Amikor több mint húsz évvel ezelőtt a doktori dolgozatom témájául egyes XVI-XVII. századi magyar graduál-könyvek antifónarepertoárjának elemzését választottam, akkor – a tudományos és gyakorlati, egyházzenei szempontokon messze túl – egy olyan életprogramra találtam, amely mind a mai napig meghatározza a munkámat. Dolgozatom egyik opponensének, Karasszon Dezsőnek számos építő, inspiráló gondolata, tanácsa közül talán az egyik leghasznosabb az volt, amikor arra bíztatott, hogy a választott témám további tudományos kutatásának és ezzel egyidejűleg a gyakorlatiasabb célú munkának mindig együtt kell folynia. A XVI-XVII. századi graduál-könyvekben lejegyzett gregorián eredetű (vagy a gregorián stílusát utánzó), de anyanyelvre fordított és a protestáns liturgikus gyakorlatra alkalmazott anyag kutatása szerteágazó: egyháztörténeti, zenetörténeti, de irodalomtörténeti, nyelvészeti vizsgálatokra is bőséges lehetőségeket ad.

[[paginate]]

A történeti értéken túl ennek az anyanyelvű gregorián repertoárnak volt/van egy megismerendő, feltárandó liturgiai beágyazottsága is, s ennek mondanivalója van a mai egyházzenei gyakorlat számára, különösen a minden felekezetben megjelent liturgikus megújulási mozgalmak légkörében. Egy egyházzenésznek azonban a magas fokú elméleti-történeti és a funkcionális (liturgikus) tudás megszerzésével együtt az egyes tételek művészi megszólaltatásának képességét is ki kell fejlesztenie. Az elmélet, a kutatás fontossága és ezzel együtt a kutatott anyag gyakorlati alkalmazásáról való gondolkodás, végül e kettőnek összegzéseképpen az anyag megszólaltatásának képessége, majd mindezen tapasztalatoknak tovább- és átadása: talán ez Karasszon Dezső életének esszenciája. Köszöntse most őt egy olyan írás, amely a magyar protestáns antifóna-repertoárból azokat a tételeket köti csokorba, amelyek a magyar középkor jellegzetes tételeit ültették magyar nyelvre.

A középkor látszólagos színes, tarka liturgikus térképe valójában stabil, és hosszú időkön át folyamatos hagyományú centrumokon alapszik. Jellemzően ezeknek a centrumoknak a miseanyaga nagyon stabil, szinte egységes. A „saját arculatot” meghatározó helyi hagyományok elsősorban a zsolozsmában érvényesülnek. A magyar érseki központhoz, Esztergomhoz (Strigonium) köthető az a liturgiaváltozat, amely maga is a római szekuláris kurzushoz tartozik, de annak egy sajátos, regionális változata.[1] Ez a szokásrend, az esztergomi rítus lesz a középkori Magyar Királyság határain belül működő összes püskökség, az „összmagyar” szokásrend alapja.[2] Ezt a liturgiát művelte és gyarapította a középkori egyház egészen 1630-ig, amikor az országos zsinat döntése nyomán áttértek a hivatalos római könyvek használatára. A Ritus Strigoniensis a magyar szellemi elit kivételes terméke, mely az európaiságnak és a magyar hagyománynak kivételes egységét teremtette meg. Ezt a szellemi örökséget – vagy legalábbis ennek az örökségnek egy részét – vitte tovább a magyar protestantizmus, amikor az esztergomi rítus egy-egy jellegzetes tételét magyar nyelvre ültetve a saját liturgiájába építette.

[[paginate]]

