Galambos Zoltán 1925 és 1971 között volt Révkomáromban lelkész; a két dátum már önmagában is mutatja, hogy értékes és mindenki számára fontos olvasmány ez a kötet, hiszen pótolhatatlan korrajz azoknak, akik a felvidéki testvérektől elszakítva voltak évtizedekig, ugyanakkor pedig a helybeliek számára is biztató visszatekintés. Mostoha körülmények között is lehetséges volt értékes és maradandó munkát végezni, amely mai útkereső emberek számára is modellként szolgálhat! Ha pedig a szerző maga látná a kötetet, bizonnyal azt mondaná: Istené a dicsőség, ha a komáromi eklézsia nem csak a hit hordozójává, de a hit forrásává is válhatott a nyomorúság idején!

A kötet méltó módon dokumentálja a sokoldalú lelkipásztor szerteágazó tevékenységét. Találhatunk benne prédikációkat, előadásokat, visszatekintést, körleveleket, színdarabot, de személyes megjegyzéseket is, ide értve egy igen rövid, bizonyságtétel számba menő önéletírást. Az mindenképpen kiderül, hogy a tollforgató lelkipásztornak az írásai, bármennyire értékesek is legyenek számunkra, csupán dokumentumai széles körű munkásságának, s talán kellőképpen csak az tudja értékelni őket, aki maga is ismerte a szerzőt – a többiek csupán főhajtással tudnak adózni az életmű előtt!

Immár egyháztörténeti értéke van például azoknak a följegyzéseknek, amikkel fiatalkora lelki fejlődését írja le. Nem csak az az érdekes, ahogy a rétei parókiáról Pozsonyba került gimnáziumba a fiatal, hanem aztán Pozsony után Pápa is érdekességként szolgálhat: Galambos Zoltán emlékezésében a teológusok egy része a „kártya, kugli, a kávéház és a kocsma” felé húzott, s csak egy részük (Pongrácz József bibliakörét említi itt a szerző) volt az Úr Jézus mellett. Tanulmányai közül első sorban a biblica theologiát és az exegézist nevezi ártalmasnak (sic!), ami nyilván az akkor újnak számító bibliakritikát jelentette a szerző számára. 1915 azonban már Bécsben találta Galambos Zoltánt, s a kettősség ott is folytatódott, igaz itt inkább a filozófia és az elkötelezett teológia ellentétét érezte. Ki is emeli Bohatec professzort a számára sokat jelentő tanárok közül; nem csoda, hiszen a kor egyik legjobb Kálvin-kutatójáról volt szó! Az igazi tanulmányokat azonban Hollandia jelentette Galambos Zoltán számára; később is részletes beszámolót írt a holland reformátusok egyházi életéről, s leírásából kiviláglik, hogy ezt példaként állította a magyar olvasók elé. Kifejezetten is olvassuk a könyvben (169. lap), de az összefüggésből is nyilvánvalónak tűnik, hogy a szigorú reformátusokról (gereformeerd) beszél, s Kuyperről is nagy elismeréssel nyilatkozik. Hitvallásos komolyságát senki sem vonhatja kétségbe a Heidelbergi Kátéról írt tanulmánya alapján! Persze, jó néhány évtized után azért érdekelne minket, hogy ugyanennek a hollandiai reformátusságnak a későbbi fejlődését hogyan értékeli – a jelen sorok írója sok olyan dolgot lát leírva a könyvben, amelyekről bőven hallott gyermekkorában. Ehhez képest azonban a későbbi történelem inkább csalódást okozott… Érdekes, persze utólag nézni a liberális és pozitív szembenállását; Galambos Zoltán ugyan nagyon tudatosan foglal az utóbbi mellett állást, ugyanakkor a legnagyobb elismeréssel szól Ravasz Lászlóról, akit pedig ma inkább a teológiai liberalizmus képviselőjének tartanánk. Úgy tűnik, a későbbi mondás igazsága az egymásnak feszülő álláspontok fölött áll: Lehre trennt – Dienst vereint (a tan elválaszt, a szolgálat egyesít). Ugyancsak érdekes olvasni Bütösi János elismerő szavait Galambos Zoltánról, aki mellékesen megjegyzi: a komáromi lelkipásztor nem nagyon szerette a debrecenieket… Ha életútját tekintjük, ez teljesen érthető! Debrecen az 1930-as és 1940-es években talán több száz éves fennállásának csúcsán volt, s egy felvidéki lelkész egészen más lelki háttérrel rendelkezett. Ugyanakkor éppen Bütösi János életírása mutatja, hogy lelkiség azért volt Debrecenben is, jóllehet a különbségeket nem lehet elvitatni!

Magyarországi reformátusnak szinte kötelező olvasmány az a néhány visszaemlékezés, ami a csehszlovák államformában kialakult helyzetet írja le, a II. világháború szenvedéseit és kitartását taglalja, valamint a háború utáni visszarendeződésről szól. A hitben való helytállás példáit tanulhatjuk meg belőlük – azon túl, hogy a későbbi generáció is értesül a tőlünk elszakított testvérek sorsáról. Néhány története azonban szinte paradigmatikus, s csak arra gondolhatunk, hogy hasonló dolog hányszor történt meg mifelénk is! Feltűnő pl. a 177. lapon, ahogy a szerző maga is csodálkozik a cseh hivatalnokok viselkedésén: miért volt az, hogy ugyanazok, akik az egyház lelki munkáját, a gyülekezeti élet dolgait megértették, sőt helyeselték is, az egyházi intézmények (teológiai akadémia, tanítóképző) ügyében annyira ellenségesek voltak? A szerző számára ezek is természetes módon egyházi funkciók – és ebben nyilván igaza van! Évtizedekkel később, sajnos, mi már tudjuk a választ erre a különös magatartásra: ha egy közösséget meg akarsz fojtani, akkor első lépésként az intézményrendszerét kell tönkretenni, s majd utána következhet a többi… Talán anyaországi hívők, de az egész magyar társadalom is rádöbben majd arra, hogy a társadalmi intézményeket, vagy az egyháztagok újabb generációját biztosító intézeteket többre értékelje! Az bizonyos, hogy nem ez a rész a leginkább lelkesítő a könyvben; szívesebben olvassuk a losonci teológiai akadémiáról, vagy a komáromi gyülekezet újjászervezéséről szóló szakaszokat, s talán tanulhat is belőle az újabb nemzedék. Ha Felvidéken ma oly sokat tesznek az intézményrendszer helyreállításáért, akkor látható, hogy a régi tűz nem hunyt ki, s az erőfeszítések bizonnyal sikereket is hoznak.

A kötet szerény kivitelben, de szépen olvasható formában jelent meg – mint ha a kiadók ügyeltek volna arra, hogy a tartalomnak megfelelő legyen a külalak! Néhány sajtóhiba ugyan maradt a kötetben, amelyeket a szerző bizonnyal kijavított volna, de ezek – hál’ Istennek – nem értelemzavarók. Örömteli az, hogy Galambos Zoltán öröksége ma is él Komáromban, s reméljük ez a könyv lehetővé teszi, hogy mások is gazdagodjanak általa.

Karasszon István