Az El Greco-életmű-kiállítás nemzetközi népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a bezárása előtti héten is még hosszú sorokban látogatják. Budapest amúgy is nagyhatalom az El Greco-képek birtoklását illetően, hiszen a múzeum spanyol termeinek állandó anyaga között a görög mester több alkotása szerepel: a Bűnbánó Magdolna (1576), Krisztust megfosztják ruháitól (1580), Krisztus az Olajfák hegyén (1605-1610), Angyali üdvözlet (1600), A Szent Család Szent Annával (1610-1620), Szent Bertalan apostol (1585), Szent András apostol (1610-1614), valamint ezekhez társul a múzeum legújabb szerzeménye: Gonzaga Szent Alajos képmása (1583). Úgyhogy nem kell szomorkodni az életmű-kiállítás bezárása miatt, hiszen ez a nyolc festmény továbbra is rendelkezésre áll a hazai látogatók számára. Viszont a mostani időszaki kiállítás jelentősége éppen abban van, hogy e magnak tekinthető budapesti képek köré rendezett El Greco-alkotások a művész teljes oeuvre-jével ismertetnek meg, hiszen Spanyolországon kívül a világ minden táján őrzött művei itt és most együtt láthatók.

^{Krisztust megfosztják ruháitól, 1580-1600 (olaj, vászon)}

[[paginate]]

Tudnunk kell azt, hogy a korunkban tapasztalható El Greco-csodálat nem egyértelmű. Műveinek megítélése két szélsőséges táborra oszlik: képeit vagy nagyon szeretik vagy ki nem állják – már kezdetektől fogva.

Ennek legfőbb oka származásából fakadó személyes alkotói karaktere. Mint ragadványneve mutatja, görög család sarjaként 1541-ben született Kréta szigetén, az akkori Kandiában, a mai Iraklionban. A tehetséges ortodox vallású Domenikosz Theotokopulosz ikonfestészettel kezdte, húsz éves korából fennmaradt, hagyományőrző ikonját a szíroszi székesegyház őrzi. 1568-tól már tanulmányútra indul és két évre Velencében köt ki, ahol a nyugati típusú reneszánsz festészettel ismerkedik, a tojástemperát olajfestékre cseréli. Harmincéves korában Rómában Farnese kardinális szolgálatába áll. Noha a római Accademia di San Luca tagja lesz, de rendszeres megrendeléseket nem kap stílusának idegensége miatt. Ezért négy év múlva, 1576-ban tovább utazik és Spanyolországban telepedik le, Toledoban lesz az otthona. Amit tanult, azt mind itáliai mestereitől, mindenekelőtt Tintoretto kompozícióiból, Tiziano színvilágából, aztán Michelangelo rajzaiból és Giulio Clovio miniatúráiból sajátította el, akikre hálával gondolt egész élete során. Azonban az elsajátítást ne szó szerint értsük, inkább inspiráció volt az az önálló gondolkodású és nehéz természetű művész számára. Nem mestereinek hű követőjeként, nem is az általuk megteremtett iskola képviselőjeként váltak széles körben elterjedtté festményei, inkább az egyházi hitélet reformjának következtében támadt nagy igény a műhelyében készült különös alkotásokra.

Nyerges Éva utánajárt, hogy a műkritikusok körében mennyire megoszlott El Greco megítélése az évszázadok során. A XVII. században Giulio Mancini a legjobbak között tartotta számon, Jusepe Martínez szerint extravagáns, ugyanakkor ötletgazdag és változatos műveit emlegette. A XVIII. században El Greco festészetét Antonio Palomino Tizianohoz mérhetőnek, Antonio Ponz azonban extravagánsnak és kifejezetten értékelhetetlennek jellemezte, ahogy az egész század számára már egyáltalán nem volt vonzó, úgyhogy végül is feledésbe merült a neve. Valójában a francia modernek, Baudelaire, Mérimée, Delacroix, Millet, Manet és Degas fedezték fel, aztán a XX. század izmusait képviselő festők.