Miközben a gregorián magyarországi változata itthon a török megszállásnak, a középkori magyar iskola- és intézményrendszer összeomlásának, a reformáció térhódításának majd a Pázmány Péter irányításával átvett tridenti rítus térhódításának következtében előbb meggyengült, majd elenyészett, addig a XVI. század közepétől az anyanyelvű gregorián ének különös virágzásnak indult a magyar protestáns egyházakban. Nálunk a középkori úzus figyelembevételével több száz tételt ültettek át magyar nyelvre, s ezzel egyedülálló protestáns anyanyelvű, istentiszteleti használatra szánt repertoárt hoztak létre, s használták ezt eleink a XVII-XVIII., sőt egy-egy esetben egészen a XIX-XX. századig. Azokat a könyveket, amelyekbe ezt az új, anyanyelvű, protestáns gregorián anyagot lejegyezték, graduál-könyveknek nevezzük. Ezeknek a könyveknek a legfontosabb és a legnagyobb számban lejegyzett, zeneileg a legszínesebb és legváltozatosabb liturgikus műfaja a zsoltárok keretverse, az antifóna vagy ahogy Huszár Gál mondja: az „antiphona, azaz a psalmusokban való verseknek igazgatására való elöljáró vers”.[3] A mai kutatások azt támasztják alá, hogy noha a magyar graduál- könyvműfaj igé­nye nyilván nem a külföldi mintáktól függetlenül merült fel, a hazai protestáns graduálok repertoárja mégis a középkori magyar előzményekre vezethető vissza: a tételek többsége tehát hazai mintákra épül, méghozzá túlnyomó részt a magyar középkor központi rítusterületének, az esztergomi szokásterületnek a mintáira. Talán az esztergomi rítussal való szellemi kapcsolatra utalhat Szilvás Újfalvi Imre 1602-ben kiadott énekeskönyvének előszavában,[4] amikor a Praefatio végére illesztve a reformáció korai énekkiadványainak pontos bibliográfiáját, a könyvek felsorolását egy nyomtatott esztergomi szertaráskönyvvel, egy Psalteriummal[5] kezdi. Megfordítva a sorrendet: ha eleink a szertartási éneklésben elsődlegesen arra az esztergomi repertoárra építettek, melyet a kortársak is szinte egyenlőnek tekintettek az ország hagyományával, akkor a protestáns források visszamenőleg igazolják Esztergom elfogadottságát, beágyazottságát. Ennek a szellemi kapcsolatnak a feltárásához vesszük sorra azokat a magyar protestáns antifónákat, amelyeknek mintáját a középkori „mos patriae”: a magyar szokásrend azon tételei jelentik, amelyek az esztergomi rítus sajátos arculatát adják, azaz külföldi forrásból (más középkori rítusból) nem, vagy nem szignifikánsan dokumentálhatók.[6]

[[paginate]]

1. A diebus antiquis nos audivimus

Valamennyi magyarországi középkori antifonále egy sajátos antifóna-ciklussal kezdi az adventet. Az I. vasárnap I. vesperásában az öt zsoltárhoz az A diebus antiquis -Dominum Salvatorem - Gabriel Angelus - Maria dixit - Respondit Angelus kezdetű öt antifonát énekelteti. Így van ez már az első fennmaradt teljes notált kódex, a zsolozsma énekeit tartalmazó Codex Albensisben is. A kódexet a XII. század első felében írták, s bár még neumaírással készült, a repertoár, az összeállítás, s amennyire követhető, a dallamvariánsok is azt mutatják, hogy a „magyar gregoriánum” fő vonásai ebben a kódexben már tetten érhetőek. Az A diebus antiquis emblematikus nyitó antifóna ugyan egyes olasz forrásokban valamint a krakkói (és plocki) hagyományban, továbbá a késői salzburgi és passaui forrásokban is megjelenik, de valamennyinél korábbi a Codex Albensis-béli feljegyzés, s a többi európai forrásban koránt sem nevezhető az A diebus emblematikus, kiemelkedő, meghatározó tételnek. Ez az antifóna viszont egységesen a magyar szokásrend emblematikus darabja, s annyira meghatározza a hazai középkori hagyományt, hogy a magyar középkori antifonálék ezzel a tétellel kezdődnek.^[7] A középkori magyar antifóna népszerűségét, elterjedtségét és fontosságát az is bizonyítja, hogy magyar fordítással szinte mindegyik magyar protestáns graduál-kötet is felvette anyagába, sőt a források többségében – megtartva a középkori gyakorlatot – az adventi antifóna-sorozat első tételeként kapott helyet. Az A diebus magyar szövegű, első magyar nyelvű lejegyzését Huszár Gál Komjáti graduáljában találjuk,[8] s a graduálforrásaink közül a Tornai, Ráday, Óvári, Batthyány, Spáczay, Patay, Apostagi, Kálmáncsai, Ajaki, Eperjesi, Öreg, Kecskeméti, Béllyei és Nagydobszay graduálok többféle szövegfordítással,[9] de az eredeti középkori tételt meglehetősen pontosan követve örökítik tovább a tételt.

       
^{A magyar nyelvű antifóna Huszár Gál Komjáti graduáljából f. 141v}

[[paginate]]

Ma közel harminc olyan kéziratos graduált ismerünk, amely magyar unitárius használatban volt, s e könyvek tanulsága szerint az erdélyi magyar unitáriusok a magyar protestáns egyházakkal megegyezően igyekeztek megőrizni és liturgiájukba beépíteni a középkorból örökölt, magyar nyelvre átültetett gregorián anyag egy részét. E repertoár a mennyiségét tekintve a többi protestáns forráshoz képest jóval szerényebb: összesen huszonöt antifónát tartalmaznak az unitárius kéziratok, s közöttük nem találjuk az A diebus magyar változatát.

