– Isten éltesse hatodik gyermekét! Nevezhetjük így a Csillagszeműt?

– Mindenképpen, mert annak idején az én fejemből pattant ki az isteni szikra. Akkoriban a Magyar Állami Népi Együttesben dolgoztunk a férjemmel, Timár Sándorral, és ahogy születtek szép sorban a gyermekeink, az járt a fejemben, hogy abból a csodálatos népi kultúrából, amit mi éltünk, ők sem maradhatnak ki. 1993-ban még nem létezett olyan néptáncegyüttes, amelyikben egészen kicsi kortól foglalkoztak a gyerekekkel. Amikor megszületett a legkisebb fiam, Gergő, akkor kerestem meg az akkori igazgatót, Serfőző Sándort, aki pozitívan fogadta az ötletemet, így a Csillagszemű az Állami Népi Együttes égisze alatt indult. A kezdeti 50 fős létszám egy év alatt megháromszorozódott, én pedig megértettem, hogy nincs olyan intézmény, amely ezt a nagyságú csoportot fenntartaná. Abban az időben már lehetett vállalkozni, én pedig gondoltam egy nagyot és magántársulatot alapítottam. A Csillagszemű ebben a formában azóta is egyedülálló a szakmánkban.

[[paginate]]

– Miért lett ilyen hamar ennyire népszerű?

– Kuriózum voltunk, foglalkozott velünk a média, de a hírünk  szájhagyomány útján is terjedt. Felvételi vizsga csak az alapításkor volt a létszámkorlát miatt, utána már mindenki előtt nyitva állt a kapu. Az általunk alkalmazott Timár-módszernek egyébként is az a lényege, hogy mindenki részesülhessen a néptánc adta élményekből. A gyerekek nagyon jól érezték magukat ebben a közegben, a szülők pedig látták, mennyire hatékony és értékes elfoglaltság. Egyik szülő tovább adta a másiknak, hogy az ő gyereke itt táncol, hozták a barátokat, rokonokat. Matyika fiam osztálytársainak több mint a fele jött, de az együttesi kollégáim, öltöztetőnőtől a táncosokig is beíratták a gyerekeiket. A Covid megjelenése előtti évben már 900 gyermekkel foglalkoztunk Budapesten és a környező településeken, például Piliscsabán, Szentendrén és Törökbálinton, de van csoportunk Egerben és négy angliai városban is.

– Hogy alakult ki az az a profiljuk, hogy Magyarországot képviselik külföldi állami rendezvényeken, a határontúli és a diaszpóramagyarság alkalmain, vagy épp a hazánkba érkező delegációk fogadásain?

– Az aktuális állami vezetés hamar ránk talált, s ez az érdeklődés azóta is él, mert mindenkor megbízható, magas minőségű, értékes műsort nyújtunk, ráadásul több korosztállyal, kicsi gyerektől a felnőttig, így nagyon változatos a kínálatunk. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy milyen kép alakul ki a világban Magyarországról és a magyar kultúráról. Hálásak vagyunk, hogy ilyenformán az egész világnak tudtuk megmutatni a magyar kultúrát.

– Mi a Csillagszemű sikerének titka?

A módszer, amely szerint anyanyelvként tanítjuk a gyerekeknek a táncot, dalokat, viselkedési formákat, színpadi megjelenést. A tudás és az a természetesség, ahogy ők a színpadon megjelennek, mindenütt meghozza a sikert, bárhol is legyen az előadás. A meghívások mellett évente legalább két saját rendezésű nagyszabású előadást tartunk Budapest reprezentatív színházaiban, mint például az Erkelben, az Operettszínházban vagy a MÜPA hangversenytermében.

[[paginate]]

– Összeszámolta már, hogy az elmúlt évben hány „csillagszemű gyermeke” lett?

