinger kerül a középpontba. Kálvin a Tridenti Zsinatra válaszolva nehezményezi, hogy az apokrifek teológiai tételek forrásává válnak, másrészt kifogásolja, hogy a Zsinat döntése figyelmen kívül hagyta Jeromos és mások nyomán kialakult egyházi közmegegyezést. Külön kiemelésre kerül, hogy a Makkabeusok szerzője maga, saját könyvében a Szentlélek ihletésének hiányára mutat rá. Kálvin számára nyilvánvaló, hogy az Ószövetség az általunk elfogadott 39 könyvet tartalmazza. A könyv hiányolja, hogy Bullinger a II. Helvét Hitvallásban „a Sola Scriptura elvhez nem társította magát a Szentírás pontos tartalmát”.

A következő fejezet címe: Az apokrifek a 16-17. századi népi vallásosságban. A szerző a népi vallásosság megnevezést gyűjtőfogalomként azokra az írásokra alkalmazza, „melyek nem, vagy csak részben kapcsolódnak a hivatalos Egyházhoz”. Azt is megtudhatjuk, hogy a 11. századra önálló műfajjá fejlődött a liturgikus dráma, s az apokrifek misztériumjátékokban történő feldolgozására Luther is utal. A következőkben már a különböző művészeti ágakban megjelenő apokrif ráhatásról olvashatunk. Elsőként a festészetet teszi vizsgálat tárgyává. A fölsorolásból nem hiányzik Dürer, Rubens, Rembrandt, Tintoretto és még sorolhatnánk. Később irodalmi példák sorát hozza, így kerül megemlítésre Shakespeare Velencei kalmár című darabja vagy Jonh Milton Elveszett paradicsoma. Mindez természetesen csak ízelítő ahhoz az irodalmi vonatkozású gazdagsághoz képest, amely a könyvet jellemzi. A zenekedvelők számára külön érdekesség lehet, hogy zenetörténeti példákkal is találkozhatnak. Megemlítésre kerül Handel Tóbit-oratóriuma, de Vivaldi, Mozart, Honegger oratóriumaira is találunk utalást.

A továbbiakban arról is meggyőződhetünk, hogy az apokrifek a 16-17. századi magyar protestáns irodalomra ugyancsak jelentős hatással voltak. Bevezetőjében tárgyilagosan állapítja meg a szerző, hogy a hazai protestáns teológia nem koncentrált az ószövetségi kánonra. „A német és svájci reformátorok tanait, megfogalmazásait, gyakorlatát elfogadva és átvéve párhuzamosan jelenik meg a lutheri megengedőbb és a kálvini elutasítóbb magatartás a Vulgata majd a Tridenti Zsinat képviselte kánon tekintetében.” Ennek eredménye, hogy az irodalomban az apokrifeket is bátran felhasználják. Igazi magyar sajátosság a Makkabeusok könyveinek földolgozása, amit a török megszállás tett aktuálissá. Ez utóbbira jó példa Sztárai Mihály Eleazár históriája, valamint Dézsi András debreceni iskolamester Makhabeusról című éneke. A hazai irodalmi kitekintés valójában ennél jóval bővebb. „Ezek a művek ugyan alapvetően az irodalom felől közelítenek témájukhoz, műveiket az egyéni kegyességre és a közösségi liturgikus használatra készítették…”

[[paginate]]

A könyv ebben a fejezetben tárgyalja a hazai hitvallások és bibliafordítások kérdéskörét. Elsőként említi meg a Debreceni Zsinaton (1561-62) elfogadott Debreceni Hitvallás Zsinatokról szóló cikkelyét, amely a kanonikus könyvekről készít részletes, de mégsem teljes fölsorolást. A magyar bibliafordítások történetét tárgyalva megjegyzi, hogy a Vizsolyi Bibliában az ószövetségi könyvek a Vulgata szerint helyezkednek el, sőt, Károli az Ószövetség végén ezt írja: „A Machabeusoc könyveinec, És az egész ó Testamentumnac vége”. „Számára tehát a Szentírás egészébe természetszerűleg tartoznak bele ezek a könyvek is” – szögezi le a könyv. Az első jelentős változtatásnak tekinthető Szenczi Molnár Albert hanaui Károli-Biblia kiadása (1608), melyben Malakiás könyve után ezt írja: „Az ó Testamentum Canonicus könyveinek vége”. Ennek megfelelően az apokrifeket már külön szedve találjuk. Ugyan a Váradi Bibliában és az Aranyas Bibliában sem kaptak helyet az apokrifek, ám a könyvből az is kiderül, hogy tudatosan csak Komáromi Csipkés György bibliafordításából maradtak ki.

A záró fejezetben egy rendkívül figyelemre méltó, részletes esettanulmányt találhatunk Manassé imájáról. Hogy miért? Erre maga a szerző ad választ. „A választás azért esett erre a könyvre, mert kivételesen változatos pályát futott be, részben pedig azért, mert /…/ ez az egyik legszebb korai zsidó apokrif imádságunk.” Ez a szöveg a mai bibliaolvasó számára alig ismert, ami azzal magyarázható, hogy a ma használatos fordításokban nem található, tudományos szempontból viszont igen értékes. Itt említeném meg, hogy a Vizsolyi Bibliában a 2Krónika után olvasható.

A kötet tehát nem csupán átfogó kánontörténeti betekintést ad a maga teológiai következtetéseivel, de beavatást is kapunk az apokrifek kultúrtörténeti jelentőségébe, figyelembe véve az irodalomban, a zenében és a képzőművészetben betöltött szerepüket. A könyv szakmai megalapozottságát jól illusztrálja a felhasznált irodalom mennyisége, továbbá a szöveg megértésében nagy segítséget nyújtó sokszor fél oldalakat is meghaladó lábjegyzetek alapossága, közöttük az interneten elérhető linkek sokasága. Ezért is merem ajánlani a téma iránt érdeklődő laikus olvasóknak is.

Apostagi Zoltán