„Mert mi másra emelhetnénk a poharat Karácsonykor, mint a misericordiá-ra!” – írta Szüleimnek Németh László 1974-ben, a halála előtti utolsó levelében, amit a betegsége miatt újratanult, „iskolás” betűkkel  formázott papírra. Pár évvel később Németh Csilla, a lánya hódmezővásárhelyi előadásában mondta el nagy nyilvánosság előtt, hogy élete végén az író „élő hitre jutott”, amiről ez az egyetlen, de leghitelesebb, szóbeli információ. Németh László nyomtatásban megjelent, vallással kapcsolatos munkáiról több komoly értékelés született, melyekből kiemelkedik Pomogáts Béla [1] és Görömbei András [2] tanulmánya. Az Isten létével történő foglalkozás Németh László egész életét végig kísérte, bár változó erővel, hullámzóan. A személyét és munkáit ismerő és ismerni akaró ember számára azonban előbb-utóbb nyilvánvaló, hogy általa kivételesen nagy formátumú, rendkívüli „emberi tüneménnyel” kerül kapcsolatba, akinek megnyilvánulásiban nem hétköznapian „profán” jeleket észlel, hanem egy „szenthez” közelítő tanítóét, akit folyamatosan vezérel valami, a vallásos hit áhítatához hasonló élmény, belső parancs. A „Széchenyi” drámában magáról is írja: „legmélyen, ahogyan a világot szenvedem, az, amiben keresztény vagyok” [3]. Ugyanakkor a „40 év” című, munkásságát összefoglaló írásában magát „természettudományos képzettségű és történeti érdeklődésű íróként” jellemzi [4]. Gondolkodásában, viselkedésében ekkor még éles kettősség van. Míg a vallásos létformát akár a remeteség szintjéig is vállalhatónak tartja magára nézve, amint ezt tette Vásárhelyen „Vásárhelyi Certosa” formában [5], de „azt, amit az egyházak tanítanak, nem hiszem - szoktam mondani -- de élnem, meg vagyok győződve, úgy kell, mintha igaz volna!”[6]. Ezt a feszültséget fogalmazza meg nagyon pontosan a „Vallásos nevelésről” írott nagy tanulmányában [6], minek zárógondolata ez: „a sejtjeimbe írt hithez eszem hitetlensége nem érhetett le, vagy amikor leért: igazolni és táplálni kényszerült”.

[[paginate]]

Ugyanakkor az elkötelezett hívei számára Németh László karizmatikus személyében és minden művében érzékelhető valamilyen szellemi áhítathoz közelítő, emelkedett, a vallásos hit élményéhez hasonló ragyogás, kisugárzás, „jó ügy szolgálat”, „üdvösség keresés” melyek életformáló, mély átvétele jól érzékelhető a 100. születésnapjára készült Emlékkönyv minden szerzőjénél is [7]. Nagyon eredeti, "Ady ihletésű” valláspszichológiai felfedezésének számít nála a „Szent Lehet” [6] létezésének felismerése, minek megkísértése, alkalmazása és hatalmas, erőt sokszorozó gyakorlata fiatal korától a pályája végéig segítette őt a rendkívüli tehetségének kibontásában, továbbá tanulási és alkotókedvének, bátor szerep vállalásainak tűzben tartásában. Így fogalmaz: „Az üdvösség a lélek előkészítése az ember számára a maga legnagyobb lehetőségét e Lehet-világában kilicitálni”. A harcát, ha jól akarja csinálni, nem is igen vívhatja meg a vallásos ösztönök megmozdítása, a vadember bevonása nélkül [6]. A „vadember” fogalmat az angol történelemfilozófus Toynbee-tól vette át, aki a négy világvallás közös elemeinek megkeresésével kívánta megbékíteni a tudományhoz kapcsolódó „észt” és a „szívet”, ami a „vademberben” működteti a vallás igényét. Figyelemre méltó, hogy Toynbee érzékeli: az egyes vallások a közös céljukat, az Istenhez vezető utat, egymástól eltérő jelrendszerben próbálják elérni. „Nekem, mint Buddhának, az Isten fogalmára sincs szükségem” jegyzi meg Németh László [6].

