„Magyarország számára ez azt jelentené, hogy elveszíti területének kétharmad, és népességének majdnem kétharmad részét, és hogy a megmaradt Magyarországtól megvonják a gazdasági fejlődés majdnem összes feltételé.” – hallhatjuk a Béke – A nemzetek felett című filmben. Az Apponyi Albert grófnak tulajdonított mondatok húsbavágóan jelenítik meg Magyarország egyik, ha nem a legnagyobb történelmi tragédiáját.

A második világháborút lezáró, 1920-ban aláírt békeszerződés ugyanis a Magyar királyság több mint húszmilliós lakosságából mindössze 7 milliót hagyott meg az anyaország határain belül. Mindemellett a termőföld 61, a faállomány 88, a vasúthálózat 62, a kiépített utak 64,5, a nyersvas készletek 83, az ipartelepek közel 56, illetve a hitel- és bankintézetek 67 százaléka került a szomszédos országok birtokába. Amellett, hogy a francia érdek érthető valahol – mindenáron azon voltak, hogy a németek erejét, hatalmát megtörjék – gyakorlatilag életképtelenné tettek egy olyan országot, amely majd ezer éven át védelmezte Európa keleti határait. Nem mellesleg erőteljesen kérdéses volt maga a kialkudott „béke” is. Erről dr. Légrády Ottó újságíró, a Pesti Hírlap korábbi főszerkesztője 1930-ban így írt: „Felbontották Ausztriát, hogy ne tűrjenek Európában sok nemzet felett zsarnokoskodó egy államot. És egy Ausztria helyett csináltak csehekből, morvákból, szlovákokból, lengyelekből, magyarokból, németekből, kisoroszokból álló Csehszlovákiát; csináltak románokból, németekből, szerbekből, bulgárokból, törökökből, tatárokból, cigányokból álló Romániát; csináltak szerbekből, bosnyákokból, horvátokból, szlovénekből, törökökből, montenegróiakból, vendekből, románokból, albánokból, olaszokból, cincárokból álló Jugoszláviát. Vagyis csináltak egy Ausztria helyett négyet”.

^{jelenet a filmből}

[[paginate]]

Érthető talán, hogy miért nehéz erről a történeti eseményről magyarként érzelemmentesen gondolkodni. Az elmúlt több mint száz évben a kommunizmus alatt ráadásul még csak nem is volt szabad előhozni a témát, így a feldolgozásra sem volt lehetőség. Napjainkban a revizionista törekvéseknek nem sok értelme lenne, még akkor sem, ha alapvetően érezhető Európa-szerte a nemzeti hangok felerősödése. Éppen ezért van helyes és értelme egy olyan, a trianoni békeszerződésről szóló filmnek, mint a Béke – a nemzetek felett. Annak ellenére ugyanis, hogy a filmet ugyanaz a Megafilm jegyzi, amelynek a 2006-os politikai eseményeket bemutató Elkxrtukat köszönhetjük, rendezőként pedig Tősér Ádám kezébe került a karmesteri pálca, akinek előző filmjét, a Blokádot szintén vegyes fogadtatás jellemezte, a Béke – a nemzetek felett néhány hibától eltekintve egészen kiegyensúlyozott, hisztéria és fölösleges politikai indulatkeltés-mentes képet ad az 1920-as eseményekről. Ezzel pedig segít feldolgozni országunk egyik legnagyobb történeti tragédiáját.

[[paginate]]

A dokumentumfilmes részek attól eltekintve, hogy érdekes lett volna román, cseh, vagy szlvovák történészek olvasatát is meghallgatni, kifejezetten erősek. Ablonczy Balázs, Pritz Pál, Hatos Pál, Raffay Ernő, Balahó Zoltán, L. Balogh Béni, Popély Gyula és Gulyás László, valamint két francia kollégájuk, Catherine Horel és Paul Gradvohl meglátásai, információi elégségesek, segítenek megérteni azt, hogy mi állt a szinte teljes magyar diplomáciai kudarc hátterében. A játékfilmes betétek szintén nem rosszak, viszont sok a kihagyott ziccer. A beharangozók ugyanis izgalmas történelmi drámát ígértek, ehhez képest beszélő történszéket látunk néhány kosztümös jelenettel kiegészítve. Rádásul ahelyett, hogy az 1920-as delegációról tudnánk meg esetleg eddig nem, vagy csak kevéssé ismert, izgalmasabb részleteket, igazából csak a történészek narrációját kiegészítő illusztrációkat látunk. Kaphatnánk ízelítőt a delegáció tagjainak karakteréről, motivációjáról, esetleg a korabeli naplók alapján arról, hogy mi játszódott le bennük azalatt a szűk egy év alatt, amíg Párizsban a hazájukért küzdöttek. Elmulasztott lehetőségek ezek.

Mindezek ellenére a Béke – A nemzetek felett nem rossz. Lehetett volna jobb, de rossznak, vagy fölöslegesnek semmiképp sem mondható. Annak ellenére ugyanis, hogy sok helyen igyekszik az érzelmekre hatni – a film végén például láthatjuk az elcsatolt területekről elűzött magyarokat, akik vasúti vagonokban tengődve próbálják életüket újrakezdeni a harmadára zsugorodott anyaországban – , egy kiegyensúlyozott, hisztériamentes Trianon filmet nézhetünk végig. A végén pedig még egy, a fájó emlékeket feloldó megoldási javaslattal is előáll a film. Ha megvalósítható, kifejezetten jó ötlet.

Szücs Péter