„Szó sincs róla, hogy a bíráló csak akkor bírálhat,
ha többet tud, mint az alkotó.”

A költő születik. És a kritikus?

A kritikus is születik, de még ez sem elég. Ahhoz, hogy jó kritikus legyen valakiből, öt dolog szükséges, épp úgy, mint a puncshoz. Tehetség, beállítottság, ügybuzgalom, tájékozottság, vállalni tudás.

A sajátos kritikusi tehetség azonnal felismeri az összefüggés-hiányt, azaz a hézagot; és azt az összefüggést is, amelyet akár szándékolt, akár tudatalatti okokból a szerző nem hangsúlyoz. Ilyen tehetség sokkal több emberben van, mint ahány a kritikus; viszont nem egy kritikusként működő személyből hiányzik. A legtöbb kritikusi tehetséggel született emberből hiányzik vagy az ügyszeretet, vagy a vállalni tudás, főleg az utóbbi. A kritikusi foglalkozás erkölcsi, lélektani szempontból nehéz, rengeteg személyes bonyodalommal és hátránnyal jár. Okos ember ezt hamar felméri és kiáll a hadrendből. Ezért fordul elő, hogy született kritikus „zsenik” meghúzzák magukat, olyan foglalkozásokban nem egyszer éppen az írói mesterségben, ahol csak középszerűek lehetnek, viszont a kritikusi munkát bukott írók vagy sikertelen közéleti személyek vagy egyszerűen akarnokok végzik. A kritikus beállítottság könnyen megszerezhető: fokozni kell a szervezetben bizonyos anyagok, például a húgysav felhalmozódását, ezt legkönnyebb kávéivással és húsevéssel elérni. Nem véletlen, hogy a zsarnokok nem nézték jó szemmel a lakosság nagymérvű húsfogyasztását, a vegetáriánus ember nem kritizál annyit, legfeljebb csak a húsevőket. Nem arról van tehát szó, hogy bizonyos országokban vagy rendszerekben nem tudták volna a társadalom kávé- és húsigényét kielégíteni – nem akarták.

Most megjegyezhetné, hogy az írni tudást, a jó kifejezőkészséget nem említettem a kritikusi mesterség feltételei között. Szerintem ez nem elengedhetetlenül szükséges. Sőt, a nagyon is csillogó-villogó tollú, mutatósan fogalmazó kritikusnál találni a legtöbb semmit mondást vagy eltussolt igazságot. Semmi biztosíték nincs arra, hogy a legtetszetősebb megállapítás volna egyben a legigazabb is.

[[ paginate ]]

Elemzésnél igen fontos lehet a művek szembesítése azzal a korral, amelyben létrejöttek. Alkalmazva ezt az ismérvet, az elmúlt negyven év romániai magyar irodalmára, milyen kép tárul elénk?

A korral való szembesítésről most csak annyit mondanék, hogy ez a szembesítés elsősorban nem a „fajlagosan művészi” esztétikai értékek kimutatására szolgál. A művészi oldal mellett minden alkotás tartalmaz információs és erkölcsi vonatkozásokat is. Lehetséges, hogy stílustörténeti szempontból egy írás vagy egy festmény elmaradott, viszont nagyon fontos dolgokat mond ki koráról, vagy nagyon értékes erkölcsi kiállást tartalmaz, művészileg középszerű szinten is; másrészt művészi vagy csak esztétikai szempontból remekül megoldott, stilárisan korszerű művek saját korukról olykor semmi különöset nem mondanak, sőt kibújnak az erkölcsi állásfoglalás alól. Természetesen az írónak vagy művésznek nem kötelessége erkölcsi vagy eszmei kérdésekben állást foglalnia, annál kevésbé, mert lényeges kérdésekre vonatkozólag az úgy is „kijön”. Az is előfordulhat, hogy mégoly értékes kiállás vagy információs gazdagság sem ment meg egy-egy teljesen művészietlen írást. Ilyenkor helyesebb, ha a szerző értékes mondanivalóját nem próbálja művészi formába „öltöztetni”, hanem megkeresi a közvetlen, egyszerű, nyílt közlés módját.

