Végre olimpiát rendez Magyarország! No, nem a hivatalos nyári ötkarikás játékokat, hanem azok színházi megfelelőjét. Abból viszont szó szerint parádésat: a 10. világszínvonalú művészeti seregszemlén három hónapon át közel hatvan ország négyszáz társulata lakja be az ország teátrum- és fesztiválszínpadait színházi, tánc-, báb-, gyermek és ifjúsági programjaival.

„Versenyezz, ne háborúzz!”

Pierre de Coubertin bárót és kortársait a porosz–francia háború után érthetően foglalkoztatta a nemzetek békés együttélésének gondolata, ugyanakkor felvillanyozta az ókori görög olümpiai stadion romjainak felfedezése, s egy globalizálódó korban éltek, amiben egyre elfogadottabb lett a testedzés, a szabadidős sporttevékenység. E három eredőből született a XIX. század végének hurráoptimista hangulatában az újkori olimpiai mozgalom. Célkitűzésük nagyjából annyira nevezhető sikeresnek, mint a hetven évvel későbbi hippimozgalom (ahonnan e fejezet címét is kölcsönvettem), ám elüzletiesedése ellenére mindkettő a mai napig hatással van popkultúrával átitatott mindennapjainkra.

De Coubertinék elképzelése, hogy a különböző nemzetek katonai vetélkedés helyett minél több szálon kapcsolódjanak egymáshoz, testet öltött azóta a diplomácia (Egyesült Nemzetek Szövetsége), a politika és a gazdaság (Európai Unió), az oktatás (Erasmus és egyéb csereprogramok) és a szórakozás (Játék határok nélkül, Eurovíziós dalfesztivál) területén is. Maga a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) sem csak szigorúan vett sporteseményeket rendezett: az 1912-es stokholmi olimpiától kezdve az 1948-as londoniig számos művészeti ágban (irodalom, szobrászat, festészet, építészet és zene) írtak ki pályázatot és osztottak ki érmet. (Az összesített éremtáblázatban Magyarország huszonnégyből a tizenötödik helyen végzett egy arannyal, két ezüsttel és egy bronzzal. Az első három hely a németeké, a franciáké és az olaszoké.)

Míg az egykori művészeti olimpiai játékokon (hasonlóan a nagy testvérhez) fontos elem volt a békés versengés, az 1995-ben létrehozott Színházi Olimpia már egy világszínvonalú seregszemle, ahol a művészeti élményre és a kapcsolatépítésre helyeződött a hangsúly. Nincs ez másképp a cikk írásakor még javában zajló 10. Színházi Olimpián sem, melynek Magyarország ad otthont.

[[paginate]]

Az új évezred kapujában

Csaknem száz évvel az athéni, első újkori ötkarikás játékokat követően Delphoi fogadta be az első Színházi Olimpiát. Megálmodója nem a NOB volt, hanem világhírű színházi emberek egy csoportja: Theodórosz Terzopulosz görög rendező, az antik drámák új szemléletű értelmezője; Suzuki Tadashi, a saját színházi módszert kidolgozó japán rendező, tanár és filozófus; Robert Wilson amerikai képzőművész, stílusteremtő színházi alkotó; Núria Espert színész, az egyik legbefolyásosabb spanyol színház- és operarendező; Tony Harrison brit költő, drámaíró, rendező; Jurij Ljubimov, a világhírű moszkvai Taganka Színház alapítója; Heiner Müller színházteoretikus, a XX. század második felének egyik legjelesebb keletnémet drámaírója és Antunes Filho rendező, a brazil színház 1960-as, '70-es évekbeli esztétikai, politikai megújulásának egyik vezető egyénisége.

Suzuki Tadashi így emlékszik a kezdetekre: „ahogy terjedt a globalizáció, úgy vált egyre általánosabbá a felfogás, hogy egy ország számára fontosabb a gazdasági stabilitás, mint a szellemi érték, és ez a színházi alkotók munkáját is megnehezítette. /.../ A hidegháború befejezése után mindannyian arra számítottak, hogy Európa végre elindul a béke útján. Ám nem így történt. Az etnikai villongások miatt a helyzet egyre rosszabbodott, emiatt tömegek menekültek el otthonaikból. A politikai bizonytalanság közepette az emberek sebzetté és reményvesztetté váltak. A művészeket érezhetően nyomasztotta, hogy képtelenek bármit is tenni ebben a helyzetben. Ilyen körülmények között Terzopulosz úgy vélte, hogy nekünk, művészeknek össze kell fognunk, és olyan szeretettel kell alkotnunk, ami felülemelkedik a nemzetiségi korlátokon.”

