Ha valaki néhány évvel ezelőtt azt mondja, egyháztörténeti tanulmányokat olvasgatok, sőt ez kifejezetten kedvelt tevékenységem lesz, annyira, hogy még ilyen kötetről méltatást is írok, nehezen adtam volna hitelt az illető szavainak. Mi több, általában a tudományos értekezések, azon belül egyházunk története teológiai tanulmányaim között is az essünk túl rajta kategóriába tartozott. Viszont Petrőczi Éva kötete több szempontból más. Megérintett, megfogott, annak ellenére, hogy persze találnék kifogásolnivalót benne, ha ez lenne a szándékom, azonban sokkal fontosabbnak látom kiemelni az érdemeit.

Ennek a fordulatnak alapvető oka, hogy Petrőczi Éva úgy közelít tárgyához, ahogy én is csinálnám, ami engem is igazán érdekel, vagyis az egyes embert állítja középpontba. Miközben ténylegesen korszakokról, jelenségekről, irányzatokról ír, mindig egy, illetve értelemszerűen olykor több, hitében elkötelezett ember portréja rajzolódik ki előttünk.

Van még egy szempont, amit elöljáróban fontos kiemelni, ez pedig nyelvünk szépsége. Néhány évvel ezelőtt csodálkoztam rá saját felmenőim életének kutatása közben arra, milyen gyönyörű bonyolultsággal tudtak fogalmazni eleink, értve ezelatt a hosszú, ám szabatos körmondatokat, amelyek kétségtelenül összpontosítást, figyelmet kívánnak a tőmondatokhoz szokott mai olvasótól, ám cserébe a belefeledkezés örömét adják. Petrőczi Éva dolgozataiból, legyen szó a puritanizmus hazai képviselőiről vagy a peregrinus diákokról, minden oldalon kiderül, református prédikátorainknak mennyire mindennapi kenyere volt a nyelv, méghozzá nem csupán a szószéken, ahol ez talán magától értetődő kívánság lenne, hanem az élet egyéb területein is, például magán levelekben.

[[paginate]]

Ennek érzékeltetésére, az egyszerűség kedvéért álljon itt olyan prédikációrészlet, amelynek szerzője az időben már hozzánk közelebb álló, így könnyebben érthető szerző, a puritán Medgyesi Pál dédunokája. „Most pedig arra kérlek az Úrnak nevében benneteket, emlékezzetek meg-meg gyakorta azokról, a’mellyeket tőlem ebben az órában hallottatok. Gondolkozzatok figyelmetesen, ennek a’ Szent Vallásnak, mellynek mi-is sorsosi vagyunk, eredetéről, megfundáltatásáról, e’ Világon lett tsudálatos elterjesztéséről, bizonnyal meg fogjátok esmérni, hogy ez nem emberek’ kezeinek, hanem egyenesen a’ mindenható Istennek munkája, ollyan Mennyei ajándék, melly azért adatott az embereknek, hogy őket boldogokká tegye mind örökké, következésképpen, hogy ehhez az Egeknek Leányához mindnyájan ollyan tisztelettel, és szeretettel tartozunk viseltetni, a’ minéműt annak Felséges származása érdemel.“

A mondat patikamérlegen készült egyensúlya ellenére mégis fontosabb a gondolat. Életünk, tehát nem fizikai létünk, hanem a maga teljes gazdagságában megélt emberi élet esszenciális alkotóeleme a hit, és ebben nincs különbség az évszázadokban. Ezt az elkötelezettséget lehet érezni a karcsú kötet minden tanulmányában, méghozzá egyszerre a bemutatott szereplőknél és a szerzőnél, ettől válik élővé és hatóvá tudományos publikációk összefűzött sora.

A kötet amúgy négy fő szakaszra van osztva, és az az ív, amely a hit középpontba állításával összeköti az 1600-as évek közepét napjainkkal, mindvégig tetten érhető. Különösen beszédes a harmadik nagy egység címe: Járványok, imák, gyógyítás. Bár Petrőczi Éva is említi, hogy most elkerülhetetlen az áthallás, a kitekintés az aktualitásra, ez a néhány reflexió a szövegben még belül marad a megengedett határon, nincs szó direkt átültetésről napjaink járványos időszakaira. Különösen, hogy a tanulmányok élesen mutatják be, mennyire meghatározó volt a betegség Isten büntetése bűneinkért felfogás.

[[paginate]]

Különösen érdekes az Imádság betegség idején című írás, ami alcímének megfelelően angol és magyar puritán ima összevetését tartalmazza. Abban nincs semmi meglepő, hogy az Angliában is tanult Medgyesi, illetve az őt részben követő, részben kortárs lelkészek, teológusok, akik európai tanulmányaik során fontosnak tartották, hogy a szigetországban is eltöltsenek időt, fordítanak angol szövegeket. Az viszont váratlan, amire a szerző alapos kutatómunkája hívja fel a figyelmet, vagyis a tény, hogy miközben a teológiai szövegeket kifejezetten szabadon kezelték, mikor a magyar közönség számára átírták, aközben az imák gyakorlatilag egy az egyben fordítások, pontosabban belekerülnek olyan részek, amelyek „deákosak“, vagyis a magyar lelkipásztorok, református prédikátorok jellemzően latinos alap műveltségéhez igazodnak.

Végezetül nem hallgatom el, hogy a negyedik rész, Leyda és Franekera neveltjei, hozzám mindenképpen közel álló téma, hiszen magam is álltam a magyar peregrinus diákok emléktáblája előtt az Utrechti Egyetem folyosóján, miként Franekerben is láttam a házat, ahol a sok-sok év során az ott megforduló magyar diákok túlnyomó többsége szállásra talált. Ami egyértelműen kiderül Petrőczi Éva összefűzött dolgozataiból, ezek a magyar peregrinusok nagyon sok szenvedést, nélkülözést, betegséget, fájdalmat vállaltak, amihez hitük adott erőt nekik. Csúzi Cseh Jakab szavaival: „Készitsük magunkat a’ nyomoruságoknak el-viselésére, minek-előtte azok el-jőnének, és elmélkedgyünk arról, hogy az Isten kedves’ kegyelme jelen lehet és megörvendeztethet minket a’ nyavalyák között-is, mint szintén csendes bóldog állapotunkban: mert mikor dorgál-is az Úr, szeret mindazáltal, és soha rólunk el nem feledkezik”.

Szabó Zoltán