Ha ebből a szempontból vizsgáljuk az elmúlt negyven év romániai magyar irodalmát, eléggé lesújtó képet kapunk róla, különösen a korszak első felében az irodalom nem is törekedett arra, hogy a korról igaz és hű képet adjon. A valóság megszegényítve, torzan és hiányosan mutatkozott az irodalomban. A szerzők viaskodásait saját hazugságaikkal azt okozta, hogy esztétikai szempontból is sokkal gyengébb művek születtek, mint amilyenre szerzőik alkotó erejéből telt volna. Egészen tragikus elfajzások és félreértések is megestek, és a kritikusok zöme ebben az időben inkább a művészietlenséget és a valóság torzítását támogatta gyakorlati értékeléseiben, annak ellenére, hogy állandóan a valóságról beszélt.

A következő húsz év első szakaszában az írónak több lehetősége volt a művészi önkifejezésre és a tartalmasabb valóságábrázolásra, de két dolgot akkor sem lehetett megírni: hogy mi mindent hoz magával valakinek saját nemzetiségi mivolta, másrészt hogy milyen méretű és következményű a társadalom vezetésében a kontraszelekció és hogy milyen szinteken jelentkezik. Az őszinteség lehetősége tehát végig korlátozott volt – az őszintétlenség pedig, mint köztudomású, akkor is művészietlenséget idézett elő, ha a művészi alkotás lényege szempontjából mellékes mozzanatokban van jelen. Meg kell azonban mondanunk, hogy olyan fokú szolgalelkűség, mint amilyen egyes szovjet nemzetiségek irodalmában, illetve amilyen a társadalmi kérdések megítélésében volt – például a rossz osztályszármazás elítélése –, nálunk e téren nem alakult ki. Egy-két kivételes példa akad, azonban Corjolánus-i indulatokkal is, amikor valaki gőggel és gyűlölettel írt a saját fajtájáról, nem annyira karrierizmusból, mint egyszerűen lelki alacsonyságból; ezeknek az eseteknek egy része közismert, más részére nem akarok emlékeztetni. Egyébként az az „összefüggéshiány”, amit fentebb említettem, leggyakrabban hazugságnak vagy akár nem tudatos valóságtorzításnak a következménye. Irodalmunk eredménytelenségének a legszembetűnőbb jele, hogy nem képvisel megtartó, itthon tartó erőt; nem növelte meg az emberekben a ragaszkodást a szülőföldhöz, a közösséghez…

[[ paginate ]]

Ha a kritikus a valóságos és a kellő (ideális) összefüggésében fejti ki véleményét egy-egy műről vagy irányzatról, akkor ő akár irányt is szabhat, mintegy sugallva az alkotó(k)nak, merre, hogyan tovább… De honnan tudja a kritikus, hogy ő a helyes úton jár?

Tudom, hogy ezt sokan negatív állapotnak tekintik, de nem hiszek abban, hogy a kritikának iránymutatónak és eszményállítónak kellene lennie. Nem helyes, ha a kritika sugallja, hogy „milyen legyen az a mű, irányzat vagy törekvés”. Banális az összehasonlítás, mégis mindig hozzá kell folyamodnom. A kritikus olyan, mint a közlekedési rendőr, csak abba szólhat bele, hogy hogyan és hol nem lehet hajtani. Ahhoz viszont, hogy a gépkocsivezető hova akar menni, mikor és kivel, ahhoz semmi köze. A kritikus tehát fütyüljön, ahol sekélyes ábrázolást, rossz mondatokat, hazug jelzéseket vagy ügyetlen manővereket lát, de a többit bízza az íróra. Sajnos, az elmúlt korszakban túlságosan belénk itatódott, hogy ez nem elég, hogy nagyobb teret kell engedni a pozitívumoknak, és az irányítgatásnak, és emiatt sokat bohóckodtunk, nevetséges eredménnyel.

