[[paginate]]

Főtiszteletű Hölgyek és Urak, Excellenciás Hölgyek és Urak,
Spectabilis Kollégák, Kedves Vendégek!

Nagy megtiszteltetésnek veszem, hogy ezen a jubileumi ünnepségen szerénységem is szólhat, ahogy a címet kaptam, a hit és tudás egységéről. Igaz, észrevétlenül is időközben rangidős tanára lettem az Egyetemnek, hiszen már az alapításkor jelen voltam, de szinte észre se vettem az idő múlását. Ez csak akkor lehet, ha az ember vigyáz az egészségére, s én komolyan is vettem Churchill ilyen irányú javaslatát: „Csak semmi sport!” Azt viszont a diákjaim is tudják, hogy kutyasétáltatással sokat javítok a helyzeten, amiből most csak annyit emelnék ki, hogy régebben gyakran találkoztam Csányi Vilmossal, aki hasonló módon védte egészségét és lakása tisztaságát. Őt mindenki térségünk egyik legkiválóbb etológusaként ismeri; azt azért hozzáfűzöm, hogy kellemes társalkodó is, aki sok érdekes dologgal ajándékozott meg. Például egyszer említette, hogy az az ismeretünk, hogy az állat nem ismeri meg többé alomból kikerült utódját, talán kivételes esetben módosítható: néha az anyaállat felismeri hónapok után is gyermekét. A tudósok majd eldöntik, hogy ez így van-e; nekem mindenesetre jóleső érzés lenne, ha bebizonyosodna, hogy van valami, ami a biológiailag adott, kognitív képességeket is felül tudná írni – s miért ne az anyai szeretet lehetne ez? Csányi Vilmos mindenesetre egy másik, televíziós beszélgetésében mondta egy akadékos beszélgetőpartnerének: Maga azt hisz, amit akar, de ez akkor is másként van! – Nos, fél évszázados kutatói munkájának talán ez az egyetlen tévedése: az ember messze nem azt hisz, amit akar! Vagy ha mégis: az nem hit, hanem önszuggesztió. Sőt, hozzáfűzhetjük: a XX. század végére a hit lett az egyik legkevésbé felvilágosodott kifejezés Magyarországon. Nyilván ez is egy oka volt annak, ami az egyetemünk megalapításához vezetett: mi nem jobbak, nem okosabbak vagyunk, de talán minket elkerült az országra annyira jellemző transzcendentális vákuum, hiszen mi régi hitvallásunkat soha nem adtuk fel! Nem kívánom most a katekizmust megismételni, s talán maradjunk annyiban, hogy a hit (minden hit, nem csak a református keresztyén hit) egy integráló, átfogó referencia-rendszer, olyan megbízható vonatkozási pont, ami az emberi léten is túlmutat. Nyilván ebben sok mindennek helye van, az érzelmeknek, a motivációknak – és természetesen a tudásnak is. Első pillantásra nem lehet ellentét hit és tudás között!

[[paginate]]

Mi azonban a tudás? Fiatalkoromban én is bűvöletébe estem a nagy ismeretelméleti teóriáknak; utóbb ez persze hátralépett a sémi dialektusok kedvéért, de ahogy oldalpillantást vetek a filozófiára, az akkori kutatások érvénye nem sokat változott. Magam részéről K.-O. Apel analitikus filozófiáját kedveltem, az indukció és a dedukció megkülönböztetéséről, illetve az ismeret megszerzésének, ill. validálásának folyamata. Megjegyzem, hogy nem minden teológus örült neki, így G. Ebeling kevéssé, s kettejük vitája híres is volt az 1970-es években, de Egyetemünk díszdoktora, G. Sauter nagyon felhasználta Apel gondolatait. Abban mindenki egyetértett, hogy bármi legyen is az ismeretszerzés módja, a folyamat megszakítása: dogmatizmus. Ez nem volt új, hiszen már az én egyik Alma Materem tanára éppen ezt hangsúlyozta: a filozófus hite (Der philosophische Glaube) csak ott ellenkezik a vallásos hittel, ahol a kijelentés, revelatio, szóhoz jut. Az exisztencialista filozófus, Karl Jaspers tehát tökéletes látja, hogy a hit integráló szerepe milyen fontos, tehát a funkciójára igent mond; a tartalom­mal azonban nem tud mit kezdeni. Nem véletlen, hogy ugyan egy időben tanítottak Barth Károllyal a baseli egyetemen, de a két óriás nemigen kedvelte egymást – érdekes módon vitába mégis R. Bultmann-nal keveredett Jaspers!

A filozófus tehát (akár Apel, akár Jaspers) jól látja, hogy az ember egy, hite és tudása összetartozik, de pont azzal van baja, ami például a barth-i teológiának lényege: a „senkrecht von oben”, a kijelentés, revelatio fogalmával. Itt azért elég látványos az összeütközés a teológusokkal, akik – mint én magam is – éppen azzal foglalkozunk, hogy Isten szólt, és most is szól, sőt éppen a kijelentett igét tanulmányozzuk. Hogyan értsem azt a kálvini elvet, hogy az ember megismerése csak Isten megismerése által lehetséges, ha éppen Isten megismerése vonja ki magát az ember kontrollja alól? Lehet itt valamilyen harmonizáció?

[[paginate]]

Talán mégis lehet! Luther szava: sola experientia facit theologum – sokat elárul. Bizonyítani, kontrollálni nem lehet, de megtapasztalni Isten megtartó kegyelmét, nem csak 40 éven keresztül, hanem immár csaknem fél évszázada igenis lehet. A hívő ember nem véletleneknek, nem szerencsének, hanem a megtartó kegyelemnek tulajdonítja, ha a megpróbáltatásokban megmaradt, sőt erősödött, s itt nem csak hite, a fides, hanem a bizalom, a fiducia is meghatározza létét. Ez indította az alapító atyákat 1993-ban az Egyetem létrehozásában: nem dogmatista követelés, hanem egy bizalmat sugárzó meghívás hangzott el: jöjj, és te is légy részese ennek az évszázados tapasztalatnak, s te is fűzd hozzá saját tapasztalatodat. Ha úgy tetszik: az Egyetem professzorokat hívott tanítani, nem confessorokat!

Csak vigyázat! Bizonnyal sokan jártasak itt a klasszikus latin nyelvben, s rögtön mondják: a confiteor, ill. a profiteor a klasszikus latinban ugyanazt jelenti, s csak stiláris eltérés van a kettő között. Majd csak az újlatin nyelvhasználat érti professzión a foglalkozást, a konfesszión pedig a hitvallást. Ismét visszakanyarodunk tehát oda, hogy az ember egy: hite, tudása, érzései és ezért tettei is összetartoznak. Az Egyetem teljes embereket hívott meg tanítani (a computereket csak használja), akik a maguk teljes emberségét adják tovább – hitüket és tudásukat együtt, amely egységből most a reménységet emelem ki. A magvető kimegy vetni, hinti a magot – amely majd meghozza termését: harmincannyit, hatvanannyit, vagy százannyit (Mt 13). Harminc évig, hatvan évig, vagy száz évig? Nem tudjuk! Csak azt tudjuk, mert megtapasztaltuk: örökké tart a kegyelme (Zsolt 136).

Karasszon István