Ez a recenzió egy kicsit más, mint a többi: általában arra szoktuk felhívni a figyelmet, hogy az ismertetett könyv elolvasásra ajánlott. Most inkább elfogadjuk, hogy esetleg valaki kevésbé érdeklődik a nagysallói református egyház múltja iránt – helyette tehát azt javasoljuk: írjon ilyen könyvet! S nyilván ahhoz, hogy ilyet írjon, a jelen munkát is el kell olvassa…

Mi tehát ez a könyv? Helytörténet – egy település, és azon belül egy meghatározó intézmény története. Az országos történetet, a világtörténetet ilyen helytörténetek sorozata teszi ki, s egy térség, egy ország, egy egész kontinens történetét csak akkor lehet felvázolni, ha ezek az apró pontok rendre ki vannak dolgozva. Kicsindi Enikő munkája abszolút tudatában van a feladatának: a település református közösségének története állandó kitekintéssel van a Barsi Egyházmegye történetére is, és nyilván elszakíthatatlan az országot meghatározó nagy eseményektől is.

A tudományos értéken túl azon van valami más is: a szerzőről megtudjuk, hogy nagysallói születésű; hogy úgy mondjuk: saját történetét dolgozta fel. Azt is megtudjuk, hogy nem az ő munkája volt az első lépés, hanem Kiss Emese korábbi kutatását is felhasználta. A könyv elején Mikola Anikó versét olvassuk: „Nagysallói templomunkról” – ahogy a korábbi lelkészek nevei között böngészünk, az a benyomásunk támad, hogy egy későbbi utód hódol elődei előtt. A kötet összeállításában a nyugalmazott lelkész, Kiss Pál (korábbi barsi esperes) és a jelenlegi lelkész, Szabóné Tok Tünde is segédkezett; a szerző munkáját egyáltalán nem kisebbíti, hanem jelentőségét hangsúlyozza, hogy széles összefogás kísérte vállalkozását. S talán ez a lényeg: a közösség kutatja, ápolja és továbbadja saját történetét, mert szerves egységben érzi magát vele. Erre a magatartásra utaltunk feljebb: mindenki írjon ilyen munkát!

[[paginate]]

Már a könyv felosztását is érdemes szóvá tenni: a tulajdonképpeni történelem mintegy 50 lapot tesz ki, tehát kevesebb, mint a terjedelem hatodát. Összefogott, célratörő történetírásról van szó, ami a barsi egyházmegye szerveződésével kezdődik, s röviden összegzi a reformáció, majd az ellenreformáció korából rekonstruálható eseményeket, majd külön korszakként a Mária Terézia és II. József idejét. „Polgári korszakként” említi az 1849–1920 közötti időket – és ezután nyilván az idegen uralom alatti évek jönnek, amelyeket természetes módon tagol a II. világháború. Már itt feltűnik azonban, hogy milyen gazdag történeti adatokon nyugszik ez a történetírás! Meglepő, hogy mennyi név, mennyi személyes, vagy leltári adat maradt fönn – azaz hogy mennyit sikerült a kutatóknak összegyűjteniük. Az 1920 utáni időszakban nyilván azok a szomorú adatok tűnnek fel, amelyek a kitelepítések során a gyülekezet létszámának csökkenését mutatják, ill. amelyek aztán a kommunista vezetés alatti szervezeti átformálást írják le. – Ami azonban ezután jön, az egy igazi kincsesbánya. „Statisztikai adatok” címen egy sor értékes történeti adalék következik, s ez teszi ki a könyv derekas részét. Nyilván a lelkészek névsora az első (akik között az olvasó örömmel látja id. Czeglédy Sándor pápai, ill. fia, Czeglédy István budapesti professzorok ismert neveit). Megható olvasni a prédikátorok neveit 1570-től napjainkig – de nem csak a lelkészek, hanem a segédlelkészek, majd a gondnokok és a tanítók névsora is megtalálható. Nem puszta névsort látunk azonban, hanem a személyekhez fűződő események teszik elevenné a történelmet. A jelen sorok írója számára meglepő volt, hogy a XIX. századi események során a legnagyobb megrázkódtatást a pátens okozta a gyülekezetben: Nagy János lelkésznek (aki ekkor az egyházmegye esperese is volt) a katonai hatalommal is szembe kellett néznie. A visszatekintést olvasva kifejezetten érdemes lenne külön kutatást szentelni Szirmai János személyének, aki 1947 és 1953 között volt lelkész Nagysallóban, s általában kollaboránsként tekintettek rá. Nemzeti hovatartozása is kérdéses volt, hiszen Ján Silmanec néven is ismerték. „Idegenként” tekintettek rá, s szolgálatának is tragikus vége lett: családi problémáin nem tudott úrrá lenni, s megölte a leányát bántalmazó vejét – ugyanakkor azt a pozitívumot is feljegyezték róla, hogy a szekták működése ellenében határozottan pozitív volt szolgálata. Az adatok mögött végig láthatjuk magát az életet a könyvben!

[[paginate]]

Nem kevésbé érdekesek azonban a további adatok sem: régi díjleveleket, személyi javadalmakat látunk, a gyülekezet anyagi életének alakulását, majd az ingatlanok, főként épületek történetét olvassuk. Templom, harangláb, parókia, iskolaépület, temető, harang, orgona, klenódiumok kerülnek sorra – kiegészülve a leírás régi leltárakkal. Az olvasó egyszerűen meglepődik, hogy mennyi minden maradt fenn a zivataros idők ellenére is! Az iskolából fennmaradt adatok pedig nyilván az egyháztörténet határain is túlmutatnak, hiszen már az egész település történetének részévé váltak a régi beiratkozási listák, az ünnepségekről fennmaradó műsorok, fellépők nevei, a régi fényképek illusztrációi.

Kicsit irigykedve olvastam végig ezeket az emlékeket, hiszen gyakran az a benyomásom anyaországi honfitársaim körében, hogy már arra sem emlékeznek, mi volt öt évvel ezelőtt – nem hogy az ötszáz évvel ezelőttiek iránt érdeklődnének! A jelen kötet által sugallt történeti tudatosság már pedig nem csalóka: nagysallói látogatásom kapcsán élmény volt elbeszélgetni Kiss Pál ny. esperessel, aki felemlegette anyaországi iskolatársait. Tiszteletet parancsoló volt számomra, ahogy elmondta szórványban végzett szolgálatát, s amilyen örömmel emlékezett az anyaországi testvérgyülekezetekkel való találkozásra. A jelenleg szolgáló Nt. Szabóné Tok Tünde (korábbi tanítványom) kapcsán pedig csak a latin mondást idézhetem: docendo discimus, tanítva tanulunk! A múlt és jelen összekapcsolásában, a közösség szervezésében nekem van tanulni valóm.

A kötet mindenkinek érdekes tehát, aki a református hit nemzetet megtartó erejét valamire is becsüli; mindenkinek, aki akar „régi törvényből harcolni tanulni” (161. dicséret). S megismétlem: ilyen könyvet írni kell! Ott, ahol még nincs meg a gyülekezet helytörténete, írja meg az Olvasó – s higgyen abban: örömmel tanulunk.

Karasszon István