Hogyha a bírálat – részben – túlhaladása annak, amit bírál, ez azt is jelenti, hogy a kritikus többet tud, mint az alkotó?

Szó sincs róla, hogy a bíráló csak akkor bírálhat, ha többet tud, mint az alkotó. Kosztolányi agyonidézett tojás hasonlatához kell megint folyamodnunk: az ember maga nem képes semmilyen tyúktojást létrehozni, se jót, se rosszat, se nagyot, se kicsit, és mégis meg tudja mondani, hogy az jó vagy nem, hogy friss-e vagy záp. Szó sincs róla, hogy a bírálat túlhaladása lenne annak, amit bírál. Egy tojást csak egy másik tojással, egy regényt csak egy másik regénnyel lehet túlhaladni, bírálattal nem. Különben is egészen más képességek kellenek a művészi alkotáshoz, mint a bírálathoz.

Nem egy kritikáról az a benyomásunk, hogy lelkendező. Szőcs Istvánról ez nem mondható el; az Ön bírálatai nagyon direktek, szókimondók, olykor kíméletlenek. Ezt a műfajt csak így érdemes művelni?

Lelki szempontból a leglényegesebb dolog az őszinteség – tehát erről az oldalról nézve ez nem is erény. Társadalmi szempontból viszont a legkényelmetlenebb és a legveszélyesebb dolog az őszinteség, sőt kimondottan ügyetlenségnek és rövidlátásnak számít. Az ember döntse el, hogy mire akar jutni az életben. Álszerénység nélkül figyelmeztetem, nem engem kellene felhozni jó példának, hanem például Hajós Józsefet. (Kolozsváron élő filozófiatörténész, az erdélyi magyar filozófiatörténet talán legjobb ismerője, európai látókörű eszmetörténész, lényeges mondanivalójú közíró volt.) Noha ő kifejezetten irodalombírálattal sohasem foglalkozott, csak filozófiatörténettel, mégis ő nálunk a legjobb kritikusi elme, tőle lehet látást, hozzáállást és következetességet tanulni. Társadalmilag nem is vitte semmire. Emlékszem, negyven év alatt egyszer láttam kijönni a sodrából, amikor megjelent egy nagy filozófiatörténeti munkája, és a kiadó önkényesen levette a címlapról a neve alól a  „társadalmi minősítését”: a Technofirg üzem munkása (koholt vádak alapján 1952-ben menesztették a Bolyai Tudományegyetemről, és átnevelés végett egy fémipari üzembe helyezték, munkásnak. – A. K.) Kritikusi példaképem mindig ő volt, egyetemista korom óta, amikor szobatársak voltunk s egy-egy pontatlan vagy semmitmondó megjegyzésemért esténként halálra szekált.

[[ paginate ]]

Én úgy érzem, hogy a kritikák jó része impresszionista, többet árulnak el a bírálóról, mint amennyit mondanak a bírált műről. Persze ennek az ellenkezője is nehezen képzelhető el, az tudniillik, hogy a bírálat csak a bírált műről szóljon, és semmit se tudjunk meg a kritikus személyiségéről…

A kritika igaza nem függ a hangnemétől. Impresszionista, szubjektív hangú bírálatnak is lehet igaza, és az objektivitás, a tárgyilagosság póza mögött is lehet hazudni, pláne tévedni. Sokat is! A „mérsékletesség”, az egyensúlyozás gyakran vezet a kritika élének a kicsorbításához, lényegének a meghamisításához. Vannak olyan esetek, amikor a tárgyilagosság nevetséges. Ha tejberizzsel kínálnak meg és abban úszkál vagy három légy s ezért lármát csapok, hiába figyelmeztetnek, hogy legyek tárgyilagos, hiszen még így is párszázszor több rizs van a kásában, mint ahány légy! A kritikusnak nem feladata megszámolni a rizsszemek és a legyek arányát. Pedig hányszor várják el tőle!