– Pontos számot nem tudok mondani, bár megvannak a régi névsorok, de egészen biztos, hogy az elmúlt 30 év során több tízezer gyerek járt hozzánk. Az idei ünnepi eseménysorozat számomra legkedvesebb része a májusi táncháztalálkozó volt, amire közel háromszázan jöttek el a Hagyományok Házába, sokan a legrégebbiek közül. Az egykori táncosok hozták a szüleiket és a gyerekeiket. Megható volt, hogy akiket hároméves koruk óta tanítok, ott táncoltak a pirinyó gyerekeikkel.

– Őket látva nem sajnálta, hogy nem gyerekként szívta magába ezt a kultúrát?

– 1959-ben voltam hároméves, akkoriban az ilyen típusú foglalkozás kicsi gyerekekkel még nem létezett. Hat éves koromtól 14 éves koromig versenytornász voltam, semmit sem tudtam a néptáncról. Amikor Timár Sándor felvett az általa vezetett Bartók Béla Táncegyüttesbe, 14 évesen rögtön felnőttek közé kerültem. A Csillagszeműben teremtettük meg azt a lehetőséget, hogy egészen kicsi kortól táncolhassanak a gyerekek.

– Hogy csökkent a korhatár öt évről háromra?

– Úgy, hogy a szülők a kisebb testvéreket is elhozták, és nem volt szívünk nemet mondani. Háromévesen a gyerek már rendkívül értelmes, fogékony, szivacsként szívja be a tudást, a mozdulatokat és a szabályokat, a fegyelmet is. Külön csoportban foglalkozunk az óvodásokkal, a kisiskolásokkal, a felső tagozatosokkal és a 16 év fölöttiekkel. Közös próbák, előadások is vannak, nem zárjuk el őket hermetikusan. Így egymástól is tudnak tanulni a táncosok: a nagyobbak példát mutatnak, felelősséget tanulnak, a kicsik pedig rengeteg dolgot lesnek el tőlük.

– Hasonló elven működött az ötszáz éve kialakult református iskolarendszer is.

– Karlócai Mariann pasaréti magánóvodájába jártak a gyerekeim. Zseniális óvónő volt, még a szocialista időkben is működhetett az óvodája. Nála is egy csoportban voltak a 3-7 éves gyerekek. Nagy példaképem, rengeteget tanultam tőle.

– Miért nincs felvételi?

– Nem vagyunk zseniképző, mindenkit megillet a lehetőség, hogy találkozzon ezzel a kinccsel. Komplex nevelést kínálunk, nem csupán tánclépéseket tanítunk: a Csillagszemű minden szintjén kultúraátadás zajlik, emellett az életre készítünk fel. Aki pici kortól kezdi, és kitart, az nagyon-nagyon képzett táncos lesz. Ebben áll a Timár-módszer ereje.

[[paginate]]

– Meséljen erről!

– A módszer lényege a már nem létező néphagyomány, a paraszti társadalom rendje szerinti gondolkodás: a nagyközösségek, óriáscsaládok biztonságot adtak, az adott értékrend természetes módon hatott – a tánc, az ének is naponta jelen volt. Martin György [a nemzetközi rangú magyar tánckutatás megteremtője – A szerk.] és Sanyi felfedezésében az volt az úttörő, hogy rájöttek, miként épül fel a magyar néptánc nyelvtana: megfejtették, milyen motívumok vannak, s azok hogyan kapcsolódnak össze. Hiszen ha a motívumokat szépen összefűzzük, abból úgynevezett táncmondatot lehet alkotni. Ha a táncosok elsajátítják a tánc „nyelvtanát” ki-ki a saját karakteréhez, személyiségéhez tudja igazítani a táncot, s innentől a magyar néptánc egyedi önkifejezési eszközzé válik, és különleges életérzést ad. Viszonylag hamar el lehet jutni arra a szintre, amelyen az ember már felépítheti a saját táncát.

– Milyen volt a sport világából érkezve, francia tagozatosként végigcsinálni az első néptáncórát?

