Az ember tragédiája

Szeptember 21-e a magyar dráma napja. 1883-ban ugyanis ezen a napon volt a színházi ősbemutatója a magyar és a világirodalom egyaránt kiemelkedő alkotásának, Az ember tragédiájának. Madách 1859–60-ban írt, tizenöt színen játszódó, több mint négyezer soros drámai költeményéről azt tartották, nem adaptálható színpadra. Húsz évvel később akadt csak bátor vállalkozó – Paulay Ede, a Nemzeti Színház igazgatója.

A bibliai teremtéstörténetből kiinduló, az első emberpár tragédiájába a világtörténelmet belesűrítő darabot bizonyára nem kell bemutatni olvasóinknak. „Madách emberiségkölteménye – a nagyromantika stílusába kötötten is – örök érvényre tör. »Az« emberről, a teremtett emberről, a szabad akaratról, a lehetséges választásokról, az emberi közösség működésének formáiról gondolkodik és beszél. Külső cselekményénél erősebb a különféle eszmei lehetőségek fölmutatása” – méltatja a művet Sirató Ildikó irodalom- és színházkutató az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) blogján.

Madách születésének 200. és a színházi ősbemutató száznegyvenedik évfordulójára ugyanis az OSZK tárlatot szervezett: a Színháztörténeti és Zeneműtárának színháztörténeti gyűjteményéből, valamint a Történeti Fénykép- és Interjútár mozgóképei közül állítottak közszemlére érdekes dokumentumokat. A december 22-ig látogatható időszaki kiállítás egyebek mellett felsorakoztatja a második világháborúig született legizgalmasabb díszlet- és jelmezterveket, emellett digitálisan bepillantást nyújt Paulay Ede rendezői példányába, képen is megmutatja az ősbemutató főszereplőit, valamint Az ember tragédiája alapján készült filmes feldolgozásokat.

[[paginate]]

Az Isten tragédiája

Az elmúlt másfél évszázadban negyven nyelvre fordították le, megelevenedett színi-, báb-, opera- és balettelőadásként, Jankovics Marcell grandiózus animációs filmet készített belőle. A Nemzeti Színház repertoárjában is vissza-visszatérő vendég, legújabb, Duna-parti épületét 2002-ben szintén ezzel a művel nyitották meg, Szikora János rendezésében. Az általunk is beharangozott Trianon-darabot, valamint a Hadik-filmet jegyző direktor 2018-ban ismét Madách örökbecsűjéhez nyúlt, ezúttal Székesfehérváron.

Ez volt az első alkalom a Vörösmarty Színház életében, hogy Az ember tragédiája 1-et (erről az egyesről bővebben majd később) bemutatták, rögtön különleges formában, hisz a négyórás előadásnak Szikora mellett három másik rendezője – Bagó Bertalan, Hargitai Iván és Horváth Csaba –, ebből fakadóan pedig több szereposztása volt – öt Ádám, öt Éva és négy Lucifer adta egymásnak a stafétát a színpadon.

Amellett, hogy négyfelé osztotta a korszakokon átívelő darab terhét az alkotókról, ez a megoldás az egyes szereplők különböző személyiségjegyeit is kiemelte. Így láttuk meg a Kísértő lázadó-romboló indulata mellett (hála Lábodi Ádám játékának a kerettörténetben) az eseményeknek szabad folyást engedő ravaszságát (Tűzkő Sándor megformálásában Egyiptomtól Rómáig), de ideig-óráig tartó sikerei ellenére kudarcra ítéltségéből fakadó elemi dühét is (Kuna Károly alakítása, leginkább a bizánci színben). Ez a csereberélés lehetőséget kínál, hogy a történelem haladását érzékeltessük Ádám és Éva szerepének egyre idősebb színészekre osztásával – mint ahogy más előadásokban élnek is ezzel az eszközzel –, ám itt csak a kerettörténet első emberpárja esetében valósult meg a papírforma. Ez egyáltalán nem baj, sőt! A Paradicsomból kiűzetett, jóra és rosszra borzadva rácsodálkozó, gyermekemberből szülővé váló fiatalokat meglepő, elgondolkodtató párosok követik.

[[paginate]]

A rendezőváltás a színpadképnek is jót tett. Szikora János elemelt, kortárs, csak szimbolikus díszletekkel dolgozó kerettörténete még a mennyei lények túlméretezett csillagos fülbevalói ellenére is jól működött, a mozgó háttéren a homokból embert gyúró kezek látványa méltó indítása volt az emberiségkölteménynek. Kiemelkedően jól sikerült Horváth Csaba egyiptomi színe: a siker nemcsak a blues-t éneklő építőmunkásoknak, hanem az előbb említett homokból képletesen és valóságosan is önnön emlékművét formázó emberkéznek is köszönhető. Nem is értjük, hogy dirigálhatta ugyanő a legfurcsább, legkevésbé értékelhető színt, az athéni koreográfiáját is.

Sajnálkozásra azonban nem sok időt hagyott a négyfelvonásos előadás, hisz a történet minden ügyesen kitartott csúcs- és mélypont után robogott tovább a szerzői szándéknak megfelelően. A négyes rendezést azért mindenképp dicséret illeti, hogy elégséges teret adott Madách zsenialitásának kibontakozni. Végigülve az előadást, megerősödött bennünk az érzés, hogy az alsósztregovai kúriában örökérvényű remekmű született, okos és tiszteletteljes továbbgondolása az alapjául szolgáló bibliai történetnek.