A magyar nyelvű unitárius repertoárból hiányzik a tétel, de a kolozsvári szász unitáriusok számára 1622-ben készített német nyelvű kéziratos graduál^[10] tizenhét antifónájának első darabja az A diebus antiquis tétel anyanyelvű (német) fordítása: Von langen zeiten her haben wir gehört  aus dem  munde der Propheten kezdettel.

2. Dominum Salvatorem nostrum expectamus

A magyarországi középkori antifonálék tehát egy szombatról-szombatra ismétlődő, kötött antifóna-ciklussal kezdik az ádventet. Az I. vesperásokban az A diebus antiquis antifónát a Dominum Salvatorem tétel követi.[11] Ahogy a sorozatot nyitó A diebus antiquis tétlel, úgy a Dominum Salvatorem antifóna is szerepel néhány olasz forrásban, de a magyar középkori használattól eltérő alkalmazásban. A honi protestáns források közül az Eperjesi, Öreg és Béllyei graduálok szinte egyező formában tartalmazzák Várjuk a mi üdvözítő Krisztusunkat kezdettel a középkori antifóna magyar párját.

^{Eperjesi graduál f. 35}

[[paginate]]

3. Vigilate ergo nescitis – Vigyázzatok keresztyének

A magyar középkori források mindegyike nagyböjt első két hetében a completorium canticum-antifónájaként a Vigilate ergo nescitis tételt adja. Bár ez az antifóna más külföldi forrásban is szerepel,[12] a magyar források szöveg- és dallamváltozata egyedi, s a hazai szokásrend használatától eltérően a külföldi források az egyházi év különböző completóriumaihoz, de nem böjti időhöz rendelik. A magyarországi 2. tónusú, nagy kifejezőerejű, egyedi dallam bekerült a legfontosabb graduálforrásokba is, s az eredeti, magyar liturgikus funkciót megtartva az egyik legdíszesebb graduál-tételünk. A Vigilate ergo nescitis magyar protestáns alkalmazását megtaláljuk a Tornai, Ráday, Óvári, Batthyány, Spáczay, Patay, Kálmáncsai, Eperjesi, Öreg, Kecskeméti, Béllyei és Nagydobszay graduálokban.

^{Spáczay graduál f. 80}

[[paginate]]

4. Simon, dormis?

A Nagyhétre, általában kantikum-antifónaként vagy a nagypénteki laudesre vagy a nagycsütörtöki vesperásra szánt, Európa-szerte kedvelt és bőségesen dokumentált tétel a 8. tónusú Simon, dormis? antifóna. A magyar középkori gyakorlat a darabot a nagycsütörtöki vesperás Magnificat-antifónájaként adja, s a hosszabb szövegszakaszt hordozó dallam egy olyan 5. tónusú alakítás, amely a magyar középkor saját formálása lehet. Magyar nyelvű párját protestáns források közül csak az Öreg graduálban találjuk.

        ^{Öreg graduál p. 463}                 

5. Alleluia, Pascha nostrum Christus est

Az eddigi kutatások szerint csak a magyar középkori forrásokban szerepel az Alleluia, Pascha nostrum Christus est húsvéti antifóna. Ahogy az előző tétel, úgy ez az antifóna is csak az Öreg graduálban szerepel magyar szöveggel.

  ^{Öreg graduál p. 466} 

[[paginate]]

6. Puer Jesus proficiebat

A Puer Jesus proficiebat antifóna a magyar középkori forrásokban sem egységes: a pálos forrásokban egy 1. tónusú dallam áll, több forrásunk (az Európa-szerte bőségesen adatolható változattal egyezően) hoz egy 6. tónusú tételt, s végül egyetlen forrásunkban[13] egy 2. tónusú, eleddig egyetlen más kódexből sem dokumentált dallamot találunk. Ahogy a magyar középkori forrásaink, úgy a graduálok sem egységesek abban, hogy milyen dallamváltozattal adják a tételt. A 6. tónusú antifónát kapjuk az Eperjesi graduálban (f. 47v). A Puer Jesus proficiebat magyar szövegére azonban az Eperjesi gaduál egy 4. tónusú típusantifónát is illeszt (f. 44r), amely megoldás eddig sem más középkori forrásból, sem hazai graduálkötetből nem dokumentálható. Végül a 2. tónusú, speciálisan egy magyar középkori forrásból fennmaradt tétel fordítását a Spáczay graduálban találhatjuk.

^{Spáczay graduál f. 297}

Papp Anette