Lassú, méltóságos léptekkel haladt Köteles Sámuel, a tekintetes professzor úr a Nagyenyedi Református Kollégium udvarán az osztálytermek felé. Megszokták a tanítványai, hogy Samu bá’ – így nevezték a háta mögött – motyog, beszél, monologizál akkor is, ha egyedül van, ha sétál, ha a pipáját tömi, vagy ha keresgél valamit a nagy könyvtárban. Ott, a csodás bibliotékában voltak igazán hosszúak a monológok, kinyitott egy-egy könyvet, kommentálta, értékelte azt, de néha még vitatkozott is a szerzővel.

Most, hátrafelé haladva az udvaron, kedves tanítványának, Mikó Imrének alakja ötlött az eszébe, a fiatal arisztokrata sorsát forgatta a fejében, hogy megnyúlt ez a gyermek, mormolta, kész felnőtt, s micsoda feje van. Németül úgy beszél, mintha Goethe lett volna a nyelvtanára, franciában osztályelső, versel is a gallok nyelvén, s belefúrta magát a latinba, görögbe, kész tudós, pedig még csak három, talán négy éve van itt a Kollégiumban. Bizony, nem árt, ha főnemesek csemetéi is beülnek az oskolapadokba, szigorú, puritán nevelést kapnak, növelik az intézet renoméját. De nemcsak grófi rangjával emeli azt, egyedül ő képes lépést tartani a nagy felfedezésekkel, ő tud rendet rakni a filozófia, a matézis és a természettudományok tételeinek és téziseinek rengetegében, illetve az ő fejében született meg e diszciplínák harmóniája, egyik sem kerekedhet a másik fölé, és egyik sem csorbíthatja a másikat. Újabban az asztrológia iránt érdeklődik, s elfogadja a legújabb tanítást, azt, hogy a kozmosz fizikai törvények alapján fejlődik, működik. Ezzel nem vonja kétségbe a lélek halhatatlanságát, se Isten létezését, családjából hozott erős református hite megvédi az eltévelyedésektől. Azt is becsülöm módfelett ebben a fiúban – folytatta a meditálást a professzor –, hogy életét, viselkedését az erős akarat határozza meg. Igen, úgy látom, nemes célok vezérlik, felnőttkorában a nemzet szolgálatába fogja állítani ezt a konok akaratot. Mert, ugyebár, az egyén boldogsága a közösség boldogságától függ, és fordítva. És, tegyük hozzá, az elmélet fabatkát sem ér etika nélkül. Mi a morál oskolája vagyunk, abból a nagy tudománytárból táplálkozunk, amit elődeink felhalmoztak, s ahhoz adjunk hozzá, amit kiizzadunk magunkból. Ezt sulykolom a fejükbe nap, mint nap, hogy morál nélkül léha és meddő a gondolat, pudvás az érzelem, hamis a hitvallás.

[[paginate]]

Itt véget ért Köteles Sámuel professzor úr elmélkedése kedvenc tanítványáról, mert megérkezett az osztályterembe, és megkezdte hosszú, okfejtésekkel teletűzdelt előadását. Rögeszmés szokása volt, hogy nagy bálványának, Immanuel Kantnak a sírkövére vésett mondatával kezdett meg minden tanórát, ez volt előadásainak mottója: "A csillagos ég felettem, és az erkölcsi törvény bennem." Nem ismert ennél fontosabb parancsolatot: úgy nyújtózkodjunk a végtelen irányába, hogy soha ne vétsünk a morál ellen.

– Ne feledjétek, gyermekeim – mondta –, hogy a tudomány erkölcs nélkül gyehenna, és nem magasba vezető grádics. Igen, igen, a tudomány pusztító erő lehet bűnözők kezében. A morál grádicsán lépkedjetek fölfelé, s fenn a tetőn építsétek szakadatlanul, megállás nélkül az idők végezetéig a becsület és a tisztesség tornyát. Bábel tornya azért omlott össze, mert nem a morál habarcsával ragasztották össze a köveket és a téglákat. A mi oskolánk a morál oskolája.

Szárnyaló szónoklatai után a Kollégium könyvtárában bújt el, ki sem mozdult onnan, csak este későn vagy éjfélkor. Megrögzött könyvmoly volt a jó, öreg Samu bá’, a sok ezer kötetből álló bibliotékába hívta meg gyakran Imrét, kéziratokat böngésztek, titkosírást fejtettek meg, fóliánsokat olvastak el együtt, fojtott, mégis izzó hangon mesélte tanítványának a régi, daliás idők történeteit, sorolta a hazáért, a nemzetért vérüket ontó, vagyonukat áldozó hősöket, és Erdély leghíresebb fejedelmét, II. Rákóczi Ferencet ajánlotta követendő példának.