Azt hiszem, a kritika immanensen magában foglalja az etikumot is, mivel az értékelés – akár kimondatlanul – erkölcsi szentenciá(ka)t is tartalmaz. Ugyanakkor a kritikus önmagáról is ítéletet mond azzal, hogy kimondja-e az igazságot vagy ügyesen megkerüli. A kritikusok általában tisztában vannak ezzel?

Kevés az a kritikus, legalábbis nálunk, aki eleve megfontoltan, elvetemülten képes hazudni. Sokszor csak úgy érzi, hogy többet használ azzal, hogy megdicsér egy vitatható művet. Többet tesz az irodalomért, az olvasóért és a szerzőért is, ha nem a hibákat hangsúlyozza, hanem – a „rizsszemeket”… Sokszor a tapintat, az együttérzés, a nézetazonosság az, ami miatt a kritikus szépíti a helyzetet. Ugyancsak az elfogultság, az elvakultság – amely magasabb rendű eszmei vagy erkölcsi irányulásból fakad – vezethet oda, hogy levág valamit, noha látnia kellene, hogy nincs igaza. Sajnos, akad olyan eset is, amikor egy-két kritikus így gondolkozik: X jóban van Y-nal, és beleszólása lehet az én könyvem elbírálásába, vagy elutasításába, a nem tudom milyen díj kiosztásánál szava van stb….Kerül ilyesmire is példa. A tudatos hazudozásra a kritikában azonban korántsem olyan gyakran kerül sor, mint ahogy a kívülállók képzelik. Egyébként a kritikaírás minden esetben erkölcsi aktus, erkölcsi fontossága nagyobb, mint a szakmai. A kritika ténye – akár szakszerű, akár avatatlan bírálat – azt fejezi ki, hogy törődünk az értékekkel, számon akarja tartani őket, fontosnak tartjuk a különbségtételt jó és rossz, szép és rút között, még ha nem is mindig sikerül ez.

Képzőművészek és zenészek elég gyakran panaszkodnak, hogy a róluk írt bírálatok felszínesek, sok a mellébeszélés, mivelhogy nem szakemberek írják. Ők azt szeretnék, hogy a képzőművészeti alkotásokról képzőművészek, zenéről zenészek írjanak, de ilyesmire elég ritkán van példa, a művészeti kritikát többnyire irodalmárok, újságírók írják. Miért?

A panaszkodó képzőművészeket legszívesebben fenéken billenteném. Mert igaz, amit mondanak, a műbírálatok többségét laikusok, sőt dilettánsok írják, felszínesen és csapnivalóan, az tagadhatatlan. Ő közülük azonban sokan nem vállalkoznak műbírálat írására, még olyanok sem, akiknek erre kiváló adottságaik vannak. Mert nagyon jól tudjuk, hogy mennyi a féltékenykedés és intrika közöttük. Szóban egymás háta mögött elvégzik a kritikát, de a nyilvánosságot nem vállalják. A szerkesztőségek nem tehetik meg, hogy sose írjanak művészetről, azzal íratnak tehát, aki erre jó szándékkal és jóhiszeműen vállalkozik, még akkor is, ha az illető „kívülálló”.

A képzőművészeknek megvannak a maguk intézményei, szervezetei, ennek ellenére soha semmit nem tettek kritikusok képzéséért. Sőt! Valaki lehet anélkül jó festő, hogy Európa legnagyobb képtárait látta volna. Jó műkritikus anélkül nem lehet!

Ugyanez a helyzet a színibírálattal is. A színi főiskola az évtizedek során számtalan konstruktív javaslatunkat visszautasította, illetve tudomásul sem vette arra vonatkozólag, hogy mit tehetnénk a szakmabírálat, illetve legalábbis a némileg szakszerűbb bírálat kifejlesztéséért. Szeretném egyszer hallani, hogyan képzelik a művészek: kinek a fáradságával és költségén kellene megteremteni azt a kritikai apparátust, amelynek az illetékességét ők is elfogadnák? Ők ezért az elmúlt negyven év során tüntetően nem tettek semmit!