A vallások sokoldalú (teológiai, filozófiai, pszichológiai etikai, történelmi, gazdasági, stb.) értelmezéséi között a szociológus Emil Durkheim hozott lényeges előrelépést: „A vallás szent, vagyis elkülönített és tiltott (tabu) dolgokra vonatkozó hiedelmek és gyakorlatok összefüggő rendszere, amely a híveket az egyháznak nevezett morális közösségben egyesíti” [8]. Eliade élesen szétválasztja a „szent” és „profán” fogalmát [9]. Egy új megközelítés szerint: „az élő vallási hit élményében azonban elkülöníthető egy szavakkal kifejezhető ’kvále’ jellegű, és egy szavakkal ki nem kifejezhető, világfölötti ’transzcendens’ tudati állapot. A hívőnél mindkettő együttesen szükséges. Vagy megvan mindkettő, vagy nincs meg. Bár a valóságban a hívő és nem hívő személyek hit élménye mindenkinél más és más, saját és sajátságos, megismételhetetlen és át nem adtató. Egy ateista ember is megélhet azonban és szavakba önthet olyan magasrendű, elvont ’kvále’ jellegű, tudati élmények sorát, amikben tudatosul benne, hogy milyen érzés erkölcsösnek, boldognak, jó lelkűnek, jó embernek lenni. A döntő különbség a hívő és nem hívő között a világhoz való ’tulajdonviszonyban’ van. A hívő ember magát Isten tulajdonának tartja, míg az ateista a világot tekinti saját tulajdonának”. [10]

[[paginate]]

Az író teljes életútját ismerve, ezek alapján úgy vélem, hogy Ő egész életétében a „sejtjeibe írt hit” alapján jó keresztyénként élt, ennek alapján „írta” meg az élményeit remek szavakba, művekbe öntve, „kvále” jellegű tudati állapotban, sokban hasonlítva Lev Tolsztojhoz. Ám csak az élete utolsó napjaiban kapta meg a teljes élő hithez szükséges, transzcendens élményt, amikor üdvösségi ajándékként fogadta el, hogy az Isten tulajdona lett! A továbbiakban az életútját ennek az állításnak szellemében kísérem végig.

A szilasi református templomban átélt ünnepek, az ottani hívek, a nagy családi bibliát elmélyülten olvasó nagyanya megérintő hatása, nemes emléke égető és maradandó élményeket jelentettek a mindenre nyitott, érzékeny kamasz fiúnak, aki egyébként a szüleitől otthon nem kapott vallási mintát.

A kálvinizmusnak különösen az erdélyi formája, és annak értékei a drámákban mutatják meg ezt a szellemet és jellemet formáló mély nyomot az íróban, ami az „Apáczai”, „Bethlen Kata”, ”Az eklézsia megkövetése” vagy ”A két Bólyai” világában kel életre. A Körösfőn átélt kálvinista istentisztelet élményét katartikusan szép írásában örökítette meg: „az Isten ott mutatta meg nekem, mit akar e néppel, s obsitját ott fogadtam végképp megrongált szívembe” [11]. De a katolikus történelem és hagyományok tanulmányozása is több volt nála, mint művészi téma kifejtés. A „VII. Gergely, a „Galilei” vagy a „Széchenyi” drámákban megírt emberi tragédiák igényelték e jelentős személyek vallási életek hiteles átélését is az ábrázoláshoz. Pályakezdőként sokat merített a szentek, különösen a tűzhalált halt Szent Katalin életéből. A hite miatt máglyára került fiatal Husz Jánosban személyes, rokon vonásokat is felfedezett. Első regényében, az „Emberi Színjátékban” a világi üdvösség megtalálásának még a groteszk formát is legyőző, nemes hatását írta meg Boda Zoltán történetében. A „Papucshős” drámában a szerény, a kapcsolatait komolyan vevő, vallásos életet élő tudós, Holly Sebestyén még a megalázott családi állapotában is az emelkedett méltóságot képviseli a nagyvilágian törtető, kicsinyes, arrogáns feleségével szemben. Ez a két alak pontosan kimutatja Németh László szimpátiáját a környezetében látott, még bizarr vallási minták iránt is. Galilei személyében összeütközik a zseniális természettudós és a katolikus szerzetes összeférhetetlen belső világa, az új felfedezés igazsága és a tarthatatlan vallási dogma. A tudományos igazság visszavonása a tudós ember üdvösség élményének tragikus feláldozását jelenti, amit csak kissé enyhít, hogy a fiatal tudósok képviselője, Torricelli a lelkes elismerést hozza vigaszul a megtört, öreg papnak.