A természetrajzi részlegben osztályoztak, rendszereztek, különös lények életfunkcióit magyarázták, a mohák, a moszatok szívósságáról elmélkedett a professzor, a mimézist és a mimikrit tartotta a természet két legnagyobb csodájának. Alkalmazkodott az egyed a környezetéhez, és igyekezett elrejtőzni a veszélyek elől. Higgye el, gróf úr, e nélkül nem lenne homo sapiens, nem lennénk mi itt a szertárban, kipusztult volna az emberi fajzat, vagy létre sem jön. Tanulhatunk a természettől – dörmögte vastag hangján –, alkalmazkodunk, tehát vagyunk, nem alkalmazkodunk, tehát nem vagyunk. Ezt a törvényt csak akkor látjuk, ha nem a részt, hanem az egészet vizsgáljuk. A valóságon túli szférát is. Van nekem egy nagy kedvencem, aki piktor, tudós, filozófus, próféta volt egy személyben. Ez a németalföldi zseni, ez a Hyeronimus Bosch megföstötte  A gyönyörök kertjével azt, ami nincs. Pontosabban ami van, de nem látszik. Megföstötte azt az időt, amikor még nem volt szükség se mimézisre, se mimikrire, boldog együttlétben élt farkas a báránnyal, kígyó a bogárral.

[[paginate]]

– Nézze, domine, ha szabad egy grófot így szólítani, Bosch mester egyszerűen félrehúzta a függönyöket, akár egy színházban, ezáltal láthatóvá vált a láthatatlan. Keresztyén hitünk szerint pokol, földi élet és mennyország szigorúan elkülönül egymástól, de itt minden együtt van. Alakok, figurák, élők és élettelenek, növények, állatok, emberek, szörnyetegek és nimfák, rémek, ördögök, kecskék, lovak, madarak, disznók, tevék, félig ember, félig állat figurák, s mindenki meztelen. A Paradicsomkertet még nem veszítettük el, s talán a föld sem vált el teljesen az égtől. Érti ezt, kegyelmed? Ezek látomások, de számomra a látomás a haladás, a fejlődés hajtómotorja. Tudósaink és költőink látomásai nélkül tapogatóznák a vaksötétben. S tudja, ki a látomások atyja? Platón. Ő mondta ki először, hogy az ész legyen tiszta, a gondolat legyen szabad, az észt el kell határolni az anyagtól. De kell egy princípium, ami a kettőt összeköti, s ez a lélek. Így működik a világ. Csakhogy a lélek láthatatlan! Egyetlen dolog segít, ha meg akarjuk ismerni, s az a látomás. Még költői képpel is élt a filozófia atyja: A lélek nem más, mint egy szárnyas kerék, két ló és a hajtó.

– Ismeri, hogyne ismerné kegyelmed a híres barlang-hasonlatot. Talán már a disznópásztor legénykék is arról beszélnek a Maros partján. Lekötözött foglyok ülnek a barlangban, a barlang széles szája előtt tűz ég, megvilágítja a barlang hátsó falát, az egyének csak mozgó bábuk árnyékait látják.

– Mi a valóság? A bábuk, amelyeket mozgatnak, vagy azok árnyékai? Ha feloldoznák a foglyokat, az árnyékokat neveznék valóságnak. Vajon nem nekik van igazuk?

– Idealista vagyok, nem tagadom, s hála Istenek, hogy az vagyok, mert a materialisták elméletei szürkék, sötétek, borúsak, Kant elméje világít még ma is a botorkáló emberiségnek. Ő az én földi istenem, hozzá igazítom gondolataimat, nála találok kiigazítást esetleges tévelygéseimre, és ő bátorít arra, hogy engedjem szabadon gondolataim szárnyalását. Igen, Immanuel Kantnál nagyobb gondolkodót nem ismerek.

– Már megbocsásson, professzor úr – szólt a tanítvány –, de muszáj elmondanom, hogy kisgyermek korom óta kísért engem egy látomás, álmomban, félálmomban látok egy szekeret vagy hintót, de nem a kerekeknek van szárnyuk, ahogy kegyelmed Platón után mondta, hanem a lovaknak, legtöbbször angyalok hajtják fényostorral a fogatot, máskor az én kezemben a gyeplő, a fénykorbács. S mindig fenn vagyunk, magasan fenn, a felhők fölött, közel az éghez, és megjelenik egy csodálatos női arc, fénylik, mint a Nap, aki nem lehet más, csak az én korán meghalt édesanyám. Soha nem láttam őt, gyermekágyi hagymázban halt meg, de én megmaradtam. Életet adott életért. S hogy összekapcsoljuk a látomást a valóssággal, addig könyörögtem Zsigmond nagyapámnak, hogy megmintáztuk az égi szekeret. Igen, egy falusi asztalos- és faragómester segítségével, Gyula úrral kifaragtuk minden darabját, porcikáját, vörösfenyőből a szárnyas lovakat, s még azt is megtette értem a nagyapám, hogy külön szekérfogaton átszállíttatta ide, Marosújvárra a Székelyföldről, csodájára járnak rokonok barátok ismerősök.

[[paginate]]

– Boldog ember ön, domine! Ez a látomás több annál a tengernyi tudománynál, amit kegyelmed itt, az nagyenyedi Kollégyiomban elsajátít. Figyelje nagyon, merre mutat annak az égi hintónak a rúdja, s akkor soha nem fog letérni a becsület, a tisztesség útjáról. Csak ezen az úton lehet eljutni oda, ahol egyben van a szellem és az anyag.