– A Kölcsey-gimnáziumba kerülve hetente 12 franciaórám lett, ezek mellett nem tudtam tovább járni a délutáni edzésekre, de a mozgást nem akartam feladni. A nővérem akkori udvarlója – később sógorom – Sanyinál táncolt, ő vitt el felvételizni a Bartók egyik próbájára. A mester bemutatkozott, leültetett, hogy nézzem meg a bemelegítést, közben viszont elfeledkezhetett rólam. Tornászként nem tartottam keménynek a bemelegítést, amit láttam, meguntam a várakozást és elmentem. De a sógorom másnap visszavitt és akkor sikeres felvételi vizsgát tettem.

– Gondolta akkor, hogy majd ezzel telik az egész élete?

– Nem gondoltam, a pedagógia vonzott, emberekkel akartam foglalkozni, francia-magyar szakos tanárnak készültem. Ugyanakkor nagy örömmel vetettem bele magam a táncba. Az utánpótlás csoport egy héten kétszer, a felnőtteké háromszor próbált. Fél hétre mentem, tízig maradtam. Sanyi látta, hogy szorgalmas vagyok, jól megy, tehetségem is van, ezért idő előtt, már fél év után felvett a nagy együttesbe azzal a feltétellel, ha továbbra is járok az utánpótlásba. Akár gyanús is lehetett volna: miért egyedül csak én járok ötször egy héten? Mert minden nap akart látni – fejlődésem érdekében, ahogy ő mondta. Az érettségi évében arra kért, hogy maradjak a tánc területén. Győzködött, hogy mint pedagógus, itt is sikeres lehetek, ezt bizonyítandó rám bízta az utánpótlás vezetését. Bevált a terve, pedig szinte az összes tanítványom idősebb volt nálam, sikeresen tudtunk dolgozni. Szót fogadtam Sándornak, és maradtam a táncos szakmában: előbb a Népművelési Intézet felsőfokú tanfolyamára jártam 4 évig, majd amikor újra megnyílt a Táncművészeti Főiskola, azt is elvégeztem.

^{Mester és tanítványa anno}

[[paginate]]

– Ilyen nehéz kezdet után mi változott? Mi fogta meg mégis a táncban?

– Maga a ritmus és a mozgáskincs, a páros táncok tetszettek nagyon. Szerencsés vagyok: a torna remek alapot adott nekem, tudatosan tudtam bánni a testemmel. Amikor stílust tanultam és rájöttem annak a lényegére – például a szatmári táncok szép hullámzásának nyitjára –, könnyen tudtam magam annak megfelelően irányítani. Nagyon tetszett a zene és a népdalok, a tánc mellett szólóénekes is voltam. A gyönyörű népviseletektől, amelyeket a színpadon viseltünk, el voltam ragadtatva. A társaság is nagyon jó volt, azóta is összejárunk, a Bartók Együttes 65. évfordulójára 40 régi táncos jött el az általam rendezett kerti találkozóra.

– Ha egy ilyen közegben nő fel az ember, az bizonyára meghatározza a személyiségét.

– Nekem valóban megadatott, ami keveseknek, hogy ilyen fiatalon egy magas színvonalú szellemi műhelyben nőhettem fel. Utánam egy évvel érkezett a Bartókba zenélni Sebő Ferenc és Halmos Béla; Sanyi pedig barátja, Martin György segítségével zeneileg és táncban is megújította az együttest. 15 évesen egész estéket töltöttem a próbateremben Nagy Lászlóval, Csoóri Sándorral, Kósa Ferenccel, Szécsi Margittal, Weöres Sándorral. Ezek az írók, költők rendszeresen jártak a táncházakba és a Sebő Klubba is. Nagy László a Bartók Együttesnek írta a Táncbéli tánc-szók című versét, Sándor csodálatos koreográfiát készített rá.

– Ön is ott volt 1972-ben az első budapesti táncházban a mai Írók Boltjában. Milyen volt a hangulat?

