Vatai László még megérhette a zsarnokság magyarországi bukását, míg egykori emigráns szellemi harcostársai közül csak Gombos Gyula mondhatta el ezt magáról, aki haza is települt, amire korábban csak vágyakoztak az évtizedekig távolban, emigrációban élők. Vatai csupán hazalátogatni tudott, mert akkorra már az egészsége nem engedte a nagyobb változtatást. Közvetlenül a rendszerváltozáskor, 1990 őszén Tenke Sándor dékán kezdeményezésének köszönhetően a Budapesti Református Teológiai Akadémián díszdoktorrá avatták, amely címet teológiai, filozófiai és irodalmi munkásságáért ítélte meg számára a Teológia Kari Tanácsa. Hiába alkotott szinte töretlenül élete végéig Amerikában, majd Kanadában, mégsem szokás a nevét megemlíteni irodalmi- és eszmetörténeti feldolgozásokban, pedig munkássága, tevékenysége az első vonalbeliek közé sorolandó, ami független kellene legyen attól, hogy alkotói időszakának nagyobbik részét Magyarországon kívül töltötte el. Azt is megállapíthatjuk, hogy egész életében, minden küzdelmében a magyarságért dolgozott. Vatai az írásaiban szellemileg mindig hazatért, a magyarság ügyes-bajos vagy nagy távlatokat jelentő lelki és szellemi dolgaival foglalkozott. A mai látóhatár című írását[1] 1993. május 18-án zárta le, majd három hónappal később, 79 éves korában elhunyt – talán ez volt éppen az utolsó befejezett munkája, amellyel végső életjelet adott magáról s mindarról, amit még öregen, betegen fontosnak tartott.

E végső munkájának bevezetőjében azt az alapvető kérdést járja körül, hogy korunknak mi a legjellemzőbb tünete. Az utolsó évtizedek – ahogyan fogalmaz – „lélegzetelállítóan gyors változása” tette indokolttá az erről való közös gondolkozást. A tudomány változása a legjellemzőbb tünet, amelyet mindenki közhelyesen felemleget, de maga az ember tette a kulcsot a zárba, ám az időzített elfordítása több mindenen múlott… Első körben a XX. századi diktatúrák és a vadkapitalizmus képződményeit veszi sorra, melyekről azt állapította meg: „nemcsak társadalmilag akarták meghatározni az embert, hanem legbelsőbb zsigereinek és gondolatainak az irányítását is kézbe vették. Mindnyájan átestünk rajta. S most felmerül a kérdés: vajon a demokrácia belső mozgása és sok helyen új kísérletezése nemcsak egyfajta útja egy még szörnyűbb diktatúrának?”[2]

[[paginate]]

A (költői) kérdés megválaszolatlan maradt, legalábbis ily módon tette fel Vatai, holott már nem lehetett tapasztalata az elmúlt három évtized európai viszonyairól, csak több évtizedes amerikai tartózkodásából adódó szemléletére alapozott. De azt például, hogy Európának és a magyarságnak mit nyújt, illetve mit nem adott az álpacifista Európai Unió és a globalizáció, nem is sejthette, ahogy azt sem, hogy az amerikai érdekkapcsolatok miként avatkoznak be és milyen alapon hazánk belpolitikájába. Érzékelte a jövő kilátástalanságát, hogy demokráciába csomagolva egy újfajta és „szörnyűbb diktatúra” kerül terítékre: a fegyvergyártó és -szállító nagyhatalmak világa, amely már több mint másfél éve nyíltan támogatja az ukrajnai háborút, s szemünk láttára fejleszti a jövő fegyvereit az ukrán csatatereken. Talán ezzel a kis aktualizálással érthetőbbé válik Vatai szörnyűbb diktatúra-víziója, amelyben egyesek szerint már benne is élünk.