[[paginate]]

A „Vallási nevelésről” 1958-ban írott tanulmány fő üzenete, „azt, amit az egyházak tanítanak, nem hiszem – szoktam mondani –, de élnem, meg vagyok győződve, úgy kell, mintha igaz volna!” [6] A több, markánsan fogalmazott, de a valláshoz ellentmondásosan kapcsolódó gondolat mellett azonban az író életét végig kísérték a keresztyén rítust gyakorló, „esendő ember” tettei. Imre László örökíti meg azt a megható jelenetet, amikor Hódmezővásárhelyen a katolikus templom csendjében, 1947-ben édesanyja Németh Lászlót ismerte fel. A „Maga is? kérdésben így csodálkozott egymásra a két kálvinista, aki itt keresett lelki támaszt személyes gondjaikban a szentek képmása között [12]. Közben a Református Gimnáziumban több tantárgyat tanító, ugyanakkor egyik legaktívabb írói korszakát is itt élő Németh László szinte „karthauzi szerzetesi” életformában alakította ki élete legboldogabbnak tartott életformáját [5].

Az 1964-ben készült, utolsó nagy regény, az „Irgalom” már címében is kifejezi az író hagyatéknak szánt üzenetének kapcsolódását a keresztyén valláshoz. Kertész Ágnesben olyan fiatal orvosnőt idealizál, aki az apró gondokkal teli hétköznapokban segíti a környezetét a legkülönbözőbb bajaik megoldásában. Tetteiben a „cselevő, jó szándék” testesül meg. Ez nem vallásokhoz kötött élet, de a cselekvő szeretet megnyilvánulása. Hasonlít Albert Schweitzer gondolataihoz. Ez olyan életminta, ami mindenkor, mindenhol és mindenki által alkalmazható! [13]

A „Négy próféta” című verses dráma kevésbé hangsúlyozott része az életműnek, pedig mind a személyessége, mind vallásos súlya miatt megkerülhetetlen az író életében. Keletkezéséhez ismerni kell azonban Németh László életében a zsidósághoz kapcsolódó élményeit, tapasztalatait. Egész életére hatással lett az a korai, gimnazistaként átélt, negatív élmény, igazságtalan megaláztatás, amit egy többségében zsidó fiúkból álló osztályban, nagyon „kisebbségi” helyzetben, egyetlen keresztyénként kapott, ami az ebből az iskolából történő, menekülési reakciót váltotta ki belőle. Ez az emlék azonban sohasem süllyesztette az antiszemitizmus szintjére. Sőt, azokat a lehetőségeket kereste, amivel a nagyon fejlett zsidó kultúra a magyarba bekapcsolható. A magyar nyelven írott zsidó irodalmat idealizálta, amire Pap Károlyban talált kiváló példát. Kortársai közül szép barátságot ápolt Kerényi Károllyal, Sárközy Györggyel, Halász Gáborral, Szerb Antallal. Zelk Zoltánt pedig egy ideig bújtatta a nyilas időszakban. De 1939-ben, Ausztria 1938-as német bekebelezése után, Magyarország német megszállásától és az ekkor várható dunántúli „sváb” dominanciától rettegő hangulatban írta meg azt a művét, a „Kisebbségben” címűt, amiről később így fogalmazott: „Ez az Achilles sarkam”. Ebben a magyar írókat „mély magyar” és „asszimiláns, (híg) magyar” csoportba osztotta, miben a „mély magyarok” vannak „kisebbségben”. Ez az írás hatalmas és jogos felháborodást váltott ki, például Petőfi besorolása „asszimiláns” magyarnak.  Különösen sok fájdalmat váltott ki ez a zsidótörvények életbeléptetésekor!

[[paginate]]