– Fantasztikus élmény volt, noha fogalmam sem volt még arról, mi az. Előtte elmesélték, hogy ez erdélyi szokás, a neve Székhez, a mezőségi református faluhoz kötődik. Máshol is volt rendszeres alkalom a mulatásra, ismerkedésre a fiataloknak, de ott egy-egy ház nagyobbik, lakatlan szobáját bérelték ki jellemzően egyedül élő özvegyektől, azért hívták táncháznak. A budapestit a Bihari Táncegyüttest vezető Novák Ferenc rendezte, ő már járt Széken Kallós Zoltán erdélyi néprajzkutató segítségével. A meghívón ez állt: „Zene és tánc, úgy mint Széken”. Az ajtóban a biharis táncosok várták az érkezőket – erdélyi szokás szerint – pálinkával, a Sebő-Halmos duó és Éri Péter zenélt. Széki táncokat táncolni még csak a bartókosok tudtak, Sanyi már korábban felkészített minket. Nagyon jó volt a hangulat.

[[paginate]]

– Ugyanakkor nem veszélytelen, jól gondolom?

– Erdélyről akkoriban nem lehetett nyilvánosan beszélni, a tananyagnak sem volt része. Azok tudtak róla, akiknek voltak ott rokonaik. Apukám családja Gyergyószentmiklósról származott, én tízévesen már jártam ott rokonlátogatáson. De nem volt könnyű az utazás, a későbbi néprajzi gyűjtésekre sem, amikre jártunk, mert a hatalom figyelte azokat, akik gyűjtéssel foglalkoztak.

– Hogy lett mégis világszerte ismert mozgalommá a táncház?

– Csoóri Sándor híres mondása, miszerint két óriási fordulata volt a néptáncnak: az első, amikor felkerült a színpadra, a második pedig, hogy lekerült onnan. Az eredeti elképzelés az volt, hogy ez négy budapesti táncegyüttes – a Bartók, a Bihari, a Vadrózsák és a Vasas – klubja legyen, az első néhány alkalom az is volt. A helyiségből viszont kihallatszott a zene, a jó hangulat, a nagy üvegablakokon be lehetett látni, az emberek bekopogtak, kérdezgették, mi ez. Egyre nagyobb volt az érdeklődés. Sebő Feri és Sanyi azt javasolták, nyissuk meg a közönségnek, a többi együttes viszont nem akart utcáról bejött emberekkel foglalkozni. Sanyi viszont szívesen tanított mindenkit táncolni, az ő alkotó munkájába ez is belefért. Így a Bartók kiszállt a klubrendszerből, Feri megszerezte a Fővárosi Művelődési Ház körtermét, és kinyitották a kaput a nagyközönségnek, az emberek pedig özönlöttek. Ha ők akkor ezt nem teszik meg, akkor nincs táncházmozgalom. A hatalom valószínűleg nem örült, de nem is tiltotta. Minden korosztály járt, fiatal, idős egyaránt, fantasztikus közönség volt.

^{Csillagszeműek}

[[paginate]]

– Mit szeret a legjobban a táncban?

– Attól függ, milyen szerepben vagyok. Előadóművészként az elsajátítási folyamatot szeretem legjobban: a legapróbb részletekig megismerkedni egy táncstílussal. Évszázadok bölcsességére, tapasztalatára csodálkozom rá ilyenkor. Hány- és hányféle tánc van? Hogy tudta a nép kitalálni, kicsiszolni ezeket a bonyolult technikákat? Mi mindent mesél el a tánc a másik emberről? Egy dél-alföldi néni mondta egyszer Sanyinak: mondhatott udvarló szépeket, a bálban, tánc közben derült ki, hogy milyen ember, taszigálós-erőszakos vagy figyelmes. [A táncház olyannyira a párválasztás helyszíne volt, hogy Széken például konfirmációjuk után mehettek táncházba a fiatalok, és csak az esküvőig járhattak – A szerk.] Pedagógusként nagyon jó érzés átadni a tudásom, amennyire csak lehet, kihozni a maximumot a tanítványomból. Előadóként pedig az az izgalmas kihívás, hogy a megszerzett tudással a lehető legpontosabban megvalósítsuk a megalkotott koreográfiát. Sanyi koreográfiái mind remekművek, az nem lehet, hogy valamelyiket nem a legmagasabb minőségben adjuk elő.