Azzal a változatlan kérdésfelvetéssel folytatja Vatai a gondolatmenetét, hogy vajon korunknak mi a legjellemzőbb tünete – meglátása és megérzése alapján röviden az, hogy az ember elszakadt Istentől. S ez éppen „legradikálisabb módon a nyugati kultúrában jelentkezett […] A világ más tájain nem ilyen egyértelműen került felszínre: a primitívség ballasztja, éledő nacionalista erők, másféle vallások konzerváló ereje köti őket túlvilági hatalmakhoz.”[3] Mondhatjuk azt, hogy istenített bálványokhoz kapcsolódnak. A szekularizáció okaként nem kizárólagosan a tudományt, a technikai civilizációt, a demokráciát vagy a diktatúrákat jelölte meg: a felszín alatt, mélyebben látta a probléma gyökerét. Az embert lázadónak tartja, akinek csak néha válik életformájává Krisztus békessége, ugyanis önmaga kívánja kezébe venni a sorsát. Vatai ezt úgy fogalmazza meg: „emberfeletti emberként (ami a megistenülés egyik módja) uralomra tör az egész világ fölött”.[4] Adynak Az Illés szekerén című verséből idéz: „Ég s Föld között, bús-hazátlanul”. A hazátlanság is egy olyan élettényező, amellyel mindenre képes lehet az, akinek Istene sincs (se Istene, se hazája – a régi magyar mondás alapján). És ez nemcsak a tudatos ateistákra, istenkáromlókra, nemzetellenesen gondolkodókra, hungarofóbokra vonatkoztatható, hanem az ezeket kiszolgálókra, a megalkuvókra. Ahogyan Vatai megjegyzi: „A megalkuvók pedig bele akarnak simulni a mindennapok kényelmébe: hagyjon nekik békét az Isten.”[5] S ezzel együtt az is látható – amiként kiemeli –, hogy a nyugati kiüresedett kultúra ellen lázadók akaratlanul is bezárják magukat a szellem vagy az anyag börtönébe, hogy aztán a kitörésért folytatott küzdelmüket szabadságharcnak nevezhessék. Ennek pedig az a következménye (az ilyenféle ún. „szabadságharcosoknál”), Vatai szavaival: „Az emberi értelem abszolút pozícióra tör: csak az van, amit képes észrevenni, s csak az igaz, amit annak kinevez.”[6]

[[paginate]]

Úgy látja, hogy primitív módon jutottunk az anyag börtönébe. Ironikusan azt nevezte meg jelszóként, hogy „nincs más valóság a matérián túl, az ember is csak ennek a része”.[7] S ehhez az értelmet nevezi tükröző anyagnak, elveszítve az emberi méltóságot, amely beleolvadt az anyag egynemű végtelenségébe. „Ez akkor történt – olvashatjuk a szerzőtől –, amikor a matéria már kicsúszott a tudomány kezéből”, s mint lelkész még hozzáteszi: „egy eredményt értek el csupán: az emberiség jórészét elszakították az Istentől”.[8]  A tanulmány közepén megváltozik az eddigi gondolatmenet: „Túl ezeken az ideológiákon (a tudomány is csak munkahipotézis) azonban van valóságos ember is, ahogy kikerült a teremtő kezéből. Százféleképp megromlott, de alapjában véve ma is magán hordja az Isten arcát […] Anyagi létén is átütnek Isten vonásai; szellemi mivoltában pedig képes túllépni saját magán.”[9] Ezt nem lázadó céllal, hanem alázatos kíváncsisággal, hittel teszi, amire közösségi létet, kultúrát is lehet építeni, ám ahogyan szekularizálódik az ember, a társadalom, a kultúra, s ezekkel a Föld is, ha hagyjuk, így kopik ki fokról fokra minden, ami „emberi”. Ezt kiegészíti még az egész munkásságára jellemző nézőponttal: „minket most az is érdekel, hogy nyomukban sorvad a magyar nép…”[10]