A második Szárszói beszédben Németh László már a háború utáni, új kegyetlen korszakra hívta fel a figyelmet, amiben a zsidóüldözések visszaütése várható. A nyilas érában belső emigrációba vonult. A háború után kegyetlen támadások indultak ellene, és csak a vásárhelyi tanárság jelentette számára a menedéket, és a felkészülést egy új életszakaszra, amiben szembenéz korábbi múltjával.  Ez négy műben történik meg.  Az Égető Eszter-ben az egyik legnemesebb, legszebb magyar női alak formálódott, de az író „alter ego”-jaként szereplő Méhes Zoltán legfőbb üzenete: a tetteinkben szükséges „belátás” kimondása [14]. A „Petőfi Mezőberényben” dráma emberközeli Petőfi alakja gyönyörű tisztelgés a csodált és eszményített nemzeti költő megsértett alakja előtt. (Ne felejtsük azt sem, hogy 1956 októberében a forradalom alatt alakuló „írók pártjának” Ő javasolta a „Petőfi párt” nevet!) A II. József dráma (1954) is a múlttal való önkritikus szembenézés emelkedett szintje.  A „Négy Próféta” verses dráma az 1945 nyarán készült, korábbi ószövetségi verses drámájának, a Sámson-nak testvére, ennek folytatása, de jóval több is, a „kis nép, nagy sors” elismerő csodájának kimondása 1964-ben. Hóseás, Ézsaiás, Jeremiás és Ezékiel, a négy próféta bibliai könyvei szolgáltatják az alapot a régi, magyar verses ritmust követő, archaizáló, bravúrosan szép költői szöveghez. A mű előtt egy remek bibliatörténeti bevezetés, összefoglaló helyezi el a négy jelentős személyt a véres harcokban, borzalmakban gazdag zsidó őstörténelemben, mint „népdráma” szereplőit.  Ez a történészi, költői és pedagógiai megközelítés ugyanakkor átsiklik a próféták személyes hit élményein, karizmatikus jövendölésein, szenvedélyes lelkesítésein és átkain. Bibliafordítási érdekesség, hogy a 2008-as szövegben az Ézsaiás 61,8. vers ezt mondja: „szeretem az igazságot, gyűlölöm a rablást és az álnokságot”. A korábbi fordításokban nem ezek a szavak szerepelnek itt. Ám az 1937-ben írott VII. Gergely dráma így végződik: „Szerettem az igazságot, gyűlölöm a méltatlanságot, ezért halok meg száműzetésben” [17]. Ez remek, de véletlen egybeesése komoly gondolatoknak, szavaknak a Biblia nagy prófétája és Németh László között. Az Égető Eszterben, továbbá a három drámában működő „lelkiismeret” és „megigazulás” igény, mint a keresztyén hit feltételei [10], mutatják az önvallomás lényegét: „legmélyen, ahogyan a világot szenvedem, az, amiben keresztyén vagyok”[3].

Németh László életének legnagyobb ajándéka is talán köthető tovább a prófétáló Ézsaiás szavaihoz, mikor utolsó tiszta perceiben még teljes mértékben átérezhette ezt a mondatot: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézsaiás 43,1), és az „esze hitetlenségétől” felszabadultan léphetett át a szavakkal kifejezhetetlen, transzcendens üdvösségbe! [10] Reménykedem abban, hogy ez a gondolatsor közelíthet a valósághoz…

ifj. Sipka Sándor

[[paginate]]

HIVATKOZÁSOK:

[1]  Pomogáts Béla: Németh László és a vallás. Vigilia 1992/06. 434-436. old.

[2]  Görömbei András: Németh László kereszténysége. Tiszatáj 51. évf. 1997/3. 64-68. old.

[3 ]Németh László: Széchenyi, Szerettem az igazságot. Magvető és Szépirodalmi Kiadó, Budapest 1971. 349. old.

[4]  Németh László: Negyven év. Magvető és Szépirodalmi Kiadó. Budapest, 1974. 15. old.

[5]  Németh László: Homályból homályba. II Magvető és Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1977. 162. old.

[6]  Németh László: A „vallásos” nevelésről. Kiadatlan Tanulmányok, Magvető, Budapest, 1968. 306-365. old.

[7]  Németh László Emlékkönyv. Szerk. Monostori Imre és Olasz Sándor, Németh László Társaság és Tiszatáj Alapítvány, 2001.

[8]  Durkheim, Émile: A vallási élet elemi formái. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2003. 53. old.

[9]  Durkheim, Émile: A vallási élet elemi formái. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2003. 89. old.

[10]  Sipka Sándor: A vallási hit élményéről. Theologiai Szemle, 2022/03. 168-173. old.

[11]  Németh László: Magyarok Romániában. Szerk.: Nagy Pál. Mentor Kiadó,  Marosvásárhely, 2001. 100. old.

[12]  Imre László: Az Égető Eszter újraértelmezéséhez. Kortárs 2005/3. 49. old.

[13]  ifj. Sipka Sándor: Sanremotól Sajkodig. Útinapló az Irgalomról. Hitel XVI. 2003/ .48-54. old.

[14]  ifj. Sipka Sándor: Németh László: Égető Eszter, 1956-2016. Tiszatáj 2018. március 8.

[15]  Biblia. Kálvin Kiadó, Budapest, 2008.

[16]  Németh László: VII Gergely. Történelmi Drámák I. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1956.