A zenebírálat helyzetéről nem akarok most szólni, az sokkal bonyolultabb kérdés, egyáltalán az egész zenei élet helyzete. Csak mellékesen jegyzem meg, letoltak, mert nem dicsértem meg Hencz József (erdélyi magyar zeneszerző – A. K.) valóban jó színpadi kísérőzenéjét az Úrhatnám polgárhoz; ám mit csináljak, ha egyszer nem lévén zenész, nem találtam meg a hozzáillő formulákat. Annak meg mi értéke lett volna, ha annyit mondok, hogy „nekem speciel tetszett”? Hogy többet mondhassak róla, legalább kétszer, háromszor kellett volna meghallgatnom s konzultálnom egy zenésszel. Működő zenekritikusaink azonban inkább a regisztráló kritikát kedvelik, s ritkán vannak jelen olyan helyeken, ahol azonnal és nyílt véleményt kellene mondani, például egy színházi előadáson. Zenei életünk súlyos nyomorának tartom, hogy annyira laikusok, mint én, néha zenei cikkek írására kényszerültünk, illetve hogy egyáltalán velünk szemben támasztanak elvárásokat.

[[ paginate ]]

Véleménye szerint lejárt-e az apologetikus, az ideologikumot exponáló bírálatok ideje?

Az apologetika – a dicshimnusz, a magasztalás, a bálványozás – lényege szerint a kritika ellentéte. Az apologetikus kritika értelmetlenség, csak a marxizmus hozhatta létre. Az ideologikumot azonban ezentúl is számon tartja a bírálat – eszmei vonatkozásai nélkül az irodalmat nem lehet megítélni. Nem az volt a baj, hogy a sematikus kritika exponálta az ideologikumot, hanem az, hogy ezt rosszul művelte, rövidlátóan, őszintétlenül, szellem- és gondolatellenesen. Ami a formaproblémákat illeti, vannak írók, akik formaművészek, és vannak, akik nem. Ha valaki szabályos szonetteket akar írni, és nem tud – azt a bírálója leszólhatja. Ám hogyha valaki szabálytalan szonettet akar írni szándékosan? Vagy teljesen „külső forma nélkül” akar írni?  Akkor mit szólhat a kritikus? Szóval, természetesen nem árt, ha a kritikus tájékozott formai kérdésekben, és ha az író is. Azonban a tájékozottság sem segít, ha nincs valakinek formaérzéke vagy saját ízlése. Nehéz ügy ez!

Érezhető-e az erdélyi magyar irodalomban a negyven éves elszigeteltség?

Ez az elszigetelés elsősorban nem horizontálisan, hanem vertikálisan hatott. A múlt nagy hagyományaitól szigeteltek el. Tisztelem-becsülöm Benedek Eleket, de mégis csak baj, hogy ő volt a tájékozódási pont, a mérce, és nem Kemény Zsigmond. A kicsiségre, a törpe jovialitásra akartak szoktatni, s ez eléggé sikerült az esetek többségét tekintve. Most egy közhelyet kell mondanom: meg kell tanulnunk erkölcsileg-szellemileg felnőttnek lenni. A kezemen megszámolhatom, hánynak sikerült ez nálunk.

Ön szerint van-e az erdélyi magyar irodalomnak differencia specifikája?

Természetesen van, de ez nem negyven, nem is hetven évre nyúlik vissza, hanem évszázadokra. Ez külön téma, amiről nem akarok könnyedén nyilatkozni.

Mi készül, érlelődik Szőcs István alkotói műhelyében?

Például gondolkozom azon, ne írjak-e egy könyvet válaszul a fenti kérdésekre. - Mindenképpen szeretnék olyan tanulmányokat írni, esetleg kötetbe foglalva is, amelyek felkeltik az érdeklődést a magyar nyelv csodálatos értékei és izgalmas titkai iránt. A finnugorista irányzat megbukott. A helyén nem maradt csak zűrzavar és – a nagyközönség részéről – közöny. E közönyből szeretnék valamicskét eloszlatni.

Aniszi Kálmán