A szűken két hétig tartó összművészeti esemény már az első évben megtalálta helyét az őszi kulturális rendezvények között, sőt az első helyet is kivívta. Ez kötelezi a rendezőket is. Évről-évre különlegességekkel erősítenek. Idén két, zenetörténetileg is meghatározó eseményt tartottak. Egyik Kurtág György egyetlen operájának magyarországi bemutatója volt, a Játszma vége című egyfelvonásos, mérföldkő a kortárs zenében. A másik pedig egy olyan Liszt-mű bemutatója, amely új felfedezésként vonul be a zenetörténetbe. Ritka, hogy egy-egy XIX. századi kotta a teljes ismeretlenségből lépjen elő. Talán ilyen nincs is már, hiszen a Staatskapelle Weimar előadásában fölhangzó Sardanapalo című Liszt-operatöredék, illetve az opera első felvonásának vázlatos kézirata eddig is ismert volt, hiszen jó 160 éven át pihent a weimari Goethe és Schiller Archívumban. A zenei szakma bár ismerte, de talán túl töredékesnek vagy vázlatosnak tartotta arra, hogy elővegye, rekonstruálja és be is mutassa. De jött David Trippet fiatal cambridge-i angol zenetörténész, kultúrtörténész, aki a töredékdallamban meglátta az egészet és meglátta azt, hogy Liszt rövidítéseit, sajátos jelöléseit, gyorsírását „csak” meg kell fejteni, csak Liszt fejével kell gondolkodni. Mindezeket el is végezte, amikor előadásra alkalmassá tette, hangszerelte, rekonstruálta és a 2018-as weimari világpremier után 2023 októberében a magyar közönség előtt is – magyarországi bemutatóként – a Liszt Ünnep műsorára tűzhették ezt a zenetörténeti különlegességet. Fontos megjegyezni, hogy a Sardanapalo magyarországi bemutatóját a Kurtág-operához hasonlóan jóval korábban tervezték bemutatni, de a covid járvány ezt megakadályozta.

[[paginate]]

A zenemű szövegkönyvének alapját Lord Byron hasonló című műve ihlette. Az 1788-ban született Lord Byron (teljes nevén George Gordon Noel Byron) az angol romantikus költészet nagy alakja. Korában nemcsak tehetségével, hanem öntörvényű, afféle igazi polgárpukkasztó életmódjával is kitűnt kortársai közül, a társadalom erkölcsi ítéletét is magára vonta. Még száműzték is Angliából. Sokat utazgatott, és egyre inkább magáévá tette azt az eszmét, hogy az emberéletnek csak a magasztos célok adnak értelmet. Ezek legfontosabbika pedig a nemzetek szabadsága. Támogatta az itáliai forradalmi eszméket és a görög függetlenségi harcokat, a törökök ellenében. 1824-ben, fiatalon, mindössze 36 évesen hunyt el – utazásai során összeszedett maláriában. Alakja, zsenije azonban a XIX. századi alkotóművészek többségének példaképe maradt, akik közé bizonyos értelemben Liszt Ferenc is tartozott. Lord Byron, történetében Sardanapalusnak (az olasz opera címében Sardanapalo), az utolsó – képzeletbeli – asszír királynak állít emléket, akinek végső tragédiája, hogy népe föllázadt ellene, és ő kedvesével együtt a máglyahalált választja.

Liszt Ferenc terve az volt, hogy igazi olasz operát fog írni a történetből és ezt el is kezdte. A zenetörténet nagy kérdése továbbra is az, hogy miért nem fejezte be. Szakértők, a kortárs történésekből próbálnak meg válaszokat találni a kérdésre. Miért tette félre Liszt az első felvonás megírása után az operát? Talán azért, mert az első felvonás librettója után a – számunkra ismeretlen – szerzőnek javításra visszaküldte a második és harmadik felvonás szövegkönyvét, és talán arra várt, hogy visszaérkezzék hozzá?

A libretto szerzőjéről soha többé nem hallunk, talán a forradalom ragadta őt el – ki tudja. Liszthez nem érkezett meg az opera folytatásának kézirata. David Trippet ezt tartja valószínűnek. Vajon az okok között hangsúlyos volt Verdi alkotói korszaka, aki akkoriban újította meg és vitte diadalra az olasz operát? Számított-e Lisztnek Wagnerrel folytatott barátsága, akinek teljesen „átengedte” a német opera megszületését – bár ő sosem készült erre. Hátráltatta-e operaszerzői terveit az, hogy rengeteg más (zeneszerzői, előadói, tanári) feladata volt, amelyek hosszú-hosszú utazásokkal is jártak időnként?

[[paginate]]

Mindenesetre Liszt egyik, édesanyjához írt levelében (Liszt: Briefe an seine Mutter Leipzig, 1918) Szekszárdról azt írja Párizsban tartózkodó anyjának 1846-ban: „… eltökéltem magam, hogy Bécsben mutatom be első operámat (Sardanapalo) /…/ ha az eshetőségek meghiúsulnának /…/ Weimarba mennék”. Olyan kérdések ezek, amelyekre pontos válasz nincs, a Liszt-rajongók, zenebarátok viszont találgathatnak.

Egy azonban biztos: az előadás hallgatósága egy ízig-vérig Liszt-alkotásban gyönyörködhetett az október 22-i bemutatón, a MÜPA Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében. Éppen Liszt 212. születésnapjára esett a magyarországi bemutató, és azon az estén csak az ő szerzeményei csendültek föl a koncerten. Először a Weimari népdal, majd a Dante-szimfónia, amely talán legjelentősebb nagyzenekari műve, végül pedig a várva várt Sardanapalo. A háromszereplős műben a címszereplő asszír király mellett megjelenik Mirra, az ión rabszolgalány, és egy Belesa nevű pap. Szép gesztus volt a rendezőktől, hogy előadásra a Weimari Staatskapelle együttesét hívták meg. Ez a több mint 500 éve alakult együttes Liszt Ferenc életében is igen jelentős volt, hiszen 1848-tól 10 éven át ő maga vezette a zenekart. A bemutató estéjén közreműködött még a Nemzeti Énekkar Női Kara, a szólóénekesi gárda megegyezett a 2018-as weimari ősbemutatóéval. Az est dirigense Kirill Karabics volt. Az ünnepen jelen volt David Trippet is, akinek köszönhető, hogy a Liszt-életérzés nem csupán erősödhetett a zenerajongók táborában, hanem új színekkel, értékekkel is gazdagodhatott.

Gimesi Zsuzsa