– A mai napig mesterének tekinti férjét, akitől saját bevallása szerint mindent tanult, aktívan dolgozik az ő életműve ápolásáért. Reflektorfényhez szokott művésztől szokatlan ez a nagyfokú alázat, visszahúzódás...

– Mindent tőle tanultam, persze sokat fejlődtem, régóta önállóan dolgozom, de attól, hogy megadom a neki kijáró tiszteletet, semmivel nem vagyok kevesebb. Sanyi ráadásul mindig egyenrangúként kezelt, ahogy a többi tanítványait is. Ez a tisztelet akkor is így lenne, ha nem lennék a felesége. Minden mester boldog, ha a tanítványa sikeres, mert ez visszaigazolása a munkájának. Ha viszont ez nem párosul tisztelettel, ha a tanítvány elfelejti, hol a helye, az nagy baj. Világéletemben a hierarchia híve voltam. Nem tudom megmondani, hogy ha Sanyi nem 26 évvel idősebb nálam, akkor hogy alakul a szakmai kapcsolatunk, így viszont a köztünk lévő korkülönbség és a mester-tanítvány viszony meghatározta. Ez olyan, mint a japánoknál a meghajlás: tiszteletet parancsoló.

– Ha már említette második legfontosabb műhelyét: 1979 óta évente tanít magyar néptáncot japán egyetemeken, elsősorban Tokióban és Kiotóban. Magyarázatot kérünk erre a meghökkentő életrajzi adatra.

– Az angliai Billinghamben, egy nemzetközi folklórfesztiválon ismerkedtünk meg Yutaka Harada úrral, a Japán Folklórszövetség elnökével, egy igazi mecénással. Érdeklődéssel figyelte a különböző nemzetek produkcióit, és feltűnt neki, hogy amit a Bartók együttes csinál, az más, mint a többi. Ő úgy fogalmazott: nem instant, vagyis nem mű, hanem igazi, hiteles. Meglátogatott minket Magyarországon, majd meghívott minket Japánba. Azóta több mint nyolcvan alkalommal voltam tanítani és turnézni, csak a covidos lezárások idején nem, de idén ismét szerveződik az út. Rengeteget tanultam tőlük. A Csillagszeműt már japán szisztémára csináltam: nálunk pontosság, rend és fegyelem van. Böske néninél pontosan indul a busz, senkire nem várunk. Tanultak a japán fiatalok ír, skót, bolgár táncokat és énekeket is, de a magyar lett a legnépszerűbb. Azt mondják, ez egy olyan életérzést ad nekik (elsősorban a páros táncok), amit ők soha nem kapnának meg, hisz a saját kultúrájuk másmilyen.

[[paginate]]

– Pedagógus, előadóművész, koreográfus, üzletasszony és cégvezető is egy személyben. Miből merít erőt ehhez a sokrétű feladatkörhöz?

– Ezt többen kérdezték, a családom is mondja, hogy a mama elnyűhetetlen. Már gyermekkoromban is bennem volt, a tornát is azért bírtam, mert a sport nemcsak fizikai, de lelki erőnlétet is és kitartást is adott. Nagyon hálás vagyok a Jóistennek, hogy a lelki erőből nekem ilyen sok jutott. Ez segített át minden nehézségen. Valahogy az ember nem fárad el.

– Kapcsolódik az Ön munkásságában a zene és a spiritualitás?

– A kettőt nem is lehet szétválasztani. A tánc nagyon régi műfaj, beszélni se kell tudni hozzá, ritmusra már lehet mozogni. Ezek a mozgásrendszerek mindig kapcsolódtak a vallásokhoz, az ősi japán kultúrában ma is kultikus szerepük van. Vagy gondoljunk a magyar hagyományra: leánykörtáncokat még böjti időszakban is lehetett járni, zöld ágakkal köszöntötték a tavaszt. Hívő római katolikus családban nőttem fel, az is maradtam, gyerekeimet is ebben a szellemben neveltem. Tapasztalatom szerint a sikert nem adják ingyen: a tehetséget ki kell aknázni, azért szorgalmasan kell dolgozni, az pedig hit nélkül nem megy, hisz mindent föntről kaptunk.