Azzal nyugtatja magát, hogy az ember nem tehet másként, szellemi természetét nem vetkőzheti le, s ha akarja, ha nem, akkor is transzcendálnia kell, túl kell lépnie saját magán és a kézzelfoghatóságon. Élete vége felé azt vizionálja, hogy az egyetemes lázadás és pangás azért nem végső állapot, mert az ember szükségképpen túllép önmagán, nem vész el, hiszen adott pillanatban bekövetkezik az ébredés. „A XX. században ezt az eszmélést egzisztenciális gondolkozásnak nevezzük. Ráébredt az ember igazi létére, túlnézett a sokfajta rácson és átlátott rajtuk. Századunknak ez volt az igazi forradalma. Heidegger, Jaspers, Sartre és a többiek riadót fújtak.”[11] A mindennapokból való továbblépés, az érzékelhető valóság átvilágítása után találkoztak a Semmivel.[12] Az Isten nélküli ember számára ez a leglétezőbb valóság, mindennek a háttere. „Most itt tart a mai ember, különösen a nyugati világban. Századunk két nagy látása a marxizmus és az egzisztencializmus volt (és van) meghatározó jellegű. Az idealizmus filozófiája még a múlt században megszülte őket, de most váltak formáló erővé (Marx is attól tanult).”[13]

[[paginate]]

Vatai a XX. század csődjének nevezi a minden oldalról alátámasztott szekularizációt, amely addig jutott, hogy megszűnt a transzcendálásban az Isten és az ember találkozása. „Ez a csőd évtizedeink legjellemzőbb tünete.”[14] De mi történt: „hol maradt a keresztyénség?” – teszi föl a kérdést Vatai. Erőtlennek látja, amit a szekularizálódás részének tart. Pontosít Vatai, ugyanis nem azt állítja, hogy teljesen elsodorta az elvilágiasodás, hanem hogy kis közösségekbe tömörült (ő úgy fogalmaz: „húzódott vissza”). Hangsúlyozza, hogy a kis közösségek esetében ne kizárólag szektákra gondoljunk. Az elvilágiasodással az ember – egyéni és egyházi vonatkozásban – nem az üdvösséget munkálja, hanem a társadalmat szeretné humanizálni, s a nemzeti jelleg kiiktatásával és álhumanista témák felvállalásával összekeveri az egyház feladatát az állam és a politika dolgával.

Élettapasztalata révén megállapítja, hogy számos tudatos lázadás áll e mögött, amely erkölcsi kisiklásokat eredményezett, ám több történelmi egyház kiszolgálta a diktatórikus hátterű politikai berendezkedéseket is, ezáltal akarva-akaratlanul a szekularizáció eszközévé váltak. Azt is megállapította, hogy fokozatosan szakadt át a gát a családok felbomlasztása útján, ami társadalmi anarchiát idézhet elő. Vatai szerint mindez amiatt válhatott valósággá, mert a szekularizációt segítették. Ennek eredményének tartja, hogy egyre többen vonulnak ki a világból a drogok és az alkohol segítségével, s hátat fordítanak a valóságnak, a tényleges problémáknak, amit felszabadulásként élnek meg, s a földi létezésének üdvösségügye többé nem játszik szerepet a gondolkozásukban. Milliók esnek áldozatul e felfogásnak: „Tombol a szexőrölet is, tizenhárom-tizennégy éves kislányok már szabályos nemi életet élnek. Középiskolákban a beállított automata gép már ingyen osztogatja az óvszereket. Felszabadították a nőkkel együtt a nemi életet is. Közben a fiatalság jórésze kiégett, értelmetlenné váltak a napjaik. Így néz ki lázadásában és összetöretettségében a szekularizált ember; már nem üdvösségügy az élete sem földi, sem örök vonatkozásban, sorsa pedig az egyéni és a nemzethalál.”[15] Vatai mindezt úgy jellemzi lelkészi szemszögből, hogy kisközösségekbe szorultak vagy húzódtak vissza a hívő emberek a világ vállalhatatlanságai elől, s ezáltal különféle szekták jöttek létre. Személyes tapasztalataira hagyatkozva fogalmazta meg: „legtöbbször jóhiszeműen, sokszor viszont anyagi kizsákmányolás a céljuk […] rajongva tartják markukban a Biblia egy-egy kiragadott, gyakran félreértett igazságát, sokszor ez elég is egyéni üdvösségük munkálására, de szemük elől tévesztették a másik ember javát”.[16] Ennél egészségesebbnek tartja azt a folyamatot, amikor gyülekezeteken belül alakulnak kisközösségek: bibliakörök, imacsoportok, mert ezek áthatják az egész eklézsiát – főleg, ha a lelkipásztor is részt vesz a csoportok munkájában. Az elvilágiasodás idején ezek a hitben élő kisközösségek jelentik majd a sziklaköveket, és Vatai szerint: „segítségükkel túllép az ember önmagán és a kézzelfogható világon, s találkozik az Istennel”.[17]

