Báger Gusztáv közvetlenül a második világháború kitörése előtti évben, 1938-ban, Csörötneken látta meg a napvilágot. Mindannyian tudjuk róla, hogy jeles közgazdász. Nem véletlenül írja kötete nyitóversében: „Nappal a számok szaglásznak körül. / Mind szót fogad, egyik alant, másik fölül”. Pályáját áttekintve láthatjuk, hosszú élete során mennyi mindent csinált, s hányfajta vezető tisztséget töltött be: volt a Magyar Nemzeti Bank elnökének főtanácsadója, az MNB Monetáris Tanácsának tagja és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzor emeritusa. De amiért most írok róla, annak más oka van, ő ugyanis alanyi jogon költő is, akinek 1996-ban jelent meg első kötete. Idén, a Magyar Napló kiadásában látott napvilágot immár huszonharmadik könyve, amely Mint még soha címmel ötven költeményt tartalmaz.

Báger Gusztáv éltes kora ellenére fiatalos hangvételű verseket ír, melyek életbölcsességről tesznek tanúbizonyságot, s olvasásuk nem okoz lelki vagy szellemi elnehezülést. Az egyik ilyen költemény a Szigetmagányban című, amely így kezdődik: „Mindenkiben van egy másik ember. / A tudat manzárdszobájában, / a legfelső szinten éldegél. / Rálát a lényegi dilemmáira. / De csak akkor szól bele az ügymenetbe, / ha a rendszergazda felkéri egy futtatásra…” Az Örökség című fejezet létösszegző versekkel kezdődik. A Kesernyés, posztumusz dal helyszíne egy temetés, ahol „csak álltam a koporsó előtt” – olyan valaki mellett, akinek „egy ifjú asszony volt a titka”. Majd megérkezik a költemény fő gondolata, melyet magunkkal vihetünk: „Jövőként érkezett, / de elnyelte a múlt.” A múlt egy bizonyos életkor után teremthet bölcsességet, letisztultságot, de lehet súlyos teher is, melynek feldolgozatlansága nehézségeket okoz. A Legyen című hétsoros kéréssel zárul: „Legyen az odaát egy élhetőbb világ.” Sokan bízunk ebben, s kívánjuk is, s ezt olvasva elgondolkodhatunk azon: ez itt miért nem az. Amikor elérkezünk A zene élettana című vershez, amely egy nagy vers nemcsak terjedelme, hanem zeneisége, játékossága és mondanivalója miatt, akkor a végére érve érezzük, hogy itt valami történt. Hirtelen nem is lehet tovább menni a versolvasással, mert ez a kötet csúcspontja, amely hatása miatt nagyobb befogadási feldolgozást igényel.

[[paginate]]

A Minden este című költeményében megfogalmazza a költő mindennapos belső megtisztulásainkat, ahogy esténként előbújnak az árnyak: „Mindenhez hozzáragad az idő”, amikor elfogy az ész keserűsége. Ezzel a helyzetképpel kezdődik a lírai vallomás, amely kis drámába vált át: mikor esténként meghal a képzelet, és az agy bedobozolja az álomképeket, melyekben leképződnek nemcsak a vágyaink, hanem a csalódásaink is, hogy reggel beköszönthessen az életkedv, s felfelé zuhanhassunk. A Nemzedékekből megismerjük egy családi tragédia darabját, ami egy apátlan nemzedéket eredményezett.  A Pillanatban történelmi helyzet idéződik fel, az államosítás és a terménybeszolgáltatás, mikor a gazdától a disznóját, szenét, búzáját elveszik. A sértettség és bosszúállás érzése követi a történteket: „Majd kisüt a Nap és a tudat elfelejti az egészet” – fogalmazza meg a költő. De hát mindezt el lehet vagy el kell felejteni? Feltehetjük a jogos kérdést: miért kellene egyáltalán elfeledni? Az Ősi szorongásban az egész kötetet átható őszinte hang szólal meg. A beszéd éle sebet ejthet rajtunk, mert ahogy Báger Gusztáv megfogalmazza: „harapnak a szavak”, s ezek kikezdhetnek barátságokat is, amit megvilágosodás követ: „már nem volt szükségem a barátságra”. Fontosabb egy barátságnál az önazonosságunk. Tandori Dezsőt idézi a költő: „Minden azonosságba békül. / De nem ér, nem ér össze végül”. Ez az életbölcsesség jellemzi a félszáz költemény mondanivalóját.

Szabadverseinek mondanivalója nem öncélú, de személyes hangvételű, amit mértékkel kezel és épít bele költői világába. Nem mintha teljesen új gondolatokat tartalmaznának a költemények, de egyéni hangvételük eredetivé teszi őket. Babits írta egykor, hogy a nagy írói teljesítmény egy új attitűd az élettel szemben. Ezt érezzük Báger Gusztáv új kötetében.

Arday Géza