– Visszatekintve miért a leghálásabb?

– Hogy ennyi gyermek életének a részese lehettem. Hisz nemcsak a próbákon találkoztunk, körbeutaztuk a Földet, legtöbbjüket én vittem először repülőn. Éjjel-nappal, szállodában, buszon, hajón, repülőn, színházban együtt voltunk. Annyira sok közös élményünk van, hogy az már vetekszik a szülőkével. Kevés embernek adatik meg, hogy ennyi embert mondhat a magáénak, aki felnőtt korában is ragaszkodik hozzá, meghívja az esküvőjére, hozza megmutatni a gyerekét.

– Megvan az utánpótlás is, valamilyen formában mind az öt gyermeke részt vesz a Csillagszemű életében, irányításában. Misi a férfi vezető tanár az együttesben, Matyi operatőr-vágó, Sárika segítségünkre van a fotózásban, Andris a tánc mellett brácsázik, bőgőzik, Gergő hivatásos táncos lett. Mit szeretne, milyen legyen 30 év múlva az együttes?

– Biztosan nem lesz olyan, amilyennek megteremtettem. Ez alatt a 30 év alatt is folyamatosan fejlődött, sokat változott, ahogy a világ is változik – sajnos hátrányára, gyorsan és brutálisan. Amit az én generációm képviselt, azt ugyanúgy már lehetetlen továbbadni. Ám nem aggódom, mivel kineveltem egy fantasztikus tanári gárdát – nagy részük családtag vagy 3 éves koruk óta mellettem vannak –, bízom bennük, hogy tudnak majd alkalmazkodni ehhez a felgyorsult világhoz, és továbbra is tudnak a gyerekeknek harmóniát és belső békét biztosítani.

–  Köszönöm a beszélgetést!

Feke György

[[paginate]]

Timár Böske (1956–) táncművész, pedagógus és együttesvezető. Néptáncos pályafutása 1970-ben kezdődik Timár Sándor tanítványaként, majd munkatársaként és feleségeként. Először a Bartók Béla Táncegyüttesben lesz szólótáncos és oktató, 1981-től a Magyar Állami Népi Együttes szólistája és tánckarvezetője. 1993-ban Timár Sándorral létrehozza a Csillagszemű Gyermektáncegyüttest, melynek azóta is művészeti igazgatója és vezető tanára. 2016-ban létrehozza a magasabb szintű táncos képzést biztosító Timár Táncakadémiát és a Timár Táncegyüttest, amelynek célja a mester életművének magas színvonalú, hiteles bemutatása. Magyar Örökség-díjas táncművész, MMA-díjas művésztanár, idén augusztus 20-án a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki.

Férje, Timár Sándor (1930–) cserkészként kerül közelebbi kapcsolatba a néptánccal, s bár orvosnak készül, de családját kuláklistára teszik, így nem veszik fel az egyetemre. A Molnár István vezette SZOT-művészegyüttesben kezdi táncművészeti pályafutását 1951-ben, '58-ban megalapítja a Bartók Béla Táncegyüttest, itt dolgozza ki a nevével fémjelzett újfolklorista táncművészeti stílust. 1971-től az Állami Balettintézet néptánctagozatának vezetője, 1981-től pedig a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője. 1997-es nyugdíjba vonulása óta a Csillagszemű és az abból kinőtt hivatalos képzőhely, a Timár Akadémia, valamint a professzionális Timár Együttes pedagógusa, koreográfusa.

A Csillagszemű Gyermektáncegyüttes jubileumi ünnepségsorozata október másodikán dupla gálával folytatódik, ahol nemcsak a táncegyüttes 30 évadát ünneplik meg, hanem a 93 éves Timár Sándort is köszöntik.