[[paginate]]

A tanulmány befejező része egy összefoglalót tartalmaz, amelyből megtudhatjuk az idős lelkész-filozófus szerző személyes véleményét a létezés lényegéről. Nézőpontja szerint kézzelfogható világunkba az ember csak egy ideig narkotizálhatja bele magát, hiszen szellemi szerkezete miatt egy idő után nélkülözhetetlen transzcendálnia. Őszintén megvallja, hogy „a XX. század legkomolyabb ilyen lépése nem a keresztyénség volt, hanem az egzisztenciális gondolkozás, főleg a filozófia és irodalom területén”.[18] Az emberekre a keleti vallások és rítusok gyakorolták a legerősebb hatást: ilyenek a jógagyakorlatok is. Hasonló lelki hatást ígért az ún. transzcendentális meditáció, a spiritualizmus és okkultizmus számtalan fajtája, mert transzcendálni szeretnének, azonban „a tényleges túllevő helyett csak bálványokkal találkozik […] egy lépéssel túl vannak a kézzelfoghatóságon […] Krisztusi hit híján magukhoz rántanak százmilliókat […] A szekularizáció legbiztosabb forrása és jele mindegyik. Pedig ebből akart rajtuk keresztül kitörni az ember, s így került leginkább az uralma alá.”[19] És ekkor már a New Age-mozgalomról van szó, amely világhódító útját járja, s Vatai az egyik legveszedelmesebb irányzatnak tartotta, mivel új világrend, új vallás és életrend is egyben. Visszaemlékezett arra, amikor 1936-ban Csánki Benjámin[20] a Kálvin és a kálvinizmus című könyvében megrajzolta ennek az alapját mint a keresztyénség elleni sarkpontot. Nem támadja a New Age-mozgalom nyíltan a keresztyénséget, hanem „azt hirdeti, hogy minden vallásban univerzális igazságok vannak, tehát mind egyenlő értékű. Így Krisztus is csak egy a sok vallásalapító közt. Ilyen módon akarja kialakítani az emberiség általános testvériségét. Okkult, telepatikus erők lépnek a Biblia hite helyére”[21] – foglalja össze Vatai. A tanulmány végén felteszi az önreflektív kérdést: „vajon tényleg ilyen az új látóhatár?” A New Age nem tudja az emberi lelket kiégetni, s nem képes elrendezni földi és örök sorsát. Vatai szerint a magyar népét nem tudják, ugyanis „saját bűnei és kivédhetetlennek látszó világerők nyomán újra (már sokszor a történelemben) a lét és nemlét kockázatával néz szembe”. De hát akkor van-e megoldás? Válaszul ezt írja: „Föltétlenül van, de csak akkor, ha szekularizált állapotából Krisztushoz tér vissza az ember és a nép. Ő az egyetlen Megváltó, rajta kívül nincs »út, igazság és élet«. Az itt felvázolt világhorizontban, Magyarországot is beleértve, kell hirdetnünk ezt a végső lehetőséget.”

Utolsó írásában sajátos módon, ám végül is Igét hirdetett. Egzisztencialista filozófusként írt és alkotott egy egész életműnyit. Fontosnak tartotta, hogy a hívő keresztyén magyarság előtt még utoljára megvallja hitét. Tanúvallomást óhajtott tenni a Krisztushoz tartozás nélkülözhetetlenségéről és természetességéről, utolsó mondataiban pedig a leglényegesebbhez tért vissza, ami gondolkodását, ezáltal minden írását áthatotta.