A rendező ország színházművészetének reflektorfénybe állítása mellett minden alkalomnak van egy témája is. Míg a harmadik évezredre fókuszáló első fesztiválra hét résztvevő nemzet kilenc előadással készült, a '99-es japán Színházi Olimpiára már negyvenkét előadást hoztak húsz országból a remény témájában. A 2001-es moszkvai fesztivál azt mutatta meg, hogy a színház az emberért van, 2006-ban Isztambul a határokat feszegette, 2010-ben Szöul a szeretetre koncentrált, 2014-ben Pekingben folytatódott a színpadi álom, 2016-ban Wroclaw az igazságnak, 2018-ban Új-Delhi a barátságnak adott helyet. Különleges esztendő volt a 2019-es: Szentpétervár és a japán Toga kettős helyszíne is a kultúrák közötti hídépítést szimbolizálta. A koronavírusos karanténévek kényszerű szünete után Magyarországon folytatódik a Színházi Olimpiák sora: a 2023-as rendezvénysorozat házigazdájának Vidnyánszky Attilát, a Nemzeti Színház vezetőjét kérte fel a nemzetközi színházi játékok szervezéséért felelős bizottság.

[[paginate]]

„Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”

A Húsvéttól Szent Iván-éjig tartó magyarországi olimpia a tervek szerint közel hatvan ország négyszáz társulatát fogadja, mintegy hétszázötven előadás látható országszerte több mint száz helyszínen. A program gerincét a 9. Madách Nemzetközi Színházi Találkozó előadásai adják (a Nemzeti Színház szervezésében már 2014 óta érkeznek külföldi társulatok hazánkba), de számos magyar színház és fesztivál is bekapcsolódott a szervezésbe. A budapesti Nemzeti mellett kiemelt helyszín az idén kétszáz éves Miskolci Nemzeti Színház és a kortárs magyar színházi seregszemlével készülő Debrecen is. Emellett a magyar bábszínházak és a táncművészek is egész országra kiterjedő programsorozattal csatlakoztak az olimpiához. A koncepció szerint az olimpiába bekapcsolódó teátrumok egy-egy tetszés szerinti külföldi és határon túli produkciót fogadnak.

Olimpiához méltóan igazi világszámmal vette kezdetét a seregszemle: április 15-én ifj. Simet László, a Fővárosi Nagycirkusz artistája egy kifeszített drótkötélen egyensúlyozva sétált át a Duna felett negyven méteres magasságban. A hazai viszonylatban egyedülálló produkció mellett utcaszínházi társulatok előadásai hirdették a Duna-korzón, hogy ebben az évben a cirkuszművészet is képviselteti magát a Színházi Olimpián, mely korábban inkább a hagyományos társulatok terepe volt. A felvonuláson megjelenő bárka is azt szimbolizálta, hogy az idei találkozón hangsúlyos téma önmagunk és értékeink átmentése. A mottót ehhez a kétszáz éve született Madách Imre főműve szolgáltatta: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”

A szervezők azt ígérik, hogy a világ számos országának színművészeti iskoláiból érkeznek csoportok, akik Az ember tragédiája egyes részleteit előadják, majd ezekből egy nagy közös produkció is készül. De megtekinthető argentin monodráma, Márai-darab horvát előadásban, francia jazzbalett, lengyel Mester és Margarita, örmény trubadúrversek, spanyol ifjúsági előadás, magyarpolányi passiójáték helyi lakosok előadásában..., és akkor a határon túli magyar társulatokról (Marosvásárhely, Komárom, Zenta, Temesvár, Kassa, Beregszász, Újvidék, Arad) nem is beszéltünk! Megannyi különleges előadás, tánc-, báb-, gyermek és ifjúsági fesztivál, amatőr- és diákszínjátszó találkozó, kiállítás és szakmai program zajlik április 1. és július 1. között országszerte. A kijevi Ivan Franko Ukrán Nemzeti Dráma Színház beígért részvétele az elmúlt napokban vált kétségessé (az olimpia orosz származású résztvevőit bojkottálják), azért a színházszerető közönség még reménykedik, hogy június 24-én a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon láthatja Ivan Urivszkijjel rendezésében a 10. Színházi Olimpia záró előadásának szánt Szentivánéji álmot a budapesti Nemzeti Színház társulatának közreműködésével. Az méltó lenne de Coubertin báró örökségéhez.

Feke György