Legtöbbször lelkesülten, felhevülve, máskor gondolatok súlyával terhelten hagyták el a bibliotékát.

Az ifjú Mikó Imrének volt még egy másik fárosza is a Kollégiumban, akinek fénye után igazodott: a szemerjai születésű Szász Károly. Korban közelebb állt egymáshoz a tanár és a tanítvány, csak hét év választotta el őket egymástól, a szülőföldjük is közös, Háromszék, s a kedvelt diszciplina, a matematikával megspékelt jogtudomány volt a csemegéje mindkettejüknek.

A fiatal tanár, Szász Károly magánórákon fogadta Imrét, s rövid előadás, bevezetés után beszélgettek. Sokat, nagyon sokat beszélgettek, leomlott a tanár-diák közötti válaszfal, egyenrangúak lettek. Akkor, az ezernyolcszáshúszas évek elején már csíráztak az eljövendő reformkor gondolatai, ott mocorgott a fiatal nemzedékekben a cselekvésvágy, tenni valamit azért, hogy elinduljon a magyarság azon az úton, amelyen nyugati népek már végigmentek. Volt egy fogalom, amely sűrítetten tartalmazta a célt, a citoyen polgár fogalma, ezt használták a francia forradalmárok az úr és úrnő megszólítás helyett. De jó lenne, mondogatta a fiatal tanár, ha tanulnánk ebből, mert Magyarországon beteges kórsággá fajult a címek, a rangok szerinti megszólítás.

Imre nagy örömére hosszú sétautakra is meghívta tanára. A Bodoki-havasok után újdonság volt számára Nagyenyed környéke, szelídséget és békét sugárzott, másak voltak itt a fények, az árnyékok, a szellő nem csípte az arcot, hanem simogatta, méz színe volt a mezőnek, más virágok nyíltak, sas helyett pacsirta robban fel az égre, s ott fújta, furulyálta, csicseregte végtelen énekét, nem fenyő, hanem a here zúgott, fecskék hegyes szárnya villant, terméstől terhes szőlőtáblák futottak fel domboldalakra.

Szó szerint értelmezték nagy bálványuk Rousseau intelmét: vissza a természethez. Ültek ők eleget görbített háttal a könyvtárban, most már egyenesítsék ki a hátukat, gerincüket, szívjanak nagyokat a tiszta levegőből, legyenek a természet fiai, emberek, akiket, tanítómesterük szerint, egyenlőknek teremtett az Isten.

[[paginate]]

Imre megnyugvással könyvelte el, hogy a nagy francia gondolkodó sem tagadta meg teljesen a Teremtőt, a lélek halhatatlanságát is elismerte, anyag és lélek szerinte a kezdetek kezdete óta létezik.

Gyakran meghívták vendégségbe Szász Károly professzor urat a Mikes-Mikó kastélyba, Marosújváron. Egy domb élen állt ez a barokk stílusban épült vár, a Maros mosta a falait, középen magasba emelkedett egy ötszögű bástya, messze, nagyon messze lehetett ellátni erről a bástyáról, s a tanár szívesen mesélt a vidék falvairól, Felvincről, Kocsárdról, híres történelmi események színtere mindkettő.

Nem menekültek mindig a múltba. Gyakran kérdezték maguktól, egymástól: Milyen ez a mai világ? Ez a forrongó XIX. század? Teljesen más struktúrák alakultak ki. Mi legyen azokkal, akik legalul, iszonyatos nyomás alá kerültek? A társadalmi szerződésen rágódtak sokat. Rousseau nem tartotta sem a király, sem a főurak hatalmát öröknek, az uralkodó csak szerződést kötött a tömegekkel, ami által engedély kapott az uralkodásra, de visszavonható a szerződés, ha nem végzi makulátlanul a dolgát.

Szőlős domboldalak ösvényein sétáltak, s sorjáztak a kérdések, a kételyek és remények kérdései, s érlelődött bennük a szándék: változni és változtatni kell. Lassan, reformokkal kell változtatni. De bele szabad-e nyúlni az évszázadok sodrásában kialakult rendbe? Egyáltalán formálható a társadalom, vagy csak spontán, belső törvények irányítják azt? Miképpen lehetne javítani a milliós tömegek sorsán? Kinek a dolga ez? Érett a nép, mármint a jobbágyság a szabadságra? Felülről kell adni neki a szabadságot, vagy ő ragadja magához azt? Nem túl merész az egyenlőség, testvériség, szabadság jelszó? És a hatalom? Kell az? Szükséges a hatalom? Nem süllyed anarchiába a világ erős hatalom nélkül?

Négy évig tartott ez a meghitt, bizalmas tanár-diák viszony Szász Károly és Mikó Imre között, 1821-től 1824-ig, de az alapokra, amelyeket itt leraktak, élet épült, egy gazdag, hazafias érzelmű magyar nemes élete.

A záróakkord sem maradhatott el, a vizsgáztató bizottság „társai felett kitűnő” minősítéssel bocsátotta útjára a híres erdélyi arisztokrata család sarját, Mikó Imrét.

Hegedűs Imre János