Miben kellene megújulnia az egyháznak, s mi mit tehetünk ezért? A keresztyénségünk és egyházunk megújulásának legalapvetőbb feltétele, hogy vissza kell térnünk az Igéhez. Olyan fontos kitétel ez, s mégis oly gyakran elfelejtjük. Az egyház nem attól lesz egyház, hogy különböző trükkökkel és praktikákkal próbálja magához csalogatni az embereket. A keresztyén ember sem attól lesz keresztyén, hogy csupán azt mondja magáról, hogy keresztyén: látszatot kelteni valóban lehet, de nekünk nem a látszat kell. Az egyszerű szavak nem tesznek azzá, amivé akarjuk, hogy tegyenek minket. Erős keresztyénségre van szükség a mai világban, olyanra, amely hű Isten ügyéhez, és hű a Bibliában kimondott igazságokhoz. Olyan egyházra, olyan keresztyénségre, amely hitvallásos: amikor nem csupán az iszlám, hanem az ateizmus is mindennapos harcot vív a keresztyénséggel, akkor olyan hitvalló egyénekre, közösségre van szükség, akik nem félnek az egzisztenciájukat kockára tenni Isten ügyéért, ismerve az Ige szavát: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” (Róm 8,31).

Ugyanakkor azért is rendkívül fontos a komoly, hitvallásos keresztyénség, mert ebben a mai világban, amely mindent mindennel kever, szükséges, hogy legyen egy biztos pont, egy szilárd út, amely képes a mai „individualista” embert mégis egymásért tevő közösségbe fogni. „Az egyháznak szüntelenül meg kell újulnia” – mondják reformátoraink. Folyamatos megújulásra, reformációra van szükségünk, ami az Igéhez való hűséget, az Igéhez való visszatérést jelenti. Nem csak akkor, amikor emlékév van, vagy nem csupán akkor, amikor azt egy-egy drámai esemény megköveteli tőlünk. Az Úr Jézus nyomdokain haladva – ha valóban Őt akarjuk követni – akkor elsősorban nyitott szemekre, és nyitott fülekre van szükségünk. Ennek a mindennapi reformációnak az Igéhez kell mérnie magát, nem pedig a modern „trendekhez”, hiszen míg azok elmúlnak és folyton másra cserélődnek, addig „... Istenünk Igéje örökre megmarad” (Ézs 40,8). Ha a forráshoz, Jézus Krisztushoz megyünk egyen-egyenként, hogy Ő elevenítsen meg bennünket, akkor ennek egyházunkon, közösségeinken is látható nyoma lesz. Mit kell tennünk? Több alázattal, szeretettel szolgálni az Úrnak és embertársainknak. De ehhez imádságra van szükségünk. Imádságra és arra, hogy hallgassunk az ÚR szavára. Vagyis mit kell tennünk? Szüntelenül imádkozzunk, és adjuk át magunkat, életünket, egyházunkat az ÚR Jézus oltalmazó, átformáló, megújító kezei közé. „Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének” – fogalmaz az Ige (Jak 5,16). Ha tudunk imádságban, Igére figyelésben erősek lenni egymásért, akkor az jó út, amelyről érdemes nem letérnünk. Ha ezen az úton kívánunk járni, akkor szükséges, hogy mindennapjaink meghatározó, tetteinket vezérlő ereje maga az ÚR legyen, Igéje által. Szükségtelen ugyanis addig bármibe is belekezdenünk, amíg nincs rendben az Istennel való kapcsolatunk. Ha bármibe is belefogunk addig, amíg nem rendeztük a kapcsolatunkat Istennel, akkor csupán a látszatkeresztyénséget építjük, holott erre nincs szükség. Keresztyénségünk akkor lehet igazán hitvallásos, ha az Ige mérlegén vizsgáljuk meg magunkat, s egész életünket. Aki komoly keresztyén embernek vallja magát, annak el kell fogadnia azt is, ha inti, feddi őt az Ige. Egyházunknak az használ a legtöbbet, ha kölcsönösen igyekszünk egymást megérteni és segíteni. Ha a lelkileg erősebbek és a lelkileg (még) gyöngébbek együtt tudnak munkálkodni, ki-ki a maga tálentumai szerint. Dietrich Bonhoeffer „Közösségben” című művében így fogalmaz: „A gyönge ne ítélje meg az erőset, az erős ne vesse meg a gyöngét! [...] Mindkettőnek türelemre van szüksége” (92.). Ézsaiás próféta könyvében találjuk az egyház és a keresztyénség megújulásának legszebb előremutató dokumentumát: „De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el” (Ézs 40,31). Bízzunk az Úrban, hogy valóban megújulhassunk. Minden más csak utána következhet.

A Pápai Református Teológiai Akadémia hallgatói