Ha már itt tartunk: akad a forgószínpadszerűen változó társulatnak egy állandó tagja: az Úr. Hatásos döntés volt őt nem lecserélni, ugyanakkor Gáspár Sándor alakítását felemásnak ítéltük. Hiteles volt az emberért szeretettel aggódó, akár közbe is lépő, s a végén minket gyermeki örömmel bátorító Isten szerepében, ám a dörgő hangú, tiszteletet parancsoló megszólalásaiban nem tudott kitörni a kaporszakállú öregúr képzetéből. Még így is rá tudott mutatni az Isten tragédiájára: az emberiség a boldogság hajszolásának lázálmaiban forgolódva és a kísértések bűvöletében kapálózva szenvedi végig a világtörténelmet, azon szorongva, hogy alkotója magára hagyta őt, miközben ennek épp a fordítottja igaz.

[[paginate]]

A néző tragédiája

Amiért az előbb kitárgyalt előadást egyáltalán visszanéztük, az a testvérdarabja, Az ember tragédiája 2.0. A már említett négy rendező ugyanis nem elégedett meg a klasszikus darab színpadra állításával, továbbgondolták Madách örökbecsűjét: felkértek négy kortárs szerzőt – Darvasi Lászlót, Márton Lászlót, Tasnádi Istvánt és Závada Pált –, hogy írjanak XX. századi színeket, s a kerettörténeten is csavartak egyet. A 2021-ben bemutatott, az évad legjobb drámájának címével kitüntetett darab nemcsak folytatása, hanem egyfajta tükörképe is próbál lenni az eredetinek.

Ott kapcsolódunk be Ádám és Éva történetébe, hogy épp megérkeznek egy új planétára, a Föld 2.0-ra, miután a szülőbolygójuk olyannyira haldoklik, hogy Isten is lemondott róla. Akárcsak az emberiség többi részéről, hisz ezt az asztronauta-emberpárt szemelte ki, hogy benépesítse az új Édent. Csakhogy van egy kis probléma…

Mintha valami nem stimmelne ezzel a Luciferrel. Perlekedik ugyan, egyénieskedik, mégsem lázad, látszólag elfogadja az Isten adta status quo-t. Ez csak az első gyanús jel, hamar kiderül, hogy a Mindenható ember 2.0-t alkotott, méghozzá olyat, aki nem emlékszik a múltra, hogy ne is akarjon lázadni. A Kísértő így ezúttal arra próbálja rávenni az Urat, hogy visszafelé utazhasson a jó és a rossz tudásától megfosztott Ádámmal és Évával a történelemben, hogy kiderüljön: emlékei tudatában is magasztalni fogja-e Teremtőjét.

[[paginate]]

Az ötlet jó, ahogy az is izgalmas, hogy ismét a Lucifer felkínálta narratíváját látjuk az eseményeknek, melyben Isten gyakran néma, tétlenségre kárhoztatott szereplő. Mintha a bukott angyal ezúttal nem is Ádám és Éva fülébe duruzsolna, hanem közvetlenül Istent kínozná azzal, mivé fajult a véres XX. században az emberi kegyetlenség. Sőt a többi angyal elborzadt kifakadásai mintha egyenesen az Urat tennék ezért felelőssé, hogy nézheti végig mindezt.

Ez a feszültség leginkább a Závada által írt nagyváradi-berlini színben van jelen, egyértelműen az a darab legjobbja, dramaturgiailag, vizuálisan és szövegét tekintve is. Amellett, hogy beemeli a világtörténelem csomópontjainál bámészkodó első emberpár útvonalába a legújabb kori magyar történelmet is, a szereplők brilliáns párbeszédben állnak klasszikus önmaguk megszólalásaival. Nem tudjuk elégszer hangsúlyozni: Závada mesterien nyúlt az eredeti szövegkönyvhöz. Ez a szín önálló alkotásként is megállná a helyét, érdemes türelemmel megvárni.

^{Fotó: Vörösmarty Színház, Székesfehérvár}

[[paginate]]

Merthogy a 2.0 tragédiája, hogy a másik két szín sokkal-sokkal gyengébbre sikeredett, s további jelenetek híján mindegyik az öncélúságig túlnyújtottnak, fárasztónak érződik. Míg Madách és Závada társadalomkritikája jogosnak érződik, a többieké – különösen a fájdalmasan karikaturisztikus Picasso-történet –, erőltetett. Ez az ebben a darabban is vetésforgóban cserélődő színészeket is láthatóan kellemetlen helyzetbe hozza, pedig Az ember tragédiája 1. a tanúnk, hogy ennél sokkal jobb teljesítményre is képesek.

Míg Madáchon azt éreztük, hogy Istenhez hasonlóan szereti hőseit, addig a 2.0 alkotói mintha elveszítették volna hitüket az emberiségben. Ezt az érzést nem oldja fel a lezárás sem, amely ráadásul az ígéretesen induló kerettörténetet nem zárja le megnyugtatóan. Ez a néző tragédiája.

Míg a Dekameron bábszínházi frissítése jól sikerült, ugyanez összességében nem mondható el nemzeti irodalmunk koronaékszeréről. Bár a székesfehérvári társulat párdarabja felemásra sikeredett, a fentiek ismeretében érdemes adni neki egy esélyt. Mindkét említett előadás megtekinthető felvételről az eSzínház kínálatában. A Nemzeti Színház műsorlistájából sajnos épp hiányzik Az ember tragédiája, igaz, ők a magyar dráma napját egy több mint hétórás nemzetközi előadással ünnepelték a Színházi Olimpia részeként, amelyről korábban szintén írtunk. Aki pedig friss színpadra állítást megtekintve szeretné ünnepelni a száznegyvenedik évfordulót, annak a Katona József Színház EMBTRAG címmel futó darabjára érdemes jegyet váltania.

Feke György