[[paginate]]

Sokat lendített népszerűségén Julius Meier-Graefe művészeti író könyve, a Spanische Reise 1910-es megjelenése, amelyben a szerző felfedezte El Greco extravagáns képeiben a modern művészet előfutárát, s attól fogva nem tudott szabadulni varázsától.  Egyik levelében barátjának ezt írja lelkendezve: „Egy minden képzeletet felülmúló zseniális emberre találtam: Grecora. Egy Rembrandt-közeli emberre, aki úgy hat, mintha kortársunk lenne. /…/ Festő, nem is tudod elgondolni mennyire festő! A görögökön kívül álló, népétől elkülönült merész önállósággal, akiben a nép legnemesebb jellege új virágot hajt. /…/ Greconál egy tökéletesen spiritualizált szépség áll elő: egy szín, amelyik nem hivatkozik a húsra, hogy élő legyen – ily értelemben antik származás. /…/ Reneszánsz-dühvel fest Krisztust a kereszten, Feltámadást, Mária-képeket. De úgy látszik, hogy ez a furor viszi őt a kereszténységen át az antik világba. El tudod képzelni ezt a túlvilági antik világot? Egy egész új görögség ez. Az elsüllyedt fának elsodort magja, mely idegen földrészen rügyezett ki. Erejét a haza hiányából meríti. Gyengesége az ereje. Ez az idegen átlátja a kultúránkat, meghódítja magának, és amikor már a csúcson áll, kezd az ősi anyanyelvén dadogva beszélni. Csak hangzásával Krisztusi.” Majd ezt az általános következtetést vonja le a görög mester kapcsán: „Be kell látnod, hogy túljutni a tehetségen ugyanaz, mint legyőzni a mű anyagi részét. A zseni megteremti azt, amit a tehetségnek a véletlen nyújt”.

^{Angyali üdvözlet 1600 körül (olaj, vászon)}

[[paginate]]

Graefe könyvének hatására a magyar műgyűjtő, Nemes Marcell kimondottan El Greco-képekre vadászott a nemzetközi árveréseken és galériákban. Ahogy Lantos Adriána tanulmányában kimutatta, gyűjteményéből már 1910-ben öt festményt kiállított a négy éve megnyílt Szépművészeti Múzeumban, de megvételétől akkor elhatárolódott a múzeum vezetősége. Nem kis szerepe volt ebben Lakatos Alfréd műkritikusnak, aki El Grecot tehetségtelen festőnek és képeit értéktelennek tartotta. A konzervatív művészeknek hasonló volt a véleményük. Deák-Ébner igen gyengének állította, Stróbl Alajos hiányos konstrukcióját rótta fel El Greconak, Zemplény Tivadar számára pedig a görög festő munkái érdektelen, nyers „kenemények”.

De ne higgyük, hogy az új festőnemzedék viszont egyöntetűen rajongott érte. A Gresham-kör tagjai közül Bernáth Aurél egyenesen harmadrendűnek minősítette El Greco festészetét. Graefe állításait – amelynek részletét az ő fordításában közöltük – a következőképp cáfolja: „Greco művei eksztázisának nem sok a vallási alapja. Hogy pontos legyek: nem a vallás mozgatja indulatát. A vallási motívum számára éppúgy ürügy, mint ahogy sok elődjénél a reneszánszban ürügy volt. De az ő szenvedélyessége látszólag több tartalmat, áhítatot ragad magával. Mozgatója ennek a tömény ellenreformációs indulat is. Ám az ilyen kihegyezett érzelmek őszinteség-hiánya hamarabb derül ki ott, ahol a bizonykodás hangja az eget veri. A mennybe néző csillogó szemek, a kellemkedésbe hajló karok és kezek kezdik el az árulkodást. /…/ Meg kell mondanom, hogy Krisztus az Olajfák hegyén című budapesti képe, amelyben fiatal koromban oly sok csodát láttam, ma már számomra elvesztette varázsát. Üres lett, kihalt. Se a Krisztuson, se az angyalon, se a tanítványokon nem gyullad képzeletem. De ott van mellette a Bűnbánó Magdolna meg a Szent Jakabnak elnevezett önarcképe – azokat csodálom.”

A két idézett vélemény ellentételezéséből kiderül, mi az a feszültség, ami El Greco festészetének megítélésében szikrákat vet immár évszázadok óta. Ugyanis mindkét álláspontnak van igazságtartalma. Ezért tekintsünk alaposabban a képekre annak megértése érdekében, hogy ezen ellentétes állítások hogyan ölelik, fonják körbe egymást a kiegyensúlyozottabb megítélés irányába.

^{Krisztus az Olajfák hegyén, 1605-1610 (olaj, vászon)}

[[paginate]]

Bernáth nagyon jól veszi észre, hogy El Greco festészete az ellenreformáció szolgálatában állott. Tudjuk, hogy a polihisztor görög művész könyvtárában megtalálható volt a Tridenti zsinat konstitúcióit tartalmazó kötet is, nem véletlenül, mert annak esztétikai szempontjait maradéktalanul be kívánta tartani a szentképek elkészítésekor. A tridenti határozatok ugyanis e tekintetben is megújulást jelentettek a protestáns reformációra való válaszképpen. A zsinat hallgatólagosan, de elismerte, hogy az érett reneszánsz egyházi festészete elvilágiasodott, alkalmat adott a testiség, a bujaság és a külsőségek reprezentálására, gondoljunk itt a mitikus jelenetek, az újplatonista gráciák és szerelem-allegóriák, az ószövetségi Zsuzsanna vagy az újszövetségi Mária Magdolna kedvelt akt-ábrázolásaira. Ezért a zsinat 25. ülésszakán (1563) a képek elkészítése kapcsán kifejezetten megtiltott mindenféle erkölcstelen haszonlesést (omnis turpis quaestus), pajzánságot (lascivia), valamint kihívó testi bájt (procaci venustate), elkerülve a szentségtelen (profanum) és utálatos (inhonestum) megjelenítést. Célként pedig az fogalmazódott meg, hogy a képek a megváltás misztériumainak történeti elbeszélését idézzék föl, azoknak jótéteményéért pedig a nézőkben Isten iránti hálát gerjesszenek, valamint hatásukra a hívek az ábrázolt szentek példája szerint rendezzék be életüket.

El Greco ennek a követelménynek tökéletesen eleget tett. Témái csak az üdvtörténetre szorítkoznak, a megtestesülés, a megváltás és a megszentelődés körében mozognak. A Krisztus-események, illetve a szent életet élő személyek, mint az apostolok, Szent Benedek, Assisi Szent Ferenc vagy Szent Domonkos, valamint egyházi személyek portréi képezik festészetének zömét. Ebben a körben Gonzaga Szent Alajos (1568-1591) képmása rendkívüli dokumentum és lélekábrázolás egyben, amely előtt érdemes megállnunk egy pillanatra. Az ábrázolt ifjú nem más, mint Castiglione őrgrófjának, Ferrante Gonzagának elsőszülött fia, aki 17 éves korában lemondott elsőszülöttségi jogáról és a trónöröklésről azért, hogy jezsuitaként meghaljon ennek a bűnökkel terhelt világnak. Miközben a rend római kollégiumában folytatta teológiai tanulmányait, önként ápolta a pestises betegeket. A betegséget ő is elkapta és hosszú lázban töltött szenvedésében 1591-ben 23 éves korában meghalt. Amikor halálos ágyán közölték vele, hogy nem sok ideje van már hátra, lázban égő szemei fölragyogtak s ezt ismételgette: „Örömmel megyek, nagy örömmel!” Már gyermekkorában megmutatkozó egyenes jelleme és példamutató életszentsége okán 1726-ban szentté avatták.

^{Gonzaga Szent Alajos képmása, 1583 (olaj, vászon)}

[[paginate]]

Amikor a fiatal Alajos őrgróf 1583-ban a ferences rend tisztújító nagygyűlésére utazott Francesco di Gonzaga kíséretében, El Greconak alkalma nyílt lefestenie a 15 éves ifjút a San Juan de los Reyes-kolostorban. Hihetetlen, hogy mennyire meglátta modelljének pubertás jellegzetességei között a sugárzó nemes hitet. Nagy lapátkezei közül az egyik a Szentíráson nyugszik, a másik az égiek felé mutat, és mily előrelátás az ösztönösen balra eltolt kompozíció, mintha a görög mester megérezte volna, hogy az ifjú földi sorsa előtt nincs nagy tér, nem sok év áll előtte. Nem beszélve a fiatal hívő lélek arcának megjelenítéséről, eleven szénként égő szemeiről, intelligens tekintetéről, világos, magas homlokáról, szájának mértéktartó összezártságáról, amelyekkel El Greco bebizonyította, hogy nemcsak nagy hatással volt rá az akkor már különös sugárzású szentéletű gyermek, de kiváló lélekábrázoló is. Örülhetünk, hogy ez a portré végérvényesen Budapestre került az életmű-kiállítással egyidőben.

El Greco további képeinek az ikonok hagyományából hozott alakjai azzal, hogy merev drapériával bádogként beborított testük túlságosan megnyújtott piciny fejükhöz képest, az a bizonyos gótikus hatás, amit Graefe említ, a testetlenség, a lebegés és az átszellemültség érzését kelti bennünk. A Budapesten őrzött, korai Bűnbánó Magdolnája is a paráznaságból megtért asszonynak mellbimbóját csak fátyolon keresztül érzékelteti, sejtelmesen utalva kétes múltjára, miközben figyelmünket teljesen elvonják mellére helyezett kezének áhítatos tekintetével összhangban megfestett elbűvölően széttárt ujjai. A Santiago Rusiñol-gyűjteményből való későbbi változatában (1590) a fémlemez-keménységű vörös drapéria már jelentéktelenné teszi teljesen eltakart testét, amit egyébként arcának és kezének finom vonásai révén vonzónak gyanítunk, de már érdektelennek is, mert Magdolnát lelkében újjászületettnek ismerjük föl. S ha vannak is férfiaktjai festményei közt, mint a Laokoón (1612-1614) című vásznon például, annyira sematikusak, annyira füstszerűek, hogy hiányzik belőlük a csont, a hús meg a bőr és minden szexualitás.

    
^{Bűnbánó Magdolna, 1576                                Szent András apostol, 1610-1614
(olaj, vászon)                                                     (olaj, vászon)} 

[[paginate]]

Bernáth Aurél úgy véli, hogy El Greco alakjain a mennybe néző csillogó szemek és a kellemkedően mesterkélt kéztartások őszintétlenségről árulkodnak. Ez igaz, amennyiben a századokkal későbbi szentimentalizmus tapasztalatával szemléljük az ilyen típusú képeket. De vigyázzunk, ne vetítsük vissza a szentimentalizmus giccsbe hajló formalitását a XVI-XVII. század személyes, őszinte és akkor újdonságként jelentkező vallásosságára. A görög mester által ábrázolt könnyeket fakasztó megindultság a modus orandi, a személyes imádság gyakorlatának őszinte kitárulkozása és mozdulata, a megreformálandó keresztyén életgyakorlat, az úgynevezett életszentség elmaradhatatlan része, amelyet Loyolai Szent Ignác, Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János vezetett be az elhivatalosodott egyház monoton kiüresedése ellenében. A reformációra adott válasz ez is, annak a lehetősége, hogy az egyén üdvösségének személyes megélését szolgáló belső áhítat részese lehet, amelynek folyamán önvizsgálatot tart, hogyan áll meg a főbűnök és érzékek kísértésében és próbatételeiben, töredelmesen bánkódik elkövetett vétkei miatt és összevetve életét a Megváltó érte meghozott véres áldozatával a kereszten, bűnbocsánatért esedezik a hívő lélek. Igen, a könyörgés és esedezés széles gesztusain, valamint az égbe tekintő, könnyekben úszó szemek látomásán keresztül, mert a lelkében megrendült ember ezt el nem titkolhatja. Bernáth sem tagadja azt, hogy El Greco szenvedélyessége több tartalmat és áhítatot ragad magával, mint reneszánsz elődjeié. Az általa festett devóciós képek ebből a szempontból nem hazudnak, sőt korunkat megszégyenítően őszinték.

Julius Meier-Graefe El Greco iránti rajongása elsőként a spiritualizált szépséget és a földöntúli színeket emeli ki. Valóban a drapériák valőr színei a fényt kapott, világos domborulatoknál nagyon gyakran fehérben ragyognak, függetlenül attól, hogy alapvetően milyen színű a textilanyag. Ez a megoldás épp ellentétes Tiziano és a velenceiek színekre oly érzékeny gyakorlatával, sokkal inkább az ortodox ikonfestés öröksége, ahol a belső fény lelkesíti át a külső testi formát. Úgyszintén az a Graefe által megfogalmazott „ősi anyanyelvén való dadogás” sem más, mint az ikonok világából magával hozott expresszivitása. Ugyanis El Greco nem „az antik világ” mélységét éri el, hanem a túlvilág magasságát ostromolja a hit hevületének expresszivitásával. Ez a magyarázata az úgynevezett „dadogásának”, ahogy emberi alakjai fellázadnak a helyes anatómia ellen, megbillent kompozíciói lebegőek, képkeretein belül minden forma a felrobbanás állapotában van és felfelé törekszik csak azért, hogy a szentlelkes megindultság érvényesüljön.

^{Szent Bertalan apostol (töredék), 1585 (olaj, vászon)}

[[paginate]]

Ehhez a robbanáshoz kapcsolódik Graefe azon helyes megállapítása is, hogy különös reneszánsz düh, egyfajta furor hajtja a görög mester ecsetkezelését. Milyen messze van ez Veronese, Tiziano vagy akár Tintoretto fegyelmezett színfelhordásától és azok harmonikus elrendezésétől! Minden ecsetvonása lángol és lobog, ízesen kígyózik a felületen, nincs megnyugvás sehol, a kősziklák könnyed felhőként füstölögnek, a felhők pedig jéggé keményedett lángolásban vibrálnak. El Greco feljegyzéseiből is biztosítva vagyunk afelől, hogy számára a mozgás nagy jelentőséggel bírt, mint a mennyei magasságot ostromló lélek szívet szétrepesztő lelkesültsége. Ha bármelyik festményéhez közel hajolunk, mozgalmas ecsetvonásai a hitvalló lélek lángoló lendületéről tanúskodnak. Személyes manírral állunk szemben? Igen, ha magát a korszakot is manierizmus korának hívjuk, bátran vállalható indulat ecsetkezelésének ez a sajátossága. De nem csupán manír, több van benne, a szűnni nem akaró elmozdulásnak az a gesztusa a képen kívüli megnyugvás irányába, amellyel minden nézőjét magával képes ragadni. Alakjainak és képfelületeinek ilyetén mozgatásával El Greco extravagáns módon áttörte a reneszánsz kánonját és egészen a huszadik századig röpítette művészetét. Nem hiába előfutárjuknak érezték a modernek közül sokan.

És még valami, talán a leglényeglátóbb megállapítás Graefe tollából: „Erejét a haza hiányából meríti. Gyengesége az ereje”. El Greco belső vallásos meggyőződéséről általában szemérmesen hallgatnak az elemzők, nem csoda, hiszen csak arról tudhatunk hitelesen, amiről festményei szólnak.  De ha Graefe megállapítása igaz El Greco művészetét illetően, akkor olyan keresztyén szemléletű festőről van szó, aki számára az Ó- és Újszövetség értelmében nem a hely, hanem az idő a meghatározó. Hiszen Domenikosz Theotokopulosz épp a mozgásról, a földi zarándoklatról tanúskodik életével és művészetével, miszerint „nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük” (Zsid 13, 14). Nem az elhagyott Kandia vagy Velence vagy Róma vagy Toledo a hazája, hanem tulajdonképpen az, ahol minden keresztyén ember törekvése beteljesül. Művészete felől pedig az a Szent Pál általi felismerés ad biztos támaszt, amit az Úristen mondott az apostolnak: „Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el” (2Kor 12,9). Nincs tökéletes mű. De a gyengeségben hallatlan erő nyilvánulhat meg a művészet terén